Népújság, 1982. szeptember (33. évfolyam, 204-229. szám)
1982-09-16 / 217. szám
4. m w I tali LTÚR A — KÖZMŰ V NÉPÚJSÁG, 1982. szeptember 16., csütörtök Kovács Péter orgonaestje .ám nem kérdez Magyar filmek a Kennedy-centrumban Belváros (Fotó: Kőhidi Imre) Kovács Péter, az Egernek búcsút mondott orgonaművész kedden este, az egri bazilikában adott hangversenyt. Akik Kovács Pétert, az éttermi muzsikust ismerték és szerették Egerben, most fel sem ismerték volna azt a világot, amelyet az orgonán teremteni képes. Még talán azok sem, akik nemegyszer hallhatták őt a házasságkötő terem, a líceum kisméretű hangszerein. Magunk is hajlottunk arra a nézetre, hogy ez a robbanékony egyéniség, az itt-ott szertelenül mindent befogadni és mindent útra bocsátani kész temperamentum nem véletlenül kerüli a bazilika orgonáját. Most nem kerülte el: remek játékkal, kitűnő hatást hagyva maga után. A művészhez igazán a latin szellem áll közel. Nem véletlen, hogy különböző korok francia, olasz szerzőit veszi elő, a magyar orgonistának kötelező tiszteletkörként lejátszandó Bach és Liszt mellett. Bach Esz- dúr prelúdium és fúgájával kezdte a műsort. Ebben a műben inkább a virtuozitás, azok a hatáskeltési lehetőségek érdekelték, amelyek a műben benne vannak. Igaz, itt is egyéni ökonómiával építkezett, lélektani és hangzási cenzúrát tartva ott, ahol úgy érezte, hogy az érzelmi, gondolati váltás indokolt Az elzászi Leon Boellmann Gótikus szvitjét már az ismerős táj, az otthoni lélek szeretetével játszotta. A múlt század Az építők székházában tartják az európai szocialista országok allergológiai és klinikai, immunológiai társaságainak közös szimpóziumát. A szerdán kezdődött háromnapos tanácskozáson bőrgyógyászok, tüdőgyógyászok, gyermekgyógyászok, reumatológusok, a hazai és külföldi gyógyszeripar képviselői vesznek részt. A szakemberek az allergiás és immunológiai betegségek legújabb diagnosztikai módszereit, kezelési eljárásait, végének e zenei álmodozását nagy beleéléssel, köny- nyeden, derűsen szólaltatta meg. Liszt B-A-C-H fantázia és fúgája ismét a belső indulatokra utaló, a vihar előtti fojtottságot érzékelhető hangsorokat futtatta végig, már korábban is elmélkedésre való hajlamnak neveztük nála. Messiaen Szimfonikus meditációi közül a negyedikkel zárta műsorát. Mintha a meditáció azt is bizonyította volna, hogy a hangokban szenvedély és érzelem mellett fényesen bizonyító technika és tudomány is van: minden hang- zat amellett, hogy megérintette hallgatóját, bonyolultnak is hangzott, mesterinek, számítás által megalkotott- nak. Lukács László, az Operaház szólistája hat számot adott elő. Kellemes bari- tanján Scarlatti-dalok, Gio- dani, Caccini, Carissimi egy- egy műve, és egy Handel- operaária keltek életre. A A XVII—XVIII. század vokális zenéjéből adott válogatás egyszersmind alkalomként kínálkozott arra, hogy Lukács László kíváncsivá tegye a közönséget arra a dallamvilágra, amelyből az 1550—1618 között élt Caccini üzent most egy eleven hatású dallal. A szeptemberi nyár mintha az Agria nyári orgonahangversenyeinek sikerét is visszaidézte volna ebben a váratlan, de szeretettel nyugtázott koncertben. Farkas András valamint az elméleti immunológia időszerű problémáit vitatják meg. A kerekasz- tal-megbeszélésen, szekcióüléseken, elhangzó 360 előadás főleg az immunfolyamatok szabályozásában és az allergiás betegségek kór- oktanának felderítésében elért újabb eredményeket ismertetik. Szólnak a többi közt a tüdőasztma megelőzéséről és gyógykezeléséről, a gyermekkori allergiáról, egyes táplálékok iránti túlérzékenységről, munkahelyi ártalmakról. Bokor Pál, az MTI tudósítójának levele a Népújságnak A washingtoni Kennedy- ,centrum kissé arisztokratikus, mások szerint kifejezetten konzervatív kulturális intézmény. A drámát, balettet és szimfónikus zenét részesíti előnyben. Yves Montand esetében kivételt tettek, mert a cél mégiscsak: a termet megtölteni. De Montand-t is naponta hirdetik a televízióban, amelytől oly nehéz elcsábítani az amerikai publikumot Ennek fényében még inkább értékelendő, hogy a Kennedy- centrumban szeptember 8. és 12. között nyolc magyar filmet telt ház vagy csaknem telt ház előtt mutattak be. Az Egyesült Államokban az Oscar-díj előtt Szabó István nevét kevesen ismerték, Makk Károly, Fábri Zoltán, fíuszárik Zoltán, Kézdi-Ko- vács Zsolt és Gothár Péter neve pedig nyelvtörő furcsaságként hangzik kulturális berkekben is. Kiejteni csak megközelítő pontossággal tudják őket, ám a Mephisto sikere és a magyar filmhetek kezdete óta mind többen kísérleteznek vele. Az Amerikai Filmművészeti Intézet és a Hungarofilm közös rendezvénysorozata kontinentális léptékű vállalkozás. A washingtoni bemutatók előtt a nyolc magyar film — köztük a Bizalom, a Színdbád, Fábián Bálint találkozása istennel, az Egy erkölcsös éjszaka — Min- ineapolisban, Clevelandben, Chicagóban, a kaliforniai Berkeley Egyetemen, a den- Veri filmfesztiválon, a seattle-i filmfesztiválon, Miamiban, az újvilág-fesztiválon mutatkozott be. 'Washington után New Or- lensí, Los Angeles, Portland', Santa Barbara következik. iTovábbá! nyolc város filmklubjai és intézetei még nem erősítették meg részvételüket, de — mint Nancy Sher, az intézet programszervezőije mondja — könnyen kiszámítható, hogy egy óv leforgása alatt legalábbis néhány tízezer amerikai megismerkedik az „új magyar filmmel”. & ha a közönség zömében szakmai, az még jobb: a kereskedelmi sikerhez csakis a szakmai közvéleményen át vezet út Tíz amerikai közül kilenc ma Steven Spielberg Extra iTerrestrial-ját nevezi meg kedvenc filmjeként Az „Itt” i— a kedves szömyecske földi kalandjainak története — nagyszerű film, de a hagyományos hollywoodi monstre- produkciók családjába tartozik. A vietnami háború kivételével — a felnőtt amerikaiak jó része e háború veteránja — nincs a történelemnek vagy a társadalomnak olyan területe, amely realista ábrázolásával próbálkozni mernének. A közönség erősebb ingerekhez szokott. Nem csoda, hogy bár a The Washington Post két egymást követő napon is közölt elismerő méltatásokat a magyar filmnapokon látható „különlegességekről”, kevés azoknak a nézőknek a száma, akik az „utcáról” jöttek be. A Kennedy kulturális központ közönsége jelentős ■részben a szellemi és kulturális egzotikumokat keresők közül került ki. Karén Jaehne egyike azoknak a tehetséges és fiatal amerikai filmszakembereknek, akiknek jóvoltából a magyar filmnek ma mégiscsak közönsége van a világ e legkönyörtelenebb filmpiacán. ő az, aki a San Francisco-! film Quaterlyt és a magyar New Hungaryan Quaterlyt rendszeresen tájékoztatja arról, hogy az új magyar filmművészet mely darabjai keltettek feltűnésit európai és amerikai szakmai berkekben. Másfajta filmrajongóval isi lehet itt találkozni. Juan iLamanchia bostoni joghallgató csak vendég a fővárosban. „Jobb időtöltés hí- íján” jött el megnézni Szabó István filmjét. „Én csak egy naiv városi lány va- igyok” — mentegetőzik, amikor interjút kérnek tőle. ö is „Iti”-rajongó, s emellett hollywoodi szerelmi történetek, horrorfilmek és vígjátékok lelkes fogyasztója. A „Bizalom” azért tetszett neki, mert ez is szerelmi történet, csak bonyolultabb. Érdekesnek találta a benne rejlő intellektuális kihívást ■örül, hogy egy külföldi fűimet nem érzett unalmasnak, al helyszínt a kort, az embereket pedig nem érezte idegennek. Nagy horderejű felfedezés ez számára. Juan ezen az estén látott először külföldi filmet. Szép számmal járnak most a Kennedy-centrumba ame- rikás magyarok is, jóllehet ez a sorozat nem elsősorban nekik szól: ők hazajárnak, s ha nem, beszerezhetik a magyar filmeket az emigráns szervezeteken keresztül. De azért itt vannak. Többségükben örvendenek, hogy a magyar film ilyen erős pozíciókat vívott ki a világ filmművészetében. Egy részük persze fáradhatatlanul ■gyanakszik. A színpadra szólított Szabó Istvántól valaki megkérdezi, hogy áll a helyzet a filmek cenzúrázásával Magyarországon. — Igen, engedélyhez vannak tkötve — mondtai Szabó. — öncélúan pornográf, vagy erőszakos jelenetek nem lehetnek bennük, s tilos a magyar népet gyalázó müvek bemutatása. „Nana, azért még kérdezhetnék egyet s mást” — hallani a magyar nyelvű sugdolózást valahol a tizedik sor táján. Nyugodtan kérdezhetne, ám nem kérdez. Válaszoltak már a filmek. Orvosok az allergiáról DEÁK MÓR: Nem láttam soha többé Odahúztam egy széket az ágy fejéhez — halkan, tolvaj módra, hiszen loptam az álmát —, s úgy ültem le, hogy. arcomat simítsa majd végig első, védtelen pillantása. Az ablakon túl már mocorgott a kiismerhetetlen, rossz szándékú óriás, egy új nap — de Ö még nem hallotta a cölöpverők robbanásait, bár azok (apró rebbe- nésként) befészkelték magukat a szemhéja alá. Talán lépteknek álmodta őket, valaki várva-várt lépteinek: — a háborút nem ismerte, csak a várakozás háborúját — s ebben a háborúban elképzelt arcok estek szét szilánkokká, bőr alá tokosodó repesz- ként őrizve az igaznak hitt hazugságokat: s a titkok, sebezhetősége titkai nyugtalanná tették az álmát. Bekapcsoltam a rádiót — talán oratóriumot vártam, a kinti zajokat elnyomva visszaringatni titkai közé: de az óriás már teljesen felébredt, s szájából pattogó ritmusok törtek elő. Akkoriban nem dolgoztam: olyan munka nem volt, amit szívesen csináltam volna, a pénz meg nem érdekelt. Albérleti szobácská- mat fél évre előre kifizettem — s magamnak hazudni megtanultam nagyon, hiszen ez a szegények fegyvere. Legkisebb fiúként ábrándoztam az óriásokról, akiket én fogok majd legyőzni — erőt gyűjtöttem, legalább hazudni eleget. Amikor megmoccant, megijedtem. Az ébredés már kikezdte az álmát, s öntudatlanul ringatta magát, hogy legyűrje, akár a kisgyerekek. Ébredni olyan, mint megszületni — és megszületni kín. Az ablakhoz léptem, leengedtem a rolót — így a sivárság sejtelmessé vált, mint valami be nem fejezett, önként vállalt bűn, vagy büntetése. Nem, előtte nem szégyelltem a szobámat — csak valahogy bántott: többet szerettem volna nyújtani neki, többet magamnál is. De a hazugságaim, mint a titkok, egyszemélyesek voltak — hogyan mondhattam volna el neki, hogy ez a szoba a kis herceg otthona is? Félt tőlem, amikor gyenge voltam — hát erősnek mutattam magam mindig, mintha már túl lennék csatáimon. A sötétítő résein átfénylő sugarak rácsokat kentek az arcára — akárha beszélőre jött volna, az álom börtönéből. Pedig nem tudtunk beszélgetni. Ami történik, bennem történik: meg ne zavarjon, ami nincs. S ő félt megbolygatni látszólagos fölényemet — talán érezte, milyen mélyre zuhannánk. Ha nem veszik észre, ha nekem kell bizonygatnom, már nem is igaz, hogy győzni tudok. S mit ér, ha erőmet lehetséges magamra elpazarlom? Néha lányokat vittem fel magamhoz, s olyankor soha nem láttam. Csak egyetlenegyszer bukkant fel — igaz, akkor nem szabadott volna. Nagyon szerettem öt — de csak ahogy az ember a hazáját szereti, megfoghatatlan sóvárgással. Edit más volt. Más lett volna. Neki talán még nem létező csatákról is tudtam volna beszélni. Amikor belépett a szobába, nem nézett körül — s hirtelen úgy éreztem, sejti, ki vagyok. Az ujjaim előre tudták teste titkait, s arra gondoltam, vele végre jó lesz, mint kamaszálmaimban. Még az ágy is örült neki — máskor méltatlankodó rugói engedelmes sóhajjal adták meg magukat. Az ajtóra pillantottam, be van-e zárva — és ott állt ö, félszegen, mint akit el is küldhetek. Edit furcsállotta: — miért bámulod olyan mereven az ajtót? — de képtelen voltam bármire is. Pedig ö soha nem adott nekem örömet — csak a jelen idejű kapcsolatok tették képessé feloldódni engem is; s Vele nem tudtam csak a pillanatra összpontosítani. Edit pedig elment, mint más hazánkba induló gondolataim. Visszaültem a székre — arcán újra letisztult az álom hullámverése. Tudtam, hogy ez a kapcsolat most már örökre szól, hiszen akkor halt meg, amikor legjobban szerettem, és féltem a jövőtől. Féltem a vele való harctól, amiben talán soha nem sikerült eldöntenem, győznöm kell? Veszíótenem? Ha csak magam miatt féltem, az erőssé tett: képes leszek-e mégis megvívni csatáimat? De felelősséget vállalni másért úgy, hogy a saját életemet sem látom, nem tudtam. Megbénított, mellette fekve, a kudarc félelme. S ittmaradna-e azután, hogy a legrejtelmesebb — mert utolsó — lehetőséget kihasználjuk? Gyereket szerettem volna tőle — akinél gyengébb az ember, azt igyekszik megalázni, hogy magához köthesse. De lehet-e következmé-- ménye meg nem történt dolgoknak?! Körbepillantottam a szobán, próbáltam az ö szemével látni, s hirtelen kietlennek tűnt, hazugságaim híján. Az Ő titkai a szemhéja alatt mocorogtak — az enyémek köröttem, szanaszét. Éreztem» hogy a mai nap óriása már reggel legyőzött, keserű számban a vereség rossz ízét hagyva. S ha felébred, harcolni biztat? Tudtam, hogy nem — meghagyja a választás jogát, s ezzel kényszerít veszíteni. Szerettem. Bár — ha Editet szerettem, neki más szó való. Ügy volt szükségem rá, ahogyan a hazugságaim erőt adtak. Ha kenyérre sem maradt pénzem, nem ettem — de nélküle iszonyút kordult a gyomrom. Ha nem volt mit olvasnom, hanyatt feküdtem az ágyon — de nélküle éreztem, milyen kevés a tudás józansága. S a mesék ereje az ö hiányán megtört, motyogássá változtatva a csatakiáltást. Ahogy felnyitotta a szemét úgy maradt meg bennem örökre. A tenyerem ismeri az arcát, fülem a sóhajtását — de ő csak így maradhatott meg. Az emlékezet sötétkamrájában elmosódnak a rosszul exponált képek — ujjaim már hazudták őt más bőrét simogatva —, de ennyi megmaradt, végleg, céltáblapontosan. Felnyitotta a szemét, rám mosolygott —, de ez a mosoly csak az álom idegen tájairól haza vetődött mosolya volt egy régi ismerősnek, — rám mosolygott, megdörzsölte a szemét. Hirtelen annyi mindent szerettem volta tenni érte, hogy nem tudtam ülve maradni — tehetetlenségemben kinyitottam az ablakot, s elfelejtve a játékszabályokat, elfelejtve, hogy ilyenkor nem szabad az üres ágyra pillantanom, amikor nem vagyok képes odaképzelni, a győztes mosolyával, hogy tettem valamit, hátrafordultam, s nem láttam. Sofia többé.
