Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-24 / 172. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. július 24., szombat ' MŰVÉSZET ÉS IRODALOM *•

diumesteket rendezzen ezen a hangú latéb reszté helyszínen. A kezdeményezés értékét növeli a teljességre törekvés. 1983 nyarán a fel- szabadulásig ívelő, 1984-ben pedig a napjainkkal záruló krónika elevenedik meg a művészbarátok előtt. Reméljük, ugyanilyen igényes, hozzáértő tálalásban.

Pécsi István

Madách

Imre

faszobra

Lohengrin sisakja az első magyarországi bemutató idején

(Fotó: Szabó Sándor)

Az ember bambán néz föl rá.

— Igya meg, jót tesz. Nyilván nem is evett még.

Vörös bort és huszárrostélyost rak az asztalra, de az ember félretolja ezt is, azt is.

— Egy vasam sincs.

— Jól van. Lesz másképp is. — És leül, hogy hallja, mi történt.

Az ember szájához emeli a poharat, s tartja remegő kézzel. Szagolja az italt. Aztán hirtelen hátravágja a fejét, s úgy lezúdítja, hogy alig mozdul az ádámcsutkája.

— Honnan való? — kérdezi lekoppantva a poharat, csakhogy mondjon valamit. A bor szétfolyik fáradt testében, és bizsergetni kezdi lomha vérét. Beleharap a paprikás-sós kenyérbe, és beszélhetnék je támad:

— Rávett, hogy hozzak neki cukorrépát Wolfinger- től. Mert mindig kieszel valamit, s mondja, mondja vég nélkül. Nem akartam én belemenni ilyen boltba, tudtam, hogy nagyocska répa is mázsásra nehezedik ilyen hosszú úton. Aztán úgy voltam vele, üsse kő, a békesség kedvéért vetek párat a hátizsákba, tán csak nem döglök bele.

A kocsmáros föláll, megint telehozza a poharat. Tudja, ilyen állapotban nem utasítják vissza, s úgyis megkapja az árát.

— Egyhuzamban elhoztam én vagy három kilométert. Hanem akkorára úgy elhalt a vállam a hevederek alatt, hogy nem éreztem. Ott ziháltam kucorogva a kanális partján, rajtam a pakk. Nem akartam letenni, nehogy baj legyen a fölvétellel. Sajgott minden tagom, de gondoltam, most már minden mindegy. Ezt a tizenöt répát hazahozom, ha a fene fenét eszik is. Aztán mégis letettem a zsákot, mivel nagyon jólesett ott ülni. Rosszul lettem. Ahogy indulni akartam, a zsák nem mozdult. Sőt kezdett lefelé csúszni a vízbe. Na, gyorsan kidobáltam belőle öt répát, hogy a hátamra bírjam kacimbálni. Még így is citerázott az inam, de nagyon. A lábaim tönkrementek Galíciában, nem soknak hívják már ezeket.

A két biliárdos már odafülel. Lerakják a botot, és közelebb húzódnak.

— Nem értem el a Kis- lakatos tanyájáig se, megint úgy éreztem, megszakadok. Elnyújtóztam a lesárgult, magas paréjban, mint egy hulla, és vártam, mikor nyi- togatják szemüket a csillagok. Lehűlt a levegő, éreztem a hátamra izzadt ing hidegét. De nem bántam, hadd legyen boldog az asz- szony...

— Hány répa repült ki megint? — türelmetlenkedik az egyik legényke nevetős képpel.

— öt, fiam, öt — néz fel rá az ember, de a maradék

is nehezebb volt már, mint induláskor az összes. Még világos volt, de bármerre fordultam, mindenütt fények cikáztak, színes karikák táncoltak a szemem előtt. S minduntalan rám jött valami utálatos melegség. Nem, nem és nem, csikorgattam a fogam, most már azért se hagyom. Ezt az öt répát hazaviszem akkor is, ha vénasszonyok potyognak az égből.

Felhajtja a maradék bort, s már majdnem derűsen mesél.

— Már kis híján beértem a faluba, amikor megbotlottam valamiben és nyekk. A pofám tele lett porral. Nem látta senki, azt hiszem, de ha nem restelltem volna, biz’isten rívásba fogok. Ügy hasaltam tehetetlenül a ko- csiúton, mint egy hulla. Beletelt tán félóra is, mire le tudtam fejteni magamról a hátizsákot. Iszonyatos erővel fölálltam, hogy majd a zsákot csücskénél fogva megszabadítom a maradék répától. Mintha téglával lett volna tömve, kicsúszott a markomból. Egyenként kellett kihajigálnom a répát mind, egy jó hajításnyira a háztól. Otthon meg az asz- szony nekem esett...

A kocsmáros hümmög, bólogat, csóválja a fejét, aztán nevetgélve elmegy poharat mosogatni. Az ember kivörösödve néz utána, s torz vigyorral kérdezi tőle,, nem kaphatna-e még egy pohár vörös bort, hozómra.

F. Nagy István

Az első magyar újságírónő

Emlékezés Szederkényi Annára

Születésének századik évfordulóján

Pályafutását tainítónőkémt kezdte, de élethivatásául az írást választotta. Huszonnégy éves, amikor mint kaposvári újságírónőnek a Hárman című kötetben első elbeszélései megjelennek. Valójában háromszerzős antológia ez amely Szederkényi Anna írásain kívül férje, Haraszthy Lajos költő verseit és Göndör Ferenc prózaíró novelláit tartalmazza. A kötet címlapját Rippl-Rónai József szecessziós rajza díszíti, s Prológus című bevezetőjét nem kisebb ember, mint Ady Endre írta. Az Űj versek költője ezekkel a szavakkal indította útjukra a nála nem sóikkal fiatalabb szerzőket: „Három ifjú lélek lángol itt. Ifjúság, hit, erő, láng. Ez együtt a diadalmas élet. Ez a könyv hát mindenképpen értékes, mert a diadalmas élet dokumentuma. És hogy az élet még nyilvánulóbb legyen, e három szárnyvetett lélek közül égy: nőé.”

A vidéki lap szerkesztőségéből 1910-ben hivatásos újságíróként kerül Szederkényi Anna a fővárosba, és egyáltalán nem véletlen, hogy a nők egyenjogúságáért harcoló, haladó gondolkodású hírlapírónő a kormány politikáját ostorozó Független Magyarország szerkesztőségében keres elhelyezkedést, a későbbiek folyamán pedig a széles népi tömegek részére kiadott Friss Űjság, majd a Kis Űjság szerkesztőségében folytatja közírói tevékenységét. Ebben a minőségben első nőtagja lesz az Újságírók Egyesületének.

Kemény munka korszaka kezdődik számára az akkori, csoportokra, klikkekre szakadt hírlapírói és írói világban, Igyekszik mindkét fronton megállni a helyét. A szerkesztőségi munka mellett, amely maga is egész embert követel, minden szabad idejét az irodalmi alkotásnak szenteli. Így születnek meg önálló elbeszéléskötetei, regényei, amelyekben a modem nő felszabadulásáért vívott küzdelmeinek és lelki problémáinak következetes ábrázolójaként mutatkozott be. Írói érdeklődése alkatánál fogva a társadalom megfigyelésére irányult, de egyéni sorsának alakulása is korán rávezette azokra a társa-' dalim i és erkölcsi kérdésekre, amelyekkel az önállóságra törekvő, kenyérkereső pályákra ----------------------------------------------X,-----------l

épett nők szemben találták magukat. Mint drámaíró A kőfalon túl című háromfelvoná- sos darabjával 1910-ben lépett a nyilvánosság elé. E műve merész témájával fogva nagy feltűnést keltett. Ám szépprózai köteteit is — mindenekelőtt az Amíg egy asszony eljut odáig, továbbá A nagy nő, A padlás meg a halál, Lányok, tüzek, Amiért egy asszony visszafordul, A végzet és egy rongybaba címűeket — nagy érdeklődés fogadta mind szakmai körökben, mind pedig az olvasók részéről. Írásai bírálói között volt Kaffka Margit és Török Sophie éppúgy, mint Nagy Lajos vagy Schöpflin Aladár, akik kritikájukban sohasem mulasztották el, hogy bíráló megjegyzéseik mellett ki ne emeljék mondanivalójának korszerűségét, nyelvének, stílüsának tisztaságát, szépségét

Hírlapírói pályáján 1926-ban érte az a megtiszteltetés hogy felelős szerkesztője lett a Kis Újságnak, amely mint igazi népújság nagy tömegeket befolyásolt 1848-as függetlenségi szellemben.

Szederkényi Anna élete utolsó időszakában sokait betegeskedett. A két fronton végzett megfeszített munka aláásta egészségét. Hatvanadik életéve betöltése után sem tette le azonban, a tollat, noha akkor már csaknem négy évtizedes hírlapírói munka, egy híján harminc szépirodalmi mű és németből, franciából készített tucatnyi műfordítás állt a háta mögött.

Halálát — életének hatvanadik évében — hosszú betegség után bekövetkezett embólia okozta'. Egyik névtelen nekrológírója e szavakkal méltatta jelentőségét: „Az elmúlt magyar évtizedek egyik legnépszerűbb írónője” volt. Ehhez annyit fűzhetünk hozzá, nagy népszerűségét annak köszönhette, hogy korának időszerű kérdéseit bogozgató műveiben a magyar városi polgárság és a falusi parasztság jellegzetes alakjait realisztikusan, közvetlen hangon, hitelesen ábrázolta. Sajtótörténetünk hazánk első női publicistáját tiszteli személyében. Nem érdemtelenül. Pályafutása egész idején becsülettel állt helyt a haliadé magyar újságírás frontján.

Sándor László

Őrtornyok

Timur Pulatov üzbég író kötetéről

Szerzőnk a szovjet irodalomban feltételesen „negyvenévesek nemzedékének” nevezett korosztályhoz tartozik. Ezek a nagyjából egyidős írók, a hatvanas évek közepén-végén kezdték pályájukat, művészetük azonos társadalmi-kulturális hatások alatt formálódik, s irodalmi törekvéseikben is sok a rokon vonás: az egyén pszichológiája iránti érdeklődés, a kisprózái műfajok iránti vonzódás, a gyermektéma növekvő szerepe, a magas fokú nyelvi- és szerkesztőkészség. A Magyarországon most jelentkező Pulatov írásművészete lélekáb- rázolás, művészi megformálás tekintetében nem marad el a nem orosz „negyvenévesek” nálunk is ismertté vált képviselőitől az észt Vetemaatól és Beekmantól, az azerbajdzsán Anartól, Ejliszlitől és Elcsintől, a grúz Dumbadzétól és az örmény Matevoszjantól.

Timur Pulatov 1939-ben született Buharában. Szülőhelyén megismerkedik a klasszikus keleti irodalom nagy alkotásaival. Családjában hol tádzsikul beszélnek, Firdauszí, Omar Khajjám, Szaádí nyelvén, hol üzbégül — a nagy Nevái nyelvén. így Pulatov tősgyökeres buharai- vá formálódott, több nyelvű emberré. Az orosz nyelvet is elsajátítja, ennek révén ismeri meg az orosz, a nyugat-európai és az amerikai irodalom régi és új klasszikusait. A buharai pedagógiai főiskola elvégzése után orosz nyelvet és irodalmat tanít; kisregényeit is oroszul írja. Első kisregényét 1964-ben publikálta. Jelenleg Taskent, ben él.

Az írónak az Európa Könyvkiadó gondozásában a közelmúltban megjelent kötetében szereplő Kaip második útja (1969), a Kiálts nekem az erdőben (1966) és a címadó őrtornyok (1970) Pulatov első írói korszakából származnak; ezeket az írásokat a szerző romantikus kisregényeknek nevezi, s bennük valóban fellelhetők a romantika jegyei.

Pulatov romantikája azonban sajátos módon a realizmust erősíti. Rendkívüli hőseit a klasszikus keleti irodalmak szélsőséges figurái indukálták, de ábrázolásukban nem követi a nagy elődöket akik csak két színt ismertek, a fehéret és a feketét.

Noha történeteinek színhelyei romantikus hangulatot árasztanak, a szerző a környezet rajzában is a valóság talaján áll. Környezetábrázolásának realisztikus jegyei abból adódnak, hogy kiválóan ismeri az üzbég városok, falvak hétköznapi életét, tradícióit (erről tanúskodik a muzulmán közösség erkölcseinek ábrázolása a Kiálts nekem az erdőben című kisregényében, az emberi sorsok alakulását meghatározó ősi szokások, babonák, hiedelmek bemutatása a Kaip második útjában).

S végül Pulatov realiz- mus.-igénye abban is megmutatkozik, hogy — a nagy perzsa - tád zsik és üzbég alkotóktól eltérően — nem deklarál didaktikus modorban, hanem arra igyekszik „rábírni” az olvasót, hogy a hősökkel együtt elmélkedjék, gondolataikkal vitatkozzék, és így jusson el a tanulságok megfogalmazásához. (Ezért megoldatlan a felnőttiek drámája a Kiálts nekem-ben; ezért szerkeszt úgy, hogy az őrtornyokban mindvégig mérlegeljük, melyik értékrend oldalán áll az igazság.) *

A Kaip második útjával Pulatov írásművészetében véget ér a tiszta „mese”, az allegorikus-romantikus próza korszaka. Azóta a pszichológiai próza vonzza, ami azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy addigi műveiben kerülte volna az elmélyült lélekábrázoJást Sokáig emlékezetes marad például az a jelenet, amelyben Kalihan, a volt börtönőr körülvezeti a látogatókat az idegenforgalmi célponttá átalakított erődben. Sorba állítja a turistákat, léptennyomon létszámellenőrzést tart, szigorú hangon figyelmezteti őket, hogy ne beszélgessenek a sorban. A lelki rugók feltárása teljesen hitelessé teszi a gro- teszkba hajló jelenetet.

A romantikus kisregények és a pszichológiai próza sajátos jegyeit magukon viselő későbbi művei közötti úton fontos állomás a Birtokok (1974) amelyben egy vén keselyű egyetlen napját mutatja be. A műben a tulajdon törvényei szerint élő természetet láttatja, de nem az ember, hanem a madár szemével, elkerülve azonban az antropomorfizólás buktatóit. A kiváló hely- és rendkívüli természettudományos ismereteken alapuló, egyenletes hömpölygésű elbeszélés mentes az előző írások romantikus külsőségeitől. ám a mindent átfogó természetszeretet rokonítja velük. S mivel a legapróbb részletekbe való elmélyült behatolás a pszichológiai próza egyik lényeges eleme, a kisregény jelentős lépcsőfok Pulatov pszichológiai prózájának darabjai felé.

Pulatov prózáját nemritkán impresszionista prózának is nevezik. Vonzódik a szabad képzettársításokhoz, az emocionális, a cselekmény logikája által meg nem határozott ábrázolás- módhoz. Hősei — az ősi Buharában növekvő gyermek, aki felfedezi a világot, a nehéz sorsát felidéző öreg halász, az életútja végéhez közeledő, s a környezetével számot vető keselyű, a vakvágányra siklott színész — mind a világfelfogás fokozott érzékenységével tűnnek ká. Műveinek többségében a cselekmény a hősi élet és a sekélyes, dicstelen lét két pólüsa között zajlik Filozófiai gondolatainak mélysége. írásmódjának tömörsége, a valóságfeltáirós realista igénye, művészetének nemzeti jellege Pulatovot a szovjet-üzbég irodalom sajátos hangú képviselőjévé avatják.

Zahemszky László