Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-11 / 213. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. szeptember 11., szombat A tolmácsom volt Gabriel Garda Marquez A hivatalos program véget ért. Már késő estére járt. Sok volt a mai nap. Látogatás egy robotokat gyártó üzemben, találkozás a finn—magyar baráti tár­saság vezetőivel, beszélgetés a színházban — végig­kérdezgettük a múlt évi és az idei műsortervet Ha­rold Pintértől Slavomir Mrozekig bezárólag — aztán gyalog hazasétáltunk Pori központjába, ideiglenes otthonunkba, a Hotel Cumulusba. A tenger felől friss szél fújt, és sehogy nem aka­rózott lefeküdni, mert mindenféle bolondos illatok voltak a levegőben, mintha csak most készülne fenn északon a Botteni-öböl partján a tavasz. Pedig hát jócskán őszre fordul már ott fenn ilyenkor szeptember elején. Először csak az utcákon keringtem a kirakatok rovarfogó fénybűvöletében. Az üvegek mögül hideg eleganciával szikráztak a Hondák, Mitsubisik és a japán autógyártás egyéb csodái. De nem az olcsó árak és parádés áruk miatt nyújtottam meg a napot. Sok volt a hivatalos kézszorítás és udvarias köszöntő, s a hibátlan magyar kiejtéssel fordított üdvözlő mondat, így hát magam sem csodálkoztam túlságosan, hogy a legjobb rendőrkutya szimatát megszégyenítve találtam rá a város legnépszerűbb kocsmájára, á fiatalok talál­kozóhelyére. Bent végre füst volt — egyébként nem dohányzom, és utálom a bagóbűzt, de jól esett a műtő és laboratórium keverékére hasonlító éttermek tiszta­sága után. Söröskancsók regimentje sorakozott az asz­talokon, a lányok és fiúk hangosan beszélgettek, egy­szóval minden az általam normális életvitelnek meg­felelően történt. S mit ad isten, az egyik asztalnál Seppo Hursti újságíró barátom — akivel már itthon is és most Finnországban is találkoztam hivatalosan — üldögélt reménytelen és elkeseredett küzdelmet foly­tatva a korsókkal.^ Megismert. Kezével intett a fejek fölött, odaültem hozzá. Eddig könnyen ment a dolog, s még akkor is, amikor a jéghideg csapolt sörből leöblítettünk egyet- kettőt. Aztán ültünk egymás mellett, mint két meg- kukult és nagyra nőtt törpe, akik egymás nyelvéről csak annyit tudnak, hogy testvérek. Szorult helyze­tünkből átmenetileg egy ausztrál szőke csoda segített ki furcsán pergő angoljával, aztán ő is magunkra hagyott, eltűnve az éjszakába egy hatalmas szőke fiú karján. Aztán hónunk alá csaptunk egy üveg italt, és el­indultunk Seppo lakására, hogy még nagyobb hallga­tásba burkolózzunk. És megtörtént a csoda. A könyvespolcot végig­böngészve megakadt a szemem a Száz év magányon, Gabriel Garda Marquez csodálatos regényén. Levettem a könyvet, magam elé tettem, és olvasni kezdtem magyarul a finn szöveget — mivel évek óta betéve tudom jó néhány oldalát. _ Seppo hallgatta egy darabig, aztán mesélni kez­dett a gyerekkoráról. Mindent tudtam, és mindent értettem, ahogy a regénybeli nevek időrendi sorrend­jében haladt előre. Tudtam, amikor Jósé Arcadio Buendiáról mesélt, hogy a saját sorsát és apjáét mondja, megismertem a falut, amit nem Macondónak hívnak, hanem valami kimondhatatlan micsodának, tudtam, hogy mennyire dolgos, egyszerű ember volt az anyja, és hogy nehezen éltek,, és tudtam, hogy bol­dog volt. Reggelig beszélgettünk a regény hősein keresztül, életről és halálról, szerelmeinkről és otthagyatásaink történetéről. A reggeli nap amikor besütött az ablakon, két fáradt, kissé kapatos embert látott egymással szemben ülni, akikből ömlik a szó, idegen nyelven, mégis egy­másra lelve, egy dél-amerikai bölcs, tudós-író.ember jóvoltából, aki semmi mást nem csinált, csak nagyon szerette az embereket. Szigethy András ZELK ZOLTÁN: DAL Gzlábú, csöppnyi szél szalad, olykor megáll s liheg. Nem táncol már, aludni kész a zöldszoknyás liget. Egy régi-régi éneket, kurta kis dal csupán s bolondos is: egy szép legény meghalt egy lány után... Bezzeg, déltájt, mutatta még nagy vaskos lábait, szájtátva nézték a szelek szerelmes táncait. Aludjon hát! Borulj reá te ég! s ti fellegek! Tudok is néki altatót, egy régi éneket. Három másik siratta őt három nap — három éj. Kalapja a parton maradt, vitte vad téli szél... Aludj, liget! A dal megül fáidnak ágbogán — egy kora-csillag bu elő az alkony hajlatán ... (1936) BERTÓK LÄSZLÖ: Megírjuk a szép, régi verseket Beszakadnak a lassú tölgyesek, mint egy vezércikk, magányos a táj, erdő mélyéről nézem az eget, sorok között is süllyed a határ, belátható lesz minden ami fáj, megírjuk a szép, régi verseket, sírni vagy lőni egyaránt lehet, de éjjel apróhirdetéseket, csillagokat nyit fölénk a homály költemény lesz, hogy csodák nincsenek, aki nem csügged, az hazatalál, s hogy a temetőkapun is az áll, nem fejeződött be, csak vége lett. Vaszilij Kandinszkij (akvarell) Henri Matisse (önarckép) Heti irodalom-művészet oldalunk képanyagát a Pori Szépművészeti Múzeum kiállításából válogattuk Pusa Unto (két figura) Viktor Vasarely Nemere István: Szénszállítás Az öreg kipislantott a téli szelektől szürkére mart ab­lakon. A reggel homályos volt, pedig a nyár teljében állt. Augusztus eleji köd ül­te meg a dombokat, hal­vánnyá szelídült kékségük. A kutya az ajtó előtt tü­relmetlenkedett; az Öreg hal­lotta körme kopogását. Meg­fogta a kilincset és sóhaj­tott. Megint elkezdődik egy nap, gondolta. Megetette az állatot, egy pillanatra végigsimított a há­tán is. A kutya farkát csó­válva látott az evésnek. Az öregember felegyenesedett, elnézett a kert felé. Gyom­lálni kéne a paradicsom kö­rül. A tarackok elszaporod­tak, még a fiatal uborka le­velei alatt is. A korán érő szilvából már a földre is hullik ... szóval, lenne mit csinálni. De még le sem rázta ma­gáról a pokróc melegét — tá­voli zúgást hallott. Felemelt fejjel hallgatózott, mozdulat­lan figyelő madárrá lett. Autó! Bizony, az. Ilyen messze a várostól? Akkor csak hozzá jöhetnek. Hangos, dübörgő motor. Teherautó ..’. Porfelhőt lát előbb, üle­pedve szürkére festi a karó­kat. A bokrok között köve­ket taposva-nyomorítva gör­dül az autó. Befordul a ke­rítés mellett. A szilvafa alsó ágait megrántja, a lapított fűbe hullanak a gyümölcsök. — Ide! Ide! — kiabálja az öreg, a napon táncol, tárt ka­rokkal mutatja, hová kanya­rodjon a kocsi. A lejtős ud­vart támfalak szabdalják, csak a kövekből rakott gya­logösvényen lehet a házhoz jutni. A kocsi fékez, nyök- kenve megáll. A csend hir­telen szakad le, aztán a so­főr kikászálódik, papírt vesz elő: — Aggyisten, öreg ... A magáé lesz a szén? — Az enyém... Itt