Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-10 / 160. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. július 10., szombat S. Mottó: „Pendül a kapa most, létévé a gazda, Csikós tarisznyáját egy szegre akasztja." (Arany: Családi kör) — Hol jársz már, bárány- kám? — Meee ... 180 forintnál. Mielőtt továbbmennénk eme — szerintem — igazán érdekes, mondhatni, „állati” beszélgetésben, gyorsan arra kell kérnünk a türelmes, semmit meg nem bocsátó olvasót, hogy most, ha csak egy mód van rá, ne lapozzon még tovább, akár érdekli a juhászat (és a költészet, a mottó miatt), akár nem. Szándékunk szerint ugyanis a birkák kapcsán nagyon is emberi dolgokról lesz szó. És: semmi mese, Ígérjük. Bélapátfalva nagyon szép. Ha a cementgyár adta — átmenetinek ígért — szürkeségét nem számítjuk, valóban az. Hegy-völgyes, lankás kies, meg minden, kiválóan alkalmas a juhtenyésztésre. A juhtenyésztés pedig, mint sokan tudjuk, akik már elmúltak tizenévesek, nos, a juhászat — különös tekintettel a pecsenyebárány „előállításra” — tízegynéhány esztendeje — kitűnő üzlet. Erre tanú vagyok magam is, aki az említett 15—16 esztendővel ezelőtt, még szinte egészen ifjonti fővel abba a szerencsésnek egyáltalán nem mondható helyzetbe kerültem, hogy részt kellett vennem az ország első korszerű — most tessék figyelni ! — bárányvágóhídjának átadásán. Tudtommal a közeli, híres Kilenclyukúval együtt ez is működik. Persze, azóta sok víz lefolyt a Hortobágy folyón, tehát nem biztos, de feltételezhető, legfeljebb annyi kis megszorítással, hogy esetleg ma már kevésbé fizetődik ki a dolog, mint annak idején sokan gondoltuk. Visszatérve a vágóhídavatásra — ha már szóba jött — töredelmesen be kell vallanom, számomra, aki akkor még kevésbé számítottam szakembernek, mint ma, egyáltalán nem volt felemelő érzés. Ott, a csillogó csempék, nikkelezett vízvezetékek, süllyesztett lefolyók, miegymás vadonatúj brillantin-konfetti környezetében, az összecsődített juh- tenyésztők, továbbá a megye akkori vezetői előtt néhány villámkezű, az egzotikus Egyiptomból direkt e célból érkezett fiatalember bemutatta a bárányvágás magas tudományát. Nem akarom részletezni a dolgot, de tessenek elhinni: egy szál — damaszkuszi — pengével, egyetlen mozdulattal ... Ügy egy félórányi ve- rejtékes (így talán jobban hangzik) munka után átadta a kést a magyar juhászoknak. Kiderült ugyanis, hogy az egész cirkusz oktatási jellegű: a hortobágyi legényeknek meg kellett tanulniuk a birkavágást — a la Közel- Kelet —, tudniillik, természetesén már akkor is üzletről volt szó, és az arab fiatalemberek csupán azért rendeztek a bárányok közt fényes nappal Szent Bertalan-éjszakát a Hortobágyon, hogy a mieinket megtanítsák a dologra. Mentségükre szolgál, mindezt nem öncélúan, hanem a tiszta, becsületes üzlet jegyében tették. A partner ugyanis nyíltan megmondta: — Csak semmi nyiszálás, uraim (a tolmács így fordította), mi csak az így vágott bárányokat fogjuk átvenni, de nagy mennyiségben. Gondolom, fenti kis kitérő, amelyben sikerült a véres részletektől megkímélni olvasóinkat, bizonyítja, hogy nem látszott rossz biznisznek a birka. Bizonyára Bélapátfalván is így gondolkozhattak, és ha nem is építettek olyan vágóhidat, mint a Hortobágyon, de — kihasználva a környezet adta kiváló lehetőségeket — szintén ráálltak a pe- csenyebárány-vonalra, és .néhány esztendőn át jövedelmezően ment a dolog. A korábbi sikereken felbuzdulva, a múlt évi 1,2 millió után erre az esztendőre 1,5 millió forint tiszta nyereséget terveztek e békés bégetőkre. Látszólag teljesen megalapozottan. Most azonban — miként sajnos mindnyájan tapasztaljuk — gazdasági szempontból — igencsak tótágast áll a világ: az, ami tegnap jó és elég volt, az ma rossz és kevés. Elég az hozzá, hogy a jövedelmezőség jegyében (reményében) megépítettek egy praktikus, kétezer bárány befogadására tervezett hizlaldát, amelyből évente — négy ciklust számítva — ösz- szesen 7500 pecsenyebárányt (megengedett súlyuk 30—35 kg) kívántak külföldre eladni. Mármost, meglehet, a2 arabok, meg az olaszok, meg a többi birkaevő nép időközben úgy járt ezzel a csemegével, mint mi, jóval korábban a libamájjal: jó, jó, de már unja az ember. (Magyarán: marhára drága, már bocsánat a kifejezésért.) Visszatérve a birkákhoz: május végéig, vagyis az első öt havában az esztendőnek — csupán 5,5 millió forint vándorolt be pecsenyebárányok fejében a bélapátfalvi tsz kasszájába, ami ugyan nem rossz summa, de időarányosan mégis kevés, arról nem is beszélve, hogy a további kilátások pillanatnyi- lag még rosszabbak. Kint a — túlsúlyos — bárány, bent a... Ha nem is a farkas, de az eladhatatlan többiek Az a bizonyos fekete bárányka, a fehér folttal, de — nem ő tehet róla Nem mese ez, gyermek ... (Fotó: Perl Márton) Jelenleg az a szomorú helyzet, hogy a megrendelők leálltak az átvétellel, a bá- ránykák pedig itthon szépen gyarapodnak, valósággal ráhíznak gazdáik nyakára. — Nekünk viszont a túlhi- zás túlzottan sokba kerül — mondta erről Majnár Vilmos főkönyvelő. — Május hónap, ban 800 bárányt kellett volna, hogy elvigyenek, de egyet sem vittek. Most részletezzem, hogy mibe kerül a tartásuk, arról nem is beszélve, hogy — mivel időközben gyarapodtak — a túlsúly miatt nem kapjuk értük meg az eredeti árat... ? Hiába: Szegény embert még az ág is húzza! A Bükk- alja Tsz termelési ágazatai közt árbevétel szempontjából a pecsenyebárány-értékesítés szerepel az első helyen, és ennek teljesítése már legalábbis — kérdőjeles. Hogy finoman mondjuk. A nem éppen felemelő eszmecserét a Pünkösdvölgyben, a juhászat központjában folytatjuk. A gondozók — Magyar Barna, Hegedűs József és az igencsak ismerősen csengő nevet viselő Ferencz József — nagy szakértelemmel és nem kevés szeretettel, gyengédséggel mutatják a nyakukon maradt állományt, meg a még kissebbe- ket. Van köztük tarka, sőt fekete bárány is, fehér folttal a homlokán, ölbe is kapják, jámboran, nagy bizalommal béget szegény. Más kérdés, hogy a gondozókban már jóval kevesebb a bizalom. — Mégis — kérdezzük — mi lesz velük? — Nem tudjuk. Egyelőre szállítás nincs, egyedül ez bizonyos. — Netalán le kell állni a birka-vonalról? — Isten őrizz! Ha most rá is fizetünk, és tanácstalanok is vagyunk, azért reméljük, hogy előbb-utóbb jóra jönnek a dolgok...! — Jó, jó, de mi lesz ezekkel? Nem kellene itthon értékesíteni? — Aligha menne — mondják megnyugtatóul. — Drá-i ga csemege ez, a jelen árviszonyoknál a bárányhús kilója, egyetlen fillér haszon nélkül is 180 forint körül lenne. Ennyit nem ad érte a magyar, megmarad inkább a disznóhúsnál. Pélyen, megyénk másik jelentős juhtenyésztő termelőszövetkezetében szinte szó szerint hasonló a helyzet. A bárányüzletet lebonyolító Gyapjúforgalmi Vállalat éppen napjainkban mondta fel a pecsenyebárányra kötött szerződést. — Egyelőre 360 van a nyakunkon, és ha nem sikerül megegyeznünk, elérjük a 2800-at. Jogos tehát a — nem éppen mesés — kérdés: Mi lesz veled, bárány- kám...? Befejezésül, visszatérve mottónkhoz, egy utólagos vallomás: rakoncátlan kölykök voltunk, nem tiszteltük eléggé nagyjainkat, átírtuk mi többek között a Toldit, meg a riport elején idézett szép Családi kört is. A következő lett belőle: „Nem mese ez, gyermek,” — így feddi az atyja, s minden reménységét egy szegre akasztja... B. Kun Tibor Hatvani koktél H irtelen hőség, gyors lehűlés. Napfény, majd villámok. És a változékony idő, mintha fölbillentené az emberek valóságérzékét, valóságtudatát. Le- lombozódnak, vagy oktalanul izgágák. Hanyagolják dolgukat, máskor meglepő tettekre képesek. Igaz, ezt a szervezeti, idegrendszeri reakciót, annak tüneteit az okosok már száz esztendeje ismerik, de bennem minden csak mostanában világosodott meg. Azóta, hogy szinte óránként érnek meghökkentő események. Itt, Hatvanban, vagy ahová éppen elvezérel jó sorsom. Például... Kisfaludy utca, áfész- bolt a „Péter kocsmája” mellett. A pultnál páran lézengenek, a pénztáros feladáshoz zsákolja a bankókat. Még mondja is hangosan: tíz-, tizenöt-, húsz-, huszonötezer forint. Aztán odalöki a zsákot, ahová általában a kuncsaftok a vásárlókosaraikat rakják. Nem is melegszik ott sokáig. Pár percen belül hűlt helye. Riadalom, visongás. Hol a pénz, hol a zacskó?! Rendőrség, forró nyom, két óra múlva kárvallottan hozza a huszonötezret egy asszony. Otthonuk padlásteréből. Életében nem lopott, csak a munka járt ki neki. Meg a családi szerencsétlenség. Iszákos, leszázalékolt férj, egész életre nyomorék leány. Véletlenül csapta a szatyrába, mondja szepegve a pénzeszsák fölött. És megijedt, amikor hallott a gyors nyomozásról. A bíróság pedig bölcsen mérlegel. A melegben is hűvösen. A megbot- lás ára mindössze tízhavi javító-nevelő munka. o Tikkadtan betérek kedvelt presszómba. Valami hűsítő kellene. Néhány hideg korty. Mondjuk vörös bor, jegelt szódával. Először kis palack bikavér nincs, csak mosoly a felszolgáló arcán. Aztán hideg ásványvíz iránti érdeklődésemet utasítják el hasonló kuncogással. Majd amikor a pulthoz megyek, hogy kiöntsem felháborodásomat, félvállról és a korábbi vigyorral így fizetnek: Ha meleg a fröccs, rakja valamelyik fagylaltostégely- be! Először komolyan veszem a szót, csak midőn a csillogó fedél alól málnás, mogyorós fagyihegyek néznek rám vissza, hökkenek meg. Játszik velem ez a leányzó? És csak a viszonylagos jólneveltség tart visz- sza ,hogy nyakig málnába ne dugjam a fröccsöspoharat. Hőség idején nem bővelkedünk vízben sem. Itt-ott olykor annyi nem jut belőle, hogy levesét megfőzze a háziasszony, vagy gyermekéről lemossa fél nap piszkát az anyuka. Pláne a harmadik emeleten! Velünk szemközt, az út közepén, mind e hiány láthatóan nem zavarja a Lada-tulajdonost. Talán a földszintről, talán az emeletről vödörszám hordja a csapvizet, öntözi a járművet, hogy minél csillogóbb legyen. Magam hanyagolom az ilyesmit vízbő napjárás idején is, bevallottan lustaságból. És nem az irigység szól belőlem. Inkább a méreg. Különösképpen, amikor ultra, miegyéb vegyül a sorjázó vedernyi vizekbe, és immár lucsoktól fénylik, habbal ékes az egész lakótelep. Hogy mindezt törvény tiltja? De a hőségtől nincs erőm telefonért nyúlni. Ugyanígy tudja ő is, a ladás. Csakhát őt nyilván máshol nyomta meg a júniusi meleg... o Egyik ismerősöm munkahelyi konfliktusba keveredett. Talpalta volna a rossz csukákat, de nem akadt szék a feneke alá. Kalapált volna, de elfogyott a faszeg, amivel itt-ott még a felsőrészhez erősítik a durvább, keményebb talpbőrt. Ment volna a munkakönyvéért, mondván, ezt a helyet nem bírja tovább. De nyoma veszett a fontos okmánynak. Ráadásul: főnöki dorong! Hogy ilyen, meg olyan. Csak ürügyet keres a lógásra, a tétlenkedésre. Persze, hogy „kiakadt” a kisöreg, és megpróbálta a góré fejére borítani az íróasztalt. Ismerősöm most beteglistán, orvosa és felülvizsgálója csak fejét csóválja, merthogy szívritmuszavarok is társultak az idegrendszeri nyúvadáshoz. A főnök? Kevéssé izgatja a dolog. A nyárban neki is megvan a maga keresztje. Pereskedik. Meg aztán kit érdekel itt, hogy Balogh bácsi, vagy Fürtös szomszéd turistabakancsának lesz-e talpa. Ilyenkor mindenki a hőgutától tart, a pillanatnak él. Apropó! Okosan csinálja az a Lenin téri fiatalember, a maga huszonkét esztendejével. Csak éjszakai munkára vállalkozik, amikor is lényegesen hűvösebb a légkör. Mestersége, a pincefosztogatás, mégsem nyújt folyamatos jövedelmet. „Berepülések” zavarják olykor, őrizetbevétellel vegyesen. Mint június 8-án este is! A Mező Imre 8-ban, ahol már a második pincénél és az első bőrdzsekinél tartott, de fa- jankók tönkretették művészi vállalkozását. Kergetőzés, kiabálás, URH. És most a rendőrségi fogda, ahol nemcsak az élet múlandóságán gondolkodhat a barna bőrű férfiú, hanem azon is: mi lesz a lakásán föllelt, gyaníthatóan hasonló kiruccanásokból származó cuccai- val? Mert, ugye, derék rendőreinken lehet viccelődni, ők azonban nem ismerik a viccet, még plusz 35 fokban sem, ha egyszer „fölvették” a nyomot. o Horváth Mihály utcai építkezés. Péntek, délidő. A munkások nem szaggatják az istrángot. De meg is fogytak jócskán. Pedig isten tudja, hányadik átadási határidőt módosította már a vállalat vezérkara. Ahogy álldogálok, valaki mögém szegődik. És most már együtt nézdeljük a felfutó, vakolatlan falakat, az üres ablakszemeket, a feltúrt tájat. — Érthetetlen — motyogom önkéntelenül magam elé. — Hogy történhet ilyesmi egy komoly vállalatnál...? Nézőtársam szavaimba kapaszkodik. — Hogy történhet? Ügy, drága uram, hogy ezek már az ötnapos munkanégynél tartanak... Ebben maradunk. Moldvay Győző
