Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-10 / 160. szám
A köpenicki kapitány Igazi „közönségdarabot” mutatott be tegnap este az egri Líceum udvarán a Valló Péter vezette válogatott színészgárda: drámai és komikus pillanatok váltakoznak az Agria Játékszín idei második bemutatójában, „A köpenicki ka» pitány”-ban (Fotó: Kőhidi Imre) *• 0^ > iatl#-* /kikeltél/ Nem is tudom, miéit nem írtam eddig a M und iáiról? Valószínűleg azért, mert nem volt időm erre a Mundiál miatt. Aki sokat néz, az keveset lát és még kevesebbet ír. Pedig hát, mint köztudott és százszor — százszor? ezer- szerszázszor! — leírt közhely és közigazság, hogy százmilliókat hozott lázba e világshaw-vá vált sportjátéka az emberiségnek. És én mégsem írtam egyetlen sort sem a Mundiálról. Belátom, mos*, az egyhónapos parádé után ki- és elkerülhetetlen, hogy én is írjak a világ e jelenleg volt majd legfontosabb közügyéről, ha egyáltalán tollhoz méltó embernek tartom magam. És ha nem akarok lemaradni a Mundiálról véleményt mondók táborától. Nem akarok. Illetőleg: nem merek. Még azt hinnék, hogy nékem, akinek „hivatalból” kell lennie még magánvéleményének is, — nincsen álláspontom. Pedig amiért ez a világbajnokság tetszett nekem, az éppen az volt, hogy négy év után újra megtanította népünket a nyílt, a bátor, a mindenütt fennen hangoztatott egyéni vélemények kimondására, ütköztetésére, a nyílt és őszinte vitára. Elképzelhetetlen volt az eltelt egy hónap alatt és után, hogy valakinek csak azért lett légyen igaza, mondjuk az argentin—magyar mérkőzés megítélésében, mert az illető miniszter, tanácselnök, igazgató, vagy brigádvezető míg vitapartnere csak egyszerű államtitkár, vagy elnökhelyettes, avagy egy nagy tudású, de szerény beosztású csúcsesztergályos. A vélemények és viták ily szabad áramlása, az ennek folytán mind tisztább demokratikus légkör kialakulása, — nos, ezt tartom én a Mundiál egyik legnagyobb érdemének. Nem kevesebb azonban ama siker sem, amely a dolgok dialektikus rendje szerint, éppen e pezsgő vitaszellem, az egyéni vélemények százszínű virágos mezejének színpompájából az egységes hazai álláspont kialakulásában formálódott ki. Vita, tekintet nélkül a társadalomban és a hivatalban betöltött rangra, aztán egység e vélemény képviseletében, amely egység egyformán kötelező immár miniszterre és nyugdíjas tsz-tagra egyaránt. Egység például abban, hogy a játékvezetés szintje milyen volt ezen a spanyolhoni világbajnokságon. Vajha bár eljutnánk társadalmi és politikai életünk nem Mundiál-idősizakában is erre a történelmi volt jeleseink által is olyannyira áhított és megálmodott valóság gyakorlatához. Ám méltatlan lenne, sőt egyenesen igazságtalanság is, ha meg nem említeném a magyar állam televíziójának, a magyar állam és kormányzat által ösztönzött, az egész magyar nép számára oly jelentős megtakarítás hozó nagyvonalú segítségét. Hatvan forintért mindent megnézhettünk, mindent — majdnem — láthattunk és mindent — még az „aranyszájú” Mészöly Kálmánt is — direkt egyenesben is hallhattunk. Gondoljunk csak bele, mi van, ha ez nincs? Felkerekedhetett volna egy egész ország, mint hajdan volt kalandozásaink idején, s mehetett volna ki-ki a szálloda-stadionbelépő kombinációjú pakettekkel és tikettekkel fel Spanyolországba északról le délig utazgatván. Költhette volna a magyar a drága dollárt, meg az annál is drágább — mert az van! —, magyar forintot. Eladósodott volna az egész ország. Azt már nem! És mint imént már írtam a szerény összeget, hatvan forintért mindenhová elvittek bennünket. Ki tagadhatná, hogy ez bizony, ha életszínvonalat nem is növelő, de az e téren eddig elért eredményt kétségkívül megőrző tett volt. A hűvös szoba mélyén, jóformán ingyen végignézni mindazt, amiért a majd negyvenfokos hőségben, óriási összegekért ott szenvedtek a nézők Madridban vagy Alican- téban. Mondanom sem kell, hogy ez is felettébb tetszett a Mundiál jóvoltából.. Azt meg egyenesen oktalanság lenne tagadni, hogy a világ népeinek közös gondolatát, közös gondolkodását mily mértékben egységesítette, állította szembe, békítette ki végül is ez a fieszta. A másfél milliárd néző egyszerre ítélte el — leszámítva azt a néhány tízmillió érintettet — az NSZK—Ausztria bundáját például, amely „ruhaneműt” még grönlandi eszkimók is túl ízléstelennek és egyben nagyon is átlátszónak ítéltek meg, majdnem bizonnyal. És, hogy a sorsolás szeszélye (?) hogyan nem hozta össze a zöld gyepen ellenfélként az argentin és az angol válogatottat, hogy vívjanak újra egy immáron kevésbé véres csatát, amelyhez nem hasonlót oly értelmetlenül vívtak ezer kilométerekkel délebbre, s amely csata lám' mégsem volt befolyásoló tényező a világbajnokság megrendezésére. Mert talán legjobban az tetszett ezen a világvetélkedőn, hogy a politika, legalábbis annak brutálisabb formája nem, vagy csak alig zavarta meg a sport légkörét. írhatnám,csak hát sajnos ez nem volt így egészen igaz. Mert akadt a világnak olyan és nem is sarka, ahol éppen a Mundiál ideje alatt kattogtak legjobban a fegyverek, s amely térségekben minden bizonnyal nem az volt a legfontosabb beszédtéma, hogy vajh, mely csapatok kerülnek a négyes döntőbe, vagy hogy a kuvaiti sejk viselkedése méltatlan volt-e vagy sem. Igaz, e térségről nem volt egyenmezes csapat Spanyolországban és egyenruhában nem lehet focizni, csak ölni. Egy gól, s egy halott: az szívinfarktus. Egy sorozat, tíz halott: az háború. Kétségkívül az utóbbi e tekintetben a termékenyebb: Nos., ezek jutottak eszembe — és még mi minden más is persze a Mundiál kapcsán és főleg arra nézvést, hogy miért is lelkesedtem én ez alatt a kereken egy hónap alatt Hát mindezekért. Hogy a gólok és a gigászi küzdelmek? Hogy Maradona kiállítása és a Piatini felesége? Hogy sírórohamot kapott a honduraszi kapus? Hogy a magyar válogatott, ha... ? Meg az észak-írek milyenek voltak és micsoda biznisz volt — . vagy nem is volt — a Mundiál a spanyoloknak? Meg hogy könnyű-e kiszámítani, mit kap még így is a magyar válogatott — már pénzben értve és nem szóban — részesként és dollárban? Most, hogy így elhangzottak e kérdések, ötlött fel bennem a tényre való rádöbbenés: valóban, hiszen a Mundiálon foci is volt, sőt minden miatta volt. De hát, hogy milyen is volt ez a foci, mit mondtak az edzők, a játékosok, mit Pelé és Beckenbauer meg a többiek, azt már megírták és meg is írják még. Sőt, tudom, hogy már azt is megírták, amit itt és fentebb én megírtam. Ám, amit most írok le, azt csakis én írtam meg. Egy rövid közlés ez, amely egy kocsma mélyén fogalmazódott meg a szurkolástól megittasult egyén száján, emígyen: — Uram... ez az egész focivilágbajnokság egy sz ... t sem ér... Hát lehet kapni borsodit... Hát nem lehet kapni, uram, borsodi sört... .. .és még a kuvaiti sejk mél. tatlankodott... ? idi