dob­ja le, kérem. Hozom a pénzt. Az öreg siet fölfelé. A kő­lépcsőkön meg-megcsúszik a papucsa, lihegve kapja el az ajtófélfát. A pénzt már he­tekkel előbb fehér papírba csomagolta, és a fiókba rej­tetté. Miközben reszkető ke­zekkel kiveszi, hallja: az autóról a földre dobban a szén. A sofőr megszámolja a pénzt. Az utolsó százasból vissza kéne adnia; egy szem- pillantásnyi ideig ujjai kö­zött tartja a piros papírt, .mérlegelve, aztán a többivel együtt zsebébe teszi. Az öreg nem mer szólni. A sofőr mereven maga elé néz, az autó eldübörög, por­felhőt ver, zörög le a domb­oldalon. A csönd félve lo­pakodik vissza, rebbenésre készen. De leülepedik a por, a verebek is megszállják a fákat. A szén a napégette sárgás fűben feküdt, fekete, darabos domb. Az öreg már nem gondolt a paradicsomra, ami körül gyomlálni kellene. Ma még hadd hulljon a korán érő szilva is .... Előkereste a vödröket, a lapátot. Kitá­masztotta a pince ajtaját. A régen festett barna deszká­ról elrebbentek a legyek. A nyirkos kőlépcsőre régi évek szénpora tapadt. A hűvös le­vegő jólesően ugrott az öreg hátára, mikor megfordult. Az első három fordulóval nem volt semmi báj. Kimér­ten lépdelt a fokokon, oda­fenn pedig egyetlen iramo- dással a pinceajtónál ter­mett. Leöntötte a szenet, és máris ment vissza. De később érezte: remeg­nek a térdei. Lassabban ment. A két vödör húzta a vállát. Először nem töltötte őket tele egészen. Aztán a kert közepe táján pihenőál­lomást iktatott be. Itt le­tette a terhet, kiegyenese­dett, mélyeket lélegzett. Még nem fájt a dereka, de a fájdalom már halványan je­lentkezett, testébe készülő­dött. Lassította iramát, többet pihent. A lenti szénkupac csak nem akart fogyni. A lapát hersegve szaladt az érdes darabak közé, a vöd­rök fölött finom por lebe­gett. A kutya messziről néz­te, nem jött közelebb. Neki a szén idegen volt, rossz szagú, nem idevaló. • Egyharmadát felvitte az öreg, aztán leheveredett a padra. A deszkák ismerősen nyomták az oldalát. Melle zihált, sokáig. Közben a nap feljebb kapaszkodott. A domboldalon asszonyok men­tek, idehallatszott neveté­sük. Lehet, hogy látták is az öreget — bár akkor köszön­tek volna, kiáltva. Öt min­denki ismeri errefelé. Megint fordult vagy ötször, aztán bement megnézni, hány óra. Ügy igazán szólva teljesen mindegy volt, de keresett valamit, hogy abba­hagyhassa a szénhordást. Még tíz óra sem volt. Las­san elrágott egy darab ke­nyeret, rápillantott a fali­képre, hangosan is szólt ne­ki: — Látod, asszony? Most meg cipelhetem a szenet. Pedig az már nem nekem való munka ... A kép hallgatott. Az asz- szony tizenegy éve halt meg. A szakajtóban talált egy szilvát is, jól elömlött szájá­ban az íze. A bőrét kiköpte. Erre a kutya is odasündör- gött, azt hitte, megint esz­nek valamit. Felhő nem jött, könyörte­len-forró lett az ég, a föld. Az öreg ledobta ingét, ősz szőrszálak meredeztek a mel­lén. Megint felment né­hányszor, a lenti kupac felé­re törpült. A térdei remeg­tek, egyre tovább pihent a pinceajtónál. Jólesett a hű­vös árnyék. Forró ez az augusztus, olyan, mint azok a régi nyarak ... Mikor megkondult a ha­rang, örült. Igaz, ide alig hallatszott el, de ő azért hal-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom