Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-06 / 156. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1982. július 6., kedd Egy hét a... Benkő Péter és Szegedi Erika a Kényszerzubbony című tévéjáték egyik jelenetében Apáti Tóth Sándor fotókiállításáról A lefotózott örökkévalóság Bűntény, sablonos háttérrel Aleksander Scibor-Rylski méltán népszerű író és filmszakember Lengyelországban, hiszen — ezt bizonyította pénteken este bemutatott tévéjátéka, a Kényszerzubbony is — avatott ismerője az emberi lélek és jellem titkainak, kitűnő megfigyelő, mesterien ért az egyéni ízű szerkesztéshez, a hatásos, épp ezért lebilincselő cselekményszövéshez, ráadásul dramaturgiai érzéke is kivételes. Ezért marad számunkra sokáig emlékezetes magyarra adaptált műve, amely egy házasság válságának kórtüneteit rajzolja meg ritka megjelenítő erővel. Amit elmond, nemcsak helyhez és időhöz kötött, hanem általános érvényű is. Olyan ember mozzanatokat villant fel, amelyekkel mindenütt találkozunk. Munkája elsősorban ezért maradandó alkotás, emiatt volt érdemes a közönséggel is megkedveltetni. A népszerű író elválik feleségétől, új asszonyában — aki nála sokkal fiatalabb — azonban nem leli meg azt a társat, akit keresett, mivel a nő könnyelmű. Felszínes és kikapós. Folytonos és ügyetlen hazugságaival rádöbbenti urát kátyúba jutott életének kilátástalanságára. Az újrakezdésre, a kitörésre már képtelen ember alkoholistává válik, végül ráunt párja mérgezi meg. Ezt az önmagában átlagértékű sztorit a szerző emelte tanulságos, irodalmi rangú történetté. “ Érzékletes figurákat festett, lélektani árnyaltságra törekedett, ötletes keretjátékot formált lendületes ritmust diktált, olykor megtűzdelve ezt feszültséggel terhelt kitérőkkel. Ezzel a biztonsággal, ezzel a fölényes szakmai tudással magyarázható, hogy a néző csak utólag kezd berzenkedni, s egyre jobban hiányolja az egyéni tragédia társadalmi hátterét. A vergődő férfiről ugyanis igen keveset tudunk meg. Nem is sejtjük, miért apadt el írói vénája, s azon is töprenghetünk, hogy egyéni gondjait — kínzó bajait miért nem mintázta regényekké, elbeszélésekké, hiszen ez lenne az indokolt, ezt tette oly sok neves lite- rátor. Ha Scibor-Rylski ezzel sem marad adós, akkor egyértelműbb lenne az elismerés. A mondandó, a megszívlelendő tanács azonban így is egyértelmű: próbáljunk meg szebben, igazabban, kevesebb ámítási szándékkal élni, mert így nemcsak saját napjainkat aranyozhatjuk be, hanem másokét is. A kivitelezés apróbb hiányosságait segített feledni o a KÉPERNYŐ ELŐTT I»_____________, Gaál Albert rendező, aki mindig a lényeget emelte ki, s erre sarkallta a szereplőket is. Közülük elsősorban a sokoldalú Siriko- vits Imre jeleskedett, gazdag eszköztárából varázsolva elénk a szenvedő művész arcélét. Nem kis részben az ő érdeme, hogy a számunkra majdhogy ismeretlen alkotó nézők tízezreinek ro- kons zenvét nyerte meg. Pécsi István „Antijutalomjáték" A hagyományoknak megfelelően az elmúlt hét televíziós műsora a "szezonhoz illően bővelkedett az afféle könnyű nyári filmekben, amelyeket, ha netán kihagy a néző, akkor sem éri túl nagy veszteség. A téma mondhatni mindvégig ugyanaz; középkorúak megromlott házassága. Itt halállal végződően (Kényszerzubbony), ott válással (Szerelmem, segíts!), amott az új szerelem verte hullámok csendes elsimulásával. Túlontúl csendes elsimulásával. Igaz, a Késői találkozás című angol tévéfilm unalmához vontatottságá- hoz végül is illett az ásításokba fulladó befejezés. Pedig olvasván a főszereplők nevét — az asszonyt Sophia Loren, a férfit Richard Burton alakította — ha másra nem is, legalább a parádés játék keltette esztétikai izgalmakra okkal számíthattak a készülékek bekapcsolói. Hiába. Noel Coward színművét — mely egy családját hűséggel szerető asszony, s egy magányos férfi szenvedélyes szerelmét igyekezett kifinomultan a mélységekig elemezni — még e kit* válók sem tudták élettel telíteni. Mert attól még nem válik jutalomjátékká a játék, hogy a szerző csak egy, vagy két szereplőnek kínál szöveget. Ha hiányzik a mondanivaló, s méltó kifejezésének készsége, mindenképp „anti” — lesz a darab, nem pedig élmény. A nem túl nagy horderejű tanulság mindössze ennyi... (németi) „Nem tudtam nem fotóssá lenni” — állítja kiállítási meghívójának fülszövegén Apáti Tóth Sándor fotóművész. Ami bizonyos fokig érthető — apja olyan magyarok előtt kapta meg az „Évszázad fotóművésze” címet, mint Munkácsi Márton, Brossai, André Kertész, Robert Capa —, bizonyos szerencse. Nekünk legalábbis. „Jelek” című fotókiállítása, amely az egri MMK Kisga- lériájában látható, eredményeivel igazolja a fotóssá válást. A képanyag először mí- vességével győz meg: ez az ember mindent le tud fényképezni, am.it akar — és ezért aztán még jogosultabb a várakozás: ezekkel a készségekkel mit akar képpé emelni? Vagyis képsorrá! Hisz az egyes képek itt nem önálló üzenetek, csupán kockák egy mozaikhoz, sorok egy hatalmas ívű ódához, képi költeményhez. Képsorok, amelyeket azonos szélmalmok Választanak szét —, ügyesen jelezve a fordulatokat! — képsorok, amelyeket mély érzelmességükben is ural a tudatos szerkesztés. Vegyük sorjában! Amit a szabad értelmezés nekem kíTöbb mint ötezer középiskolás diák részére csaknem félszáz oktatótábort szerveznek a nyáron szerte az országban a felvételeket előkészítő bizottságok. Az idei immár a tizedik nyár, amikor a fizikai dolgozók a középiskola harmadik osztályát végzett, érettségi után továbbtanulni szándékozó gyermekeit ezekben a táborokiban több száz egyetemi és főiskolai oktató, hallgató társadalmi munkában készíti fel a nagy erőpróbára. A nyári oktatótábor közbenső állomása annak a kétéves munkának, amelynál, az a nyitó képsorban a születés. Hisz minden kép arról szól: az ősóceán nyitóképe, a hullám születő robaja, a pillantás, a kutyatej elszállni készülő pihéje, a tapsot szülni készülő tenyérpár, a rügypattintó születő tavaszi fény: mind azt jelzi: valami elkezdődött. A második képsor a megindulásé, a megmozdulásé. „Mint vízesés önnön robajától”, elválik a vízfodor a hullámtól, a fény a sötéttől, és ezt érzékeltetik a víz-arc- fény-arc ismétlődő váltások is, szigorúan rímelve az első képsor képeire. A harmadik sor a testilelki termékenység képi megfelelője: a spirális motívumára mindannyiszor egy érett asszonytest egy-egy részlete felel a képsor első részében — míg a második részben az asszonytestre többször ismételt ritmikus hullámzás képei következnek, egyértelmű jelekként. A negyedik sor, — amely barnított képeivel is elüt a kiállítás egészétől — a kancsal rímű, gunyoros mese az elmúlásról. Az előbb még gyönyörű nőre vetülő bérlet még csak a megszokás jele; az agyonkarcolt tűzfal, a sehová vezető sínek, a nek végén a diákok valamely hazai felsőfokú