Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-24 / 172. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. július 24., szombat Kísérletező irodalom - kísérletező olvasó? A művészet egykoron a kísérleteket, a vázlatokat nem juttatta a közönség elé, azok legfeljebb a művész halála után kerültek nyilvánosságra. Ma például a Szépművészeti Múzeum számos vázlatot őriz Leonardo da Vincitől — csataképeihez. Olyan is előfordult, hogy egy úgynevezett befutott író már életében megjelentette azoknak a vázlatoknak egy részét, melyeket műveihez készített. Mások ezen vázlatok kialakulási körülményeit írták meg, és együtt adták ki a vázlatokkal. Így született például Thomas Mann A doktor Faustus keletkezése című műve. Vagyis vázlat kiadására csak már érett művésznek volt joga, illetve az utókornak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a vázlatoknak egyáltalán nem volt nyilvánosságuk. A legkülönbözőbb műhelyek, a baráti körök stb. bizony meg-megvitatták a vázlatokat, és ily Itiódon hatást is gyakoroltak a mű elkészülésére. , Egészen új jelenség, hogy a művész sokszor nem regénykísérlettel próbálkozik, hanem kimondottan kísérleti regényt ír. Tudniillik a regénykísérletek nem minden esetben rosszak — és a kísérleti regények sem. A regénykísérletek közé tartozott például Thomas Mann Buddenbrook háza, melyet eredetileg azént írt, hogy családi körben felolvashassa, és hasonló módon született meg Selma Lagerlöf Gösta Berlingje is. Ugyanakkor a kísérleti regény sokak szerint nem más, mint egy külön műfaj. Másképpen új regénynek is szokták nevezni, és ebben a műfajban is akadtak sikeres és kevésbé sikeres vállalkozások. Persze, az a kérdés vetődik fel, hogy vajon mivel kísérletezik az író. Kísérleti regényt ír, s állítólag a közönséggel, kísérletezik. Sokak szerint ez olyan módszer, mint amilyen az orvosbiológusnak vagy a gyógyszervegyésznek a patkányokkal való kísérletezése: vajon hogyan .reagálnak a készítményekre. A valóságban, persze, aki így értelmezi a kísérleti regényt, az feltétlenül félreérti ezt a műfajt. Mert írónak, művésznek sok mindennel lehet kísérleteznie, sőt létezik olyan írói beállítódás, attitűd is a valóság tükrözésére, amely rákényszerül a kísérletre, amidőn másként nem is írhat, mint csak teljesen újszerű módon, de éppen az olvasóval, éppen a közönséggel nem szabad játszania. Illetve csak olyan játékot szabad játszania, amelyet a közönség is igényel. Nézzünk egy példát erre a játékra. Mindenki tudja, hogy a klasszikus dramaturgiának s általában a színpadi művészetnek van valami nyílt titka, van bizonyos közmegegyezés a drámai művészet és a közönség között. Nos, ez a közmegegyezés például abban áll, hogy ha behoznak egy revolvert az első felvonásban, annak a későbbiekben el kell sülnie, vagy hogyha a színpadra állít a drámaíró egy fiút meg egy lányt, akik szépek, kedvesek, akkor minden további motiváció nélkül elhiszi a közönség, hogy szükségképpen egymásba szeretnek. A dramaturgiai hatás legtöbbször úgy jön létre, hogy a közönség mint közönség nagyon jól tudja, hogy a szereplők egyikét-másikát vagy mindet valaki becsapja, de ezt a szereplő nem tudhatja, a közönség pedig a színházi viselkedés szabályai szerint nem is árulhatja el az igazat. Nem szólhatunk fel a színpadra akkor, mikor Elektra kesereg, hogy Oresztész meghalt, valami ilyen szöveggel: — „De. hisz Oresztész nem is halt meg, nemsokára bejön a színpadra, és fel fog szabadítani téged is”. Hasonlóképpen nem árulhatjuk el Figarónak azt, hogy Zsuzsi ruhájába bújva Rosina rejtezett el a kerti lugasban Almaviva gróffal. Az abszurd dráma azonban megengedte magának azt, például Ionesco A kopasz énekesnő című darabjában, hogy játsszék a közönséggel, hogy felrúgja e régi dramaturgiai szabályt. Itt a színpadon levők tudják az igazat, becsapják a közönséget, s a darabnak volt is olyan közönsége, mely ilyen hatást várt, igényelt és esztétikailag be is fogadta. Vajon Ionesco kísérletezett-e a közönséggel? Véleményem szerint még a leghagyományosabb formájú regény vagy dráma is bizonyos értelemben kísérletezik a közönséggel. Sarkadi Imre például minden bemutatója alkalmával szorongott, mert nem tudta, hogy vajon miképpen fog reagálni a közönség. Tudniillik a közönség reakciói csak akkor derülnek ki/ amikor a dráma a színpadon van, amikor a könyv az olvasó k.ezébe jut, amikor a filmet bemutatják. Ebben az értelemben minden alkotás kicsit kísérlet a közönséggel, csak vannak olyan alkotások is, melyeknek igazi célja a kísérlet. Többek között a közönséggel való kísérlet. Vagyis egy pillanatra sem szabad önmagától, attól a ténytől viszolyogni, hogy léteznek kísérleti regények, mert ez a tény visszavezethető egyrészt az irodalom objektív feltételeire, másrészt a közönség irodaloméhségére, harmadrészt pedig arra a tendenciára is, amely mindenütt valamiféle újszerűt, változatost, még-soha-nem-volt-at vár. A mai időben nagyon nehéz volna nagy szériában eladni mondjuk rujiákat azon az alapon, hogy 1932-ben ez volt a legújabb divat, szöveteket azon az alapon reklámozni, hogy egy teljesen régi gyári eljárással készültek, s ez vonatkozik a művészetre is. A művészetnél az originalitás, az eredetiség az egyik legfontosabb igény. , Ebből, persze, nem következik az, hogy minden kísérletezés a közönség elé hozható. Sőt mi több, azt mondhatnánk, hogy a kísérleti regény vagy a kísérleti dráma, vagy kísérleti rendezés stb. új veszélyforrások hordozója. S a képhez nagyon is hozzátartozik, hogy erről beszéljünk. Tudniillik valóban értelmetlen követelmény, hogy minden műalkotás közvetlenül a közönség elé kerülése idején mindenki számára érthető legyen. Viszont az az igény, hogy rövid jdőn belül érthetővé váljék, hogy beleilleszkedjék néhány év vagy évtized alatt a művészet demokratikus hagyományaiba — már teljesen jogos. S az igazán nagy művészek, akik mindig az újjal kísérleteztek, a József Attilák, a .Bartókok nemegyszer a legrégibb, a legpatinásabb anyaghoz nyúltak vissza — népművészeti alkotásokhoz —, hogy azokat teljesen újrafogalmazva, a bennük rejlő lehetőségeket kiaknázva kísérletezzenek. S ezért tartom például szükségszerűnek, hogy — ne csak magyar példákat említsünk — Dzsingisz Ajtma- tov új regénye (Az évszázadnál hosszabb ez. a nap) már folyóiratban való megjelenésekor komoly sikert aratott. Pedig szintén új módszerekkel kísérletezik, sci-fit ötvöz össze népmeséi elemekkel és új módszerű feldolgozással, de éppen ez teszi alkalmassá arra, hogy oly nagy hatást gyakoroljon. A visszaélések bánthatják a közönséget, az irodalomhoz értőket, sőt magukat a művészeket is. A visszaélési lehetőségek nagyok ugyan, de emiatt nem szabad elvetnünk a kísérleti drámát, a kísérleti regényt, sőt a kísérleti lírát sem. Az igazi nagy hatású regények nyilván a jövőben fognak belőlük létrejönni. S az olvasóközönség ítélete távlatilag elszigeteli majd egymástól az értéket és az értéktelent. Mert ma is érvényes a rómaiak által megfogalmazott elv: A pla- citu lectoris habent sua fata libelli — vagyis az olvasd tetszésétől függ a könyvek sorsa. Hermann István Beszédes Kiállítás a Hatvani Galériában A Zagyva-parti város galériája nemcsak a hazai képzőművészet jeles egyéniségeinek munkásságából ad ízelítőt, nemcsak arra törekszik, hogy értő közönséget neveljen, hanem vállalja a szélesebb értelemben vett ismeretterjesztés tiszteletre méltó szerepkörét is. Ennek az egészséges szemléletnek a jegyében született meg a vidéken mindenképpen úttörő jellegű magyair színház- történeti kiálliítássorozait, amelynek nyitányaként az 1790-től a millenniumig (1896) terjedő évtizedek nevezetességeit tekinthetik meg Thá- lia barátai.. A rendkívül szemléletes, változatos anyagot a Magyar Színházi Intézet színháztörténeti gyűjteményéből válogatta és rendezte — méghozzá kitűnő érzékkel — dr. Cenner Mihály színháztörténész. Érdeme az, hogy a művészportrék, a színpadképek, a jelmezek segítségével mindig a lényeget ragadta meg, a legjellemzőbbet, a legfontosabbat villantotta fel. Így aztán az érdeklődő képet alkothat arról a legendákkal övezett időszakról, amikor a hazai szó megszállottái szinte sziszifuszi küzdelmet vívtak az anyanyelv jogainak érvényesítéséért, a nemzeti kultúra felvirágoztatásáért. Maradandó élményekkel gazdagodhat az ide betérő felnőtt és diák egyaránt. Ez érthető, hiszen minden írásnál, minden tanulmánynál beszédesebbek az értékes relikviák, amelyek légkört teremtenek, nagy egyéniségeket idéznek, rendkívüli pillanatokat varázsolnak elénk. A földszinti teremben az 1849-ig zajló eseményeket kísérhetjük figyelemmel, Dokumentumok sorakoznak a hajdani iskolai előadásokról, a főúri kastélyszínházak produkcióiról, az esz- terházi (fertődi) operáról, ahol a később világhírűvé vált Joseph Haydn volt a zeneszerző-karnagy. Betekinthetünk Kempelen Farkasnak, a Várszínház tervező-építészének munkásságába. Nem hiányzik az első magyar színidirektor, Kelemen László családi címere, s társulatának pecsétje sem. Az egyik színpadkép 1790. október 25-re utal, .amikor Simái Kristóf Igazházi című darabját mutatták be, méghozzá anyanyelvükön. Dérynére utal a nevezetes Hacker-szála, ahol a nagy egyéniség először lépett a yilágot jelentő deszkákra. A nemzet 1837-fben avatott színházáról terveket láthatunk. Sajátos hangulatot idéz az a munkaszerződés, amelyet Bartha János kötött Bajza Józseffel, az akkori igazgatóval, aki költőként, kritikusként is a legjobbak táborába tartozott.. Jókaira is emlékeztet feleségének, Laborfalvy Rózának — Ca- millát alakította A szökött katona című darabban — jelmeze. Az emeleti helyiségben a szabadságharc bukását követő évtizedek színházi históriájába „lapozhatunk”. Megcsodálhatjuk — többek között — Márkus Emíliát a Hamlet Ophéliájaként, valamint Jászai Marit Elektra és Medeia szerepében. Ha fantáziánkra hagyatkozunk, akkor ott lehetünk az 1884- es operaházi Lohengrin-premieren. Gróf Keglevich István, az első intendáns díszmagyarjával képviselteti magát. Jó, hogy szeptember 16- ig tart nyitva ez a becses seregszemle, hiszen sok ezren bővíthetik tájékozottságukat. A galéria vezetése arra is gondolt, hogy póLegyező. EMLÉKLAP Emléklap... ¥ K esernyés, avarillatú alkonyat. Békességes, mint ősszel szokott, amikor elfárad a természet. Az udvarra nyíló kiskonyha ajtaja tárva, a küszöbön Bezle bolhászkodik, odakint az Érben békák unkognak. Ide verődik az esti harangszó. Az asszony szigorú arccal matat a tűzhelyen. Fakanállal böködi a lábos fenekét, hogy egyenletesen piruljon, a vöröshagyma. Idegesen kapkod, zajosan rángatja az edényeket, apró gallyat gyömöszöl a tűzre. Csípi a szemét a hagyma, s miközben ide-oda nyomkodja a köténye sarkát, oldalvást ránéz az emberre. Meg tudná ölni. Az ember az asztalnál görnyed. Mint egy rakás szerencsétlenség, úgy fest ott hangosan szuszogva. Az imént tottyant le kimerültén a kisszékre, annyit mondott, hogy még a haja is fáj. Arról hallgat, hogy mitől. Talán elmesélné, de látja, vagy inkább érzi, hogy az asz- szony semmire se kíváncsi, csak a répára. Arra, amit ma sem hozott, pedig erős yolt benne a szándék. Többet nem csinál ilyet, az biztos, azt hitte, belehal. Jólesik végre, hogy kifújhatja magát. Szedi is szaporán a levegőt, az arca, mint a fölszegeit Krisztusé. Még ránézni is fájdalom. Hosszú volt az út az isten háta mögötti 10-es táblától, csúzos, rozoga lábai éppen hogy kibírták hazáig. Csak annyi Vif* Mi ereje maradt, hogy le bírt rogyni a szokott helyére. Nem sokkal előbb jött meg az asszony is. Az is- pánéknál napszámoskodik évek óta, mos, takarít, főz, ellátja a jószágot, csinálja, Színpadi makett Az ember tragédiájához hez, csak bámul meredt szemmel a semmibe. Azasz- szony, hogy érthetőbb legyen, folytatja: — Agyon kéne ütni az olyat, aki nem törődik a családjával. Tizenöt répa amit mondanak neki. Soha nem engedik el napnyugta előtt, így nincs megállása itthon se, ripsz-ropsz főzni kell az embernek. Neki is jólesne ülve várni, hogy eléje rakják az ételt, de ilyen nem létezik harminc év óta. Kilencszázban esküdtek, azóta feszt megy a robot. Lehajol, megigazítja a lángot, s esküdni merne, hogy neki van a leghaszontalanabb embere. Ez még arra sem képes, hogy vessen néhány cukorrépát a hátizsákba, úgy sétál haza, mint valami nagyságos úr. — Hoztál? Olyan tónusban kérdezi, hogy az ember szuszogása fölerősödik tőle. Ránéz szegény a falra akasztott kis ötös lámpára, mintha attól várna megfelelő választ. Aztán nyel egyet, megtekergeti a nyakát, és jólesően érzi, hogy ropog, pattog. 'Jobbnak látja, ha nem szól, nincs semmi kedve a veszekedésMég mindig semmi, az ember hallgat. Egytízet ad az uraság száz kvadrátjáért: ásóval föl kell a kötött, réti talajból feszegetni a répát, aztán ősszehajigálni karimába, majd bunkós hegyű késsel lecsapkodni róla a koronát, megpucolni a ragacsos földtől, végül kupacba dobálni, és saját levelével letakarni. Csak így veszi át a pallér. Másfélszeresére nyújtott nap kell hozzá, különben ott marad félben, amit kiöleztek. Elég rágondolni a dér lepte sötét hajnalokra, máris jön a lélekdermesztő borzongás. Hogy elűzze, rá akar gyújtani, de nem érez annyi erőt, hogy zsebbe nyúljon a dózniért. Sajog mindene, a lába hasogató- zik. Aludni volna jó, és soha föl nem ébredni. Csendje piszkálja az asz- szonyt. — Minek él az olyan, aki annyi fáradságot sem vesz, hogy hazahozza, ami nem kerül pénzbe. Ha már cukor ninc(j a háznál, legalább melaszt főzhettem Volna ... Megreccsen a szék, amiből tudja az asszony, hogy amit mondott, annak indul a hatása. Elszántan mondja hát tovább: — Gazsi sógor tegnap is hozott. Az életrevaló, nem olyan tedd ide, hadd hűljön ki. Erre sem szól semmit az ember, csak telehörpinti magát levegővel, aztán nagy erővel kifújja, Ez a. fújás azonban már annak a kétségtelen jele, hogy nem fér odabent a tehetetlen düh. S mivel az asszony csak nem hagyja békén, két kézen megtámaszkodva, kínnal- bajjal föltápászkodik. Áll, kissé bizonytalanul, szánalmas pózban, aztán kitör: — Rogyassza rád az isten a magas eget! És kilódul az ajtón. Még hallja az asszony erősített szövegét, de rá se hederít. Csak megy, viszi a mérge. Már éjszakába hajlik az este, amikor benyit a kocsmába. A leghátsó zugba tén- fereg, egy terítetten asztalhoz. Akkor látja, hogy rajta kívül csak két alig-legényke lökdösi a biliárdot. Lekókad a feje, jöhet akármi. A kocs- máros .ismeri, látja, hogy megint baj van, s megszánja. Abbahagyja a könyvelést, bemegy a pult mögé, rakosgat, majd ráérős léptekkel odamegy a kései vendéghez. — Az asszony? — kérdezi részvéttel.
