Népújság, 1982. augusztus (33. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-08 / 185. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. augusztus 8., vasárnap Humánum és gazdaságosság Egészségügyünk az integráció útján A társadalom minden területén, így az egészségügyben is törvényszerűen végbemenő folyamat az integráció. Ha pusztán a számokat nézzük, már akkor is nyilvánvaló, hogy a több mint 180 ezer embert foglalkoztató, 35 milliárd forint ér. tékű eszközállománnyal dolgozó egészségügy fontos nép- gazdasági ágazat. Ám, ha feladatát — a gyógyítást, az emberi élet védelmét tekintjük. látnunk kell, hogy éppen küldetése, hivatása révén az integrációnak itt egyszerre kell szolgálnia a humánum magasztos és a gazdaságosság racionális céljait. E célok jegyében született az integrációs rendelet, az egészségügyi törvény utáni legfontosabb intézkedés, amely már több mint hat éve lépett életbe. Olyan egységes kórház-rendelőintézet szervezet kialakítását határozták el, amelyben az orvosok minden képességüket kibontakoztathatják, ugyanakkor a beteg a lehető legmagasabb szintű orvosi ellátásban részesül. Az orvostudomány fejlődésével Már az első pillanatban nyilvánvaló volt, hogy az egységesített szervezet nagy feladatot ró a vezetésre. Ä nemzetközi és a hazai tapasztalatok azonban egyaránt azt bizonyították, hogy egy 1500—1800 ágyas kórház is biztonságosan irányítható, ha az igazgatónak jó helyettesei, önálló főorvosai vannak, akik a szakfelügyeletet ts;/ellá'tj'ák és akcióké- pesék. 315 'éílehőrzésről, konzultációról van szó. Ameny- nyiben a beteg az adott kórházban nem kaphatja meg azt a kezelést, amely gyógyulásához szükséges, akkor országos intézetbe, klinikára küldik, amely nem a hierarchiában jelent többet, hanem instrumentáció- ban, speciális szakmai fel- készültségben. Az elgondolás lényege az, hogy ne „mindenütt legyen minden’’, de ami van, a lehető legjobb legyen. Nincs ugyanis szükség arra, hogy minden járás, város, vagy megye rendelkezzék több milliós értékű drága, speciális vizsgálatot vagy kezelést végző berendezésekkel. Az orvostudomány hatalmas' mértékű specializálódásával egy ember már képtelen áttekinteni egy szakmát, tehát szükségessé vált a szakosodás, amely viszont törvényszerűen magával hozta az integrációt. Ma már másként a beteget nem lehet megnyugtató módon ellátni, mint szervezeti és szakmai integrációban. Gondoljunk csak arra, hogy a gyógyítás hajdan volt két területe, a belgyógyászat és a sebészet milyen sok ágra oszlott. Kivált belőlük a szemészet, az ideggyógyászat, majd a kardiológia, a diabetológia — és még megannyi részterület keletkezett a tudomány fejlődésével. Az intergáció bonyolult, hosszú távú egészségügyi program, folyamat, de az intézmények életében a szeivezés önmagában nem oldja meg a gondokat. Az integrációs elképzelés teljesen megfelel a legmesszebbmenő, legbonyolultabb igényeknek, azonban — mint minden koncepciót —, ezt is embereknek kell végrehajtaniuk. Igen sok egyedi, személyi érdekkel, néha féltékenységgel, hatalomféltéssel kell számolni, amelynek visszaszorítása sokkal nagyobb feladat, mint egy bölcs, átgondolt koncepció papírra vetése. A valóság rácáfolt A program bejelentésekor sok egészségügyi vezető, s még inkább a kívülállók hajlottak arra, hogy az integrációt