oktatási intézmény felvételi bizottsága előtt adnak számot tudásukról._ A középiskolások már a harmadik osztályba kapcsolatban kerülnek azzal az intézménnyel, ahol továbbtanulni szándékoznak. Az egyetemi számítóközpont adatai szerint azoknak a középiskolásoknak, akik 'a felvételeket előkészítő bizottságok segítségéve] folytatták tanulmányaikat, mintegy 60—70 százaléka tesz sikeres felvételi vizsgát: a felvételin elért pontszámaik átlaga pedig néhány tizeddel magasabb, pókhálóráncú öregasszonyarc, a szakadt rugójú fotel képei viszont a tudat számára elfogadhatatlan elmúlást idézik: ezért tán az egérfogóban a diónak álcázott agyvelő, amelyre már leselkedik az elmúlás. Erre üt rá az ötödik sor, az újjászületésé. A másállapotos, duzzadó pocakkal; a felkelő nappal, és az örök világossággal is, mely itt fényeskedik. És nem a hiábavalóan forgó-harcoló szálmalom zár, nem: az újra felkelő fény. És ezzel zárt képsor igazolja az erőfeszítést: Apáti Tóth Sándor a pillanat helyett lefényképezte az örökkévalóságot, a születés-szerelem-halál-szü- letés megújuló folyamatát. Ami után csak egy a kérdés: ezután mit fog fotózni? Mit lehet még? A kérdésre talán választ kapunk legközelebbi kiállításán — amelyre, nem úgy, mint erre —, talán nem keli elkészülte után négy évig várni Egerben. A Jelek című kiállítás tanulságai csak számomra ezek — hisz többféle értelmezésre jogosult az anyag. De ahhoz: meg kell nézni. Kőhidi Imre mint valamely más előkészítő tanfolyamot végzett diáktársaiké. Míg az 1982/83-as tanév negyedikesei a felvételire készülődnek, addig a többiek latolgathatják, hogy mely felsőbbfokú intézményben kívánnak továbbtanulni. Az idén először valamennyi középiskolába eljuttatta a FEB az egyetemek és főiskolák nyílt napjainak összesített jegyzékét, így az ország bármely részében élő fiatal megtudhatja, hogy mikor, melyik felsőfokú oktatási intézmény tart bemutatkozó tájékoztatót számukra. Ötezer diáknak félszáz helyen Zajndin Mutalibov: A tűzszerész — Operáljanak csak a hadvezérek a nagy méretekkel. Legyen a történelem az, ami az elmúlt háborút értékelve kijelöli a mérföldköveket: a sztálingrádi csata, a kurszki ütközet, Budapest felszabadítása... — mondta szigorú arcot öltve Sirvani. — Mi, a háború egyszerű katonái csak az egyes ember, szakasz, század, ezred harci cselekedeteit értékelhettük. És ha mindegyikünk átadja a hadvezéreknek és a történészeknek a maga tapasztalatát, akkor és csakis akkor lesz teljes a nép hőstettéről alkotott kép ... — Eh, nem vagyok én író! Ha az lennék, végigmennék az emlékezet ösvényén és összeszednék mindent: a legkisebb szalmaszálat, a legapróbb homokszemet, amely fronthétköznapjainkat, örömeinket és bánatainkat, céljainkat, igaz barátságunkat mutatja, aminél nincs semmi erősebb ... Őszintén szólva csak most értettem meg, mi éltette azokban az esztendőkben a szovjet hadsereg harcosait. És ebben az idő segített nekem, az sugallta a helyes választ... A háborúban a közeli győzelem, a béke gondolata éltetett bennünket. Az a remény, hogy szétzúzzuk az ellenséget, felszabadítjuk országunkat, és akkor majd virágba borul a földünk, mint a tavaszi kert! A fasiszták fenevadak voltak. Azért éltek, hogy leigázzának más népeket, hogy raboljanak, erőszakot tegyenek, gyilkoljanak. Akár hiszik, akár nem, egy félig kiégett fasiszta tankban egyszer csecsemőingecskéket találtam ... Nekünk más céljