Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-11 / 213. szám
Liliput Csebokszáriban A közelmúltban a csuvas főváros, Csebokszári adott otthont a szovjet hajómodellezők ösz- szövetségi bajnokságának, ahol a kereskedelmi, hadi és sporthajók, valamint a valóban víz alá merülő tengeralattjárók több éves munkávaí épített élethű távirányítású modelljei versengtek egymással. A különös „liliputi” verseny nemcsak szép számú közönséget, de — szakembereket, tengerésztiszteket is vonzott. (Kőhidi Imre képriportja) ‘ftcott**' A víz csendes ■ lassúsággal folyt, s vele csendben csordogált őmaga is. Nem lubickolt, nem vert hullámokat maga körül, nem akarta megelőzni a sodrást, de lemaradni sem maradt a langymeleg hullámoktól. Pontosan a közepén úszott, azazhogy lebegett, de még inkább sodródott a habokkal, nem okozva kárt sem a jobb, sem a bal partnak. Senki sem kifogásolhatta a lubickoló józanságát és a nagyon józan mértékű lubickolást. Ár ellen, vagy akár az ár előtt úszni, — oktalanságnak tartotta és ezt be is tartotta. Azután a munkaügyi bíróság visszahelyezte az állásába, illetőleg, mert azt közben betöltötték, hát „beosztásának” megfelelő helyre kerít- tetett az egyébként jogos bírósági döntés alapján. Merthogy a lubickolás és az árral, vagy az ellene való úszás persze hogy csak csalafinta párbeszéd, bevezető volt ahhoz, hogy eltűnődjek: mit tehet egy vállalat? Semmit vagy alig valamit! A példabeszéd hőse ugyanis nagyon rendes, megbízható, a légynek sem ártó osztályvezetője volt egyik jeles üzemünknek. Olyannyira rendes, hogy mindenhez fentrői várt utasítást, soha vitája és vitatni való témája nem volt. Nála minden a legnagyobb rendben, szinte már temetői rendben ment, csak egy dolog nem ment: az alkotó, az önálló munka. A kezdeményezés, az agytorna, a merészség és a felelősség érte való vállalása. Izig-vérig olyan rendes ember volt, hogy már azért felsóhajtottak volna a boldogságtól, ha egy kis rendetlenséget találnak nála. Akkor legalább fegyelmit lehetett volna érte adni. De még fegyelmije sem volt. Dicsérete sem, igaz. Hogyan lehetne egy dinamikusan fejlődni akaró gyárnak megszabadulnia az ilyen „rendes” embertől, mint vezetőtől? Megszabadulni egy olyan gazdasági és politikai időszak kellős közepén, amikor a bátor kezdeményező készség, a mindig újat és többet akarás, a töprengő újrakezdés és másbakezdés, a gyorsaság és a rugalmasság már-már elemi követelmény? Hogyan? Sehogyan. Illetőleg legfeljebb úgy, hogy leváltják. Mondjuk, azzal az indokkal, hogy „nem képes az új feladatok magas szintű ellátására.” Ezt is tették. S visszatették. A leváltott osztályvezetőt. Teljesen jogosan egyébként, mert hazánkban nem kodifikáltatott olyan szentencia, miszerint valaki leváltható, elbocsátható, mert „új feladatok magas szintű ellátására alkal- . mattan.” Hiszen ilyen címen kit nem lehetne leváltani, ha egyszer meg akarnak szabadulni tőle? Majd mindenkit. A munkaügyi bíróság tehát a törvényes keretek között járt el és az illető, a „felperes” azóta, ha más munkakörben is, de azonos beosztásban újra a példánk gyárában dolgozik. Igaz, azóta már közvetlenül új főnöke, is esküdözik, hogy nem dolgozik vele tovább, mert az „új feladatok magas szintű ellátására teljesen képtelen.” De- hát mit lehet tenni vele, ha még olyat sem tesz, hogy egy kis fegyelmit kaphasson érte? Mert az más. Akkor szüret. Vagy majdnem szüret lenne. — Akad még jó néhány középvezetőnk, akinek tisztessége vitathatatlan, aki rosszat még ennek a gyárnak nem tett, de igazán jót sem. Se dicséret, se fegyelmi. És