bűvszónak véljék, amelynek kimondása megoldja az egészségügy összes gondját-baját: egyszerre megszünteti majd a kórházak zsúfoltságát, a higiénés problémákat, az ágybeutalás körüli huzavonákat, s amelynek életbe lépésével egy csapásra aranyemberré válik a goromba szakfőorvos., és így tovább. Mások attól tartottak, hogy ugyanúgy lesz, mint az ötvenes években, amikor is rendelet jelent meg a kórház és rendelőintézet egységesítésére, de a gyakorlatban minden maradt a régiben; nem tudták megszűntetni a kórházi és rendelőintézeti orvosok között húzódó hierarchikus szakadékot, nem érvényesült az integráción belül az a rotációs szisztéma, amely fenntartja az orvosok megszerzett tudományos és gyakorlati szintjét. A valóság rácáfolt a kételkedőkre. Valamennyi intézetben végrehajtották az integráció szervezési-működési határozatában előírtakat, A legtöbb helyen csökkent a kórházba utalt betegek várakozási ideje, a betegek 85—90 százaléka — a sürgős esetek kivételével — alapos kivizsgálás után kerül a kórházi osztályra. A kórházi orvos elfogadja a rendelőintézeti leleteket, ennek köszönhetően időt és pénzt kímélve nem végzik el újból ugyanazt a vizsgálatot, Egyszóval színvonalban is közelített egymáshoz a kórházi és kórházon kívüli ellátás. _ Természetesen az integráció önmagában nem oldhatta meg a. kórházi rekonstrukciókat, a gazdasági terhek — energia, és alapanyagának — növekedéséből adódó gondokat, nem szüntette meg az egészségügy munkaerőhiányát, nem elégíthette ki a terület fejlődéséből adódó, dinamikusan változó szükségleteket, s nem számolhatta fel az etikai problémák egy • részét sem. Viszont az integráció nyomán érezhetően javult az ellátás, s ez roppant fontos, mert az egészségügy állapota, megítélése közvélemény-formáló, a lakosság közérzetét befolyásoló tényező. Az orvosok tudják, hogy -különösen a gyógyítómegelőző ellátás további javítása hozhat eredményt, hisz egy év alatt orvos és panaszos 150 millió alkalommal találkozik, s a lakosság itt tapasztalhatja, miként gondoskodnak egészségéről. Éppen ezért a kormányzat is erre a területre összpontosítja az egészségügy anyagi erejének 80 százalékát. Hat év elteltével ugyan a gazdasági előnyök ma még nem mérhetőek, de kiépült az egységes egészségügyi ellátás kerete, szervezeti egysége, amelyet most már „csak” tartalommal kell megtölteni. A megye egész területén Az egészségügyi ellátás ezredfordulóig terjedő távlati fejlesztési koncepciója szerint a továbbiakban a megkezdett integrációs folyamat következetes kiterjesztésén van a sor. Olyan egységesítés jegyében, amely a tanácsi, illetve minisztériumi irányítás korszerűsítésével a helyi lehetőségeket a lehető legjobban kihasználja. A megyeszékhely integrációjába be kell vonni az alapellátás egészét is. Mindezeknek a törekvéseknek egyre inkább azt kell tükrözniük, hogy az egészségügy az egészséges emberért is dolgozik, hiszen az integráció magába foglalja a betegségmegelőzéssel foglalkozó intézmények tevékenységét is. (G. R.) TISZTÍTANI is Még mindig a vízről Furcsa ellentmondás alakult ki Gyöngyösön. Az utóbbi két évtizedben szinte látványos gyorsasággal épült, bővült, növekedett a város. Ennek egyik következménye az lett, hogy újabb és újabb otthonokba kellett a vizet bevezetni. A gondot az okozta, honnan legyen annyi víz. De még ennél is szorítóbb kérdés: a már felhasznált, szennyezett vizet hogyan vezessék el és a tisztítótelepet hogyan bővítsék? Nincs olyan év az eltelt két évtized óta, amikor újból és újból elő ne vennék ezeket a megoldásra váró feladatokat a város különböző vezető testületéi. Aztán elhangzik a legdöntőbb érv: nincs rá pénzünk. De honnan? A természet már nem adja ingyen az életünkhöz elengedhetetlen folyadékot, a vizet. Az tény, hogy Gyöngyös környékén a felszín alatt még mindig van mintegy napi hét és fél ezer köbméternyi olyan víz, amit fel lehetne használni. De még a talaj felső részéből nem tudjuk úgy kiemelni, mint az alsóból. Az úgynevezett talajvíz értékesítése egyelőre — inkább csak lehetőség. Két olyan folyóvíz kínálja magát a városnak, mint a Nagypatak és a Külső- Mérges. Ha ide a város felső része előtt zárógátat építenének, akkor a most elcsordogáló víz a lakosság hasznára válhatna. De ... a pénz! Most a visontai külfejtés bányavizének a „behozatalán” munkálkodnak már egy ideje. Mint írtunk róla, a sárhegyi tárolók bekötése a következő hónapok feladata lesz. Annyi bizonyos, hogy mindenféle megoldás megvalósítása hosszú időt vesz igénybe. A tervezés és a megvalósítás több évig eltart. És mindig egy lépéssel elmaradt idáig az igényektői. Ahogy manapság is így érzékelhető. Ami már adott A század elején a gyöngyöshalászi térségben létesített kutak nagyon jó minőségű vízzel látták el Gyöngyöst. Több mint nyolcvan évvel ezelőtt a városi vízhálózat megépítése még „tett” volt. Azóta a kutak száma elérte és valamivel túlhaladta a harmincat. A vezetékre rákapcsolt lakások száma pedig ... Ezt már kimondani sem szabad. Alig valamivel több mint nyolcszáz olyan lákás van a városban, amelyben nincs vízcsap. Ehhez képest a kitermelt napi vízmennyiség jóval kisebb arányban növekedett, mint amennyi lakást benépesítettek. A városkörnyéki községek közül Gyöngyöshalász és Gyöngyössolymos dicsekedhet, Mátraszentimrének sincs oka a panaszra. Egyedül Gyöngyösorosziban várnak még á vezetékes vízre, ha minden úgy lesz, ahogy tervezik, már ott sem sokáig. A város régi vízmüvét felújították, korszerűsítették, a vastalanító berendezés teljesítménye azonban nem éri el a kívánt mértéket. De hát mi a fontosabb, kérdezhetnénk: az-e, hogy víz legyen vagy az-e, hogy kevesebb vasszármazékot tartalmazzon a víz? Hogy ez a kérdés tulajdonképpen nem választható szét? Igaz. De a tény, tény. Erről kevesebbet A szennyvíz. Hajlamosak vagyunk egy könnyed kézmozdulattal elintézni. Valahová csak lefolyik, nem? Le. Mégpedig úgy, hogy a felszínt is piszkítja. A patak vizét is. Pedig a nagyüzemek saját berendezést is építettek. Ennek ellenére az ipari üzemekből egyharmad- részben nem kellően előtisztított szennyvíz folyik ki a hálózatba. Az már más kérdés, hogy a főgyűjtő csatorna a csúcsidőszakban túltelítődik. A nem éppen gusztusos „zagy” kibukik a felszínre. Maga a statisztikai adat, amely szerint a lakosságnak még az ötven százaléka sem „ellátott” elvezető csatornákkal, jól jellemzi a tényleges körülményeket. Pedig Gyöngyös — város. Nem is akármilyen. Az ott élők kényesek hírnevükre. ... és mégis! Szennyvíz- ügyben csak a fejüket fogják. De „törik is” azt, hogy a szükséges megoldást mielőbb megtalálhassák: Ha összejön annyi pénz — innen is, onnan is. A mezőgazdaság is Aránylag elég jól állnak a város és a környékbeli községek mezőgazdasági nagyüzemei víztárolók dolgában. Ezt a lehetőséget a legnagyobb mértékben a gyöngyösi Mátra Kincse Tsz használja ki: Az öntözotelep felújítására törekszik a gyöngyösorö- szi Február 24. Tsz. De követhetné példáját a Mátra Tsz Gyöngyössolfmoson és a Győzelem Tsz Gyöngyöshalászon. A meglévő víztárolókban a halászati hasznosítást is lehetne fokozni. Az elhasznált vizek mindenképpen érintik a mezőgazdaságot. A KAEV-ra nincs panasz. Ott a víztisztítás megoldott. Elfogatható a kitérőgyárban is. Már elavult berendezést használ az Izzó. Nem eléggé hatékony a húsipari és a tejipari vállalatok meglévő berendezése. A gyöngyösoroszi ércbányánál bevezették a víz semlegesítését. Ennek ellenére a kibocsátott ipari vizek a mezőgazdaság számára nem hasznosíthatók. Nem megfelelő minőségűek. Pedig „kéznél lévő” megoldás lenne: öntözni ezzel a vízzel. G. Molnár Ferenc SZISZIFUSZI KÜZDELEM Ha sepernek s ha nem... Hajnali várostakarítók nyomában A hajnalnak jellegzetes, összetéveszthetetlen hangulata van. Négy órakor még teljes a sötétség. Egy-egy autó, amikor magányosan végigvonul a megyeszékhely főutcáján, fülbántó zajt csap. Mindezt nappal észre sem veszi senki. Ám még mielőtt beindulna a forgalom, egy-két koránkelőnek van mit tennie. Mondjuk azoknak, akik a város ébredésére megtisztítják az utakat, tereket. Az ő munkájukat figyeltük meg egy hétköznapi hajnalon, felülve többek között egy locsoló- autóra, majd mindnyájunk gyerekkori álmának beteljesüléseként. Ugyanis ki ne vágta volna rá az ezerszer is feltett kérdésre: „Mi leszel, ha nagy leszel?” —: Locsolóautó! Igen: képzeletben forgattuk a hatalmas kormánykereket, miközben megjelent előttünk a fröcskölő vízsugár. A valóságban pedig kórusban kiabáltuk: — Locsolóautó! Locsolóautó! — Felnőttként már korántsem ilyen népszerű a szakma — mondja Dobos Sándor, a Mélyépítő és Város- gondozási Üzem köztisztasági egységének osztályvezetője, akivel az egri Homok úti telephelyen találkoztunk. — Még ha jelenleg nincs is a gépkocsivezetőknél létszámproblémánk, de a kézi erőt igénylő munkákra ma már csak nagyon kevesek hajlandók. Egyelőre azonban egy gyors számvetést csinálunk: milyen a géppark? Elegendő-e a hatvanezer lakosú megyeszékhely naponkénti megtisztítására ? — Ami van, nem tűnik soknak. Ám ezt sem tudjuk maximálisan kihasználni. Nem engedik az anyagi körülmények. Az utak, terek, járdák tisztán tartását a városi tanács rendelte meg nálunk, s erre összesen 5 millió 541 ezer forint áll rendelkezésünkre, — bizony ez kevés —, a szemétszállításra pedig 11 millió forintunk van. Így aztán csak egy műszakban dolgozhat a hét konténer szállító kocsink, a hat kukásautó, a három seprő, valamint az egy-egy locsoló és a járdatakarító gépünk. Közben elindult a telephelyről az első csoport: a seprő, a locsoló és a kukások. Először is a locsoló vizet (nem ivóvíz!) vesz a Cse- bokszári-lakótelepen elhelyezett töltőállomáson, majd irány a Felszabadulás tér. Sarat, csikkeket, papírhalmazt terelget maga előtt a vízsugár. S jön mindjárt a seprőgép, hogy a feláztatott szennyet felcsiszolja keféivel az útról. Azaz helyenként csak csiszolná, mert az aszfalt vége és a járdaszegély között olyan mélyedés húzódik, amibe nem érnek bele a kefék. — Az aszfaltszőnyeg terítésénél, ha nem sajnálták volna azt a néhány centimétert, akkor most nem lenne mindegy, hogy söpör-e a gép avagy nem — mondja az osztályvezető. — Ehhez kézi erő kellene, ami viszont nincs. Hiába van papíron 27—28 utcaseprő, ebből jó, ha egy nap nyolctíz dolgozik. Kíváncsi vagyok, hogy ma mennyien jönnek össze. Hát bizony nem sokan. Aznap reggel mindössze heten. Ä munkába induló csapattal a Dobó téren találkozunk. Egyikőjükön sincs a megkülönböztető védőruha. — Hiába minden. Fegyelmi, bérlevonás, veszekedés. — Mennyi a keresetük? — Ha rendesen dolgoznak, 2700—2800 forintot vihetnek haza. De sok az igazolatlan hiányzás, a hanyag munkavégzésért az óralevonás. Mindezt már a Marx Károly utcában hallhattuk*, ahová közben megérkezett a kukásautó. Pillanatnyi pihenő nélkül ürítik a kukákat, Együtt dolgozik a locsoló és a A hatból egy, aki bejött aznap dolgozni A munkaidejük nincs meghatározva mert mint megtudtuk, nincs megszabva munkaidejük. A meghatározott területtel kell végezniük, s utána mehetnek haza. Egy pizsamás lakó prólbálja túlharsogni a munkával járó zajt: — Ezt csinálják minden hajnalban. Nem alhat az ember, már reggel öt órától. Ez már egyenesen kibírhatatlan. — Ez van — tárja szét a karját Dobos Sándor. — Napközben akadályozzuk a forgalmat, vagy ha például árut hoz egy húsoskocsi, akkor mi vesztegelhetünk itt órákig amíg kirakodnak. Éjszaka és hajnalban zavarjuk a lakókat. Mikor vigyük el a szemetet? Mintegy időjelzésként, megjelenik a másik seprőautó. — Elmúlt hat óra — jegyzi meg kísérőnk. — megy a 25-ös számú út egri átkelési szakaszát takarítani. Mindennap végigjárja. Ez azonban csak a délelőtti penzum. Délután takarítja azokat az utcákat, amelyekre már csak hetente egyszer kerül sor. így kedden a Csebokszári-lakótelepet, szer- dóm a Hadnagy útit, pénteseprő a Felszabadulás téren (Fotó: Szántó György) ken pedig a Lajosvárost. — Ezzel aztán kész, rendben a város? — Megítélés kérdése. Sok minden tartozik még ide, még mielőtt egy városról egyértelműen kimondjuk : tiszta vagy szemetes. A járdák, a kirakatok tisztasága, s még sorolhatnám. Ugyanakkor nem biztos, hogy az jelenti a szemetet, hogy a szél fújja a papírzacskót. Nézzünk csak szét az építkezések környékén. — Lehet valamilyen kompromisszumos megoldást találni? — Ebben a kérdésben nem hiszem, hogy létezhet kompromisszum. Be kellene vezetni: mindenki takarítson a saját portáján, legalábbis a hozzá tartozó járdákat tartsák rendben. Ehelyett csak vitatkozunk. Pedig, ha a vitatkozás energiáját a takarításra fordítanánk, nagyban enyhülnének gondjaink. S ez már nemcsak a lakosság kérdése. Vegye tudomásul mindenki, aki itt él és dolgozik, mert erre több pénz nincs, csakis társadalmi ösz- szefogással lehet előrelépni. Délelőtt tíz órakor kíváncsiságból körbejártuk még egyszer a gondosan kitakarított belvárosi területet. Ugyanaz a kép fogadott bennünket, mint hajnalban. Szétszórt csikkek, papírdarabkák a szemetesedények mellett. Sajnos ez volt a jellemző kép, bármerre is jártunk. Bizony annak a bizonyos szemléletváltozásnak mielőbb be kellene következnie, mert addig a város takarító munkája csak sziszifuszi küzdelem marad még akkor is, ha esetleg a kévéséit pénz a duplájára emelkedne ... Kis Szabó Ervin