nem tudunk vele mit kezdeni. Mint dagadó dugó a friss forrásnál, úgy zárja el az utat a vállalkozni is merőktől... A fent idézett tömör kis monológ, nyilvánvaló, attól a gyárvezetőtől származik, akinek árral úszói még szép számmal akadnak, de helyük védett az árral dacolni is merőkkel szemben. — Tehetetlenek vagyunk... — tárta szét a karját és én megértem. Ha valaki tíz, húsz éve dolgozik egyazon helyen, s ha ez a valaki kellően vigyázott, hogy semmi vállalati-rosszat ne tegyen, erre lehetett elég energiája mindig és maradhatott a nyugdíjáig is. Mígnem a tanulás, a lépéstartás, a kockázat rizikója, a cselekvés felelőssége nemcsak bőséges energiát emészt fel, de a botlás, sőt a bukás lehetőségét is magában hordja. És hogyan lehessen egy szocialista országban valakit leváltani, áthelyezni, vagy éppen hogyan lehet olyan valakinek felmondani, aki semmi rosszat neifi tett. Akinek magatartása, munkahelyi cselekvése nem sérti sem a vállalati kollektív szerződést, sem a munka' törvénykönyv rendelkezéseit. És egyáltalán: mi az, hogy új feladatok és mi az, hogy magas szintű? A feladatok mindig újak és azokat mindenkinek tőle telhető becsülettel, jószándékkal és a tőle kitelő szinten kell megoldania. Ilyen paragrafus nincs és nem is lenne igazságos* hogy legyen, de még ehhez hasonló sem, mert kaput nyithatna sokfajta és sokszor gyakorolható önkényeskedésnek. Személyes bosszúnak, leszámolásnak, indokolatlanul téve tönkre emberi egzisztenciákat, egész családok életét. Dehát egy vállalat, amely lépést akar tartani a világ kihívásával, egy üzem, amely a „mire vagy képes?” kérdésre új és kelertdő portéka kibocsátásával akar válaszolni, egy gazdasági és politikai vezetés, amely mer és tud is értelmes rizikót önállóan vállalni, hogyan szabaduljon meg a bokáján csüngő kölönctől. Sőt: kölöncöktől? — Tehetetlenek vagyunk — tárta szét a karját az igazgató, aztán óvatos és kissé kelletlen, egyáltalán nem bizakodó félmosollyal hozzátette — ... illetve tehetetlenek voltunk. Hát majd meglátjuk, tudjuk-e tartani következetesen is azt, amit elkezdtünk... Határozott időre szóló szerződést kötünk ugyanis mostantól azokkal, akik valamilyen vezető posztra kerülnek ... Nincs bérelt hely, megszűnik a szerzett jog. Szerződése van. Akik a szerződéses idő után megfelelnek a vállalati követelményeknek, azoknak újabb és ismét meghatározott időre hosszabbítjuk meg a vezetői megbízatását... Aki nem bizonyított, az megszűnik vezető lenni. Itt aztán reklamációnak helye nincs... — És ez biztos garanciát is jelent ahhoz, hogy mindig a legrátermettebbek legyenek a vezetők? — Biztos garanciát? Egyfajta garanciát. Semmi sem biztos, de nekünk az a dolgunk, hogy a biztos felé tö' rekedjünk ... Az újságíró itt elgondolkodik azon, hogy mindezekhez kell e még és, ha igen, hát miféle kommentár kellene? Ajánlja-e, vagy sem, mint követendő példát, sőt mint üdvözítő lehetőséget e vállalati alkalmazási formának? Aztán rájön, nem is sok gondolkodás után, hogy nem kell mindent és mindig kommentálnia, mert magyarázó szó nélkül is ért az olvasó és főleg nem kell ajánlania olyast, amivel még a „próbababa” is óvatosan kísérletezik csak. De leírnia, megírnia feltétlenül hasznos, hogy talán mások és más helyütt is elgondolkodjanak ezen is, mint lehetőségen a vállalati belső mozgás fel- frissítését illetően. Hogy ne legyen érdemes és érdekes sekélyes úszástudással lassú vízzel sodortatni magát bárkinek, hanem inkább legyen izgalmas és kifizetődő, akár az árral is szembeszegülni a merésznek. Igaz, ehhez nagyon kell tudni úszni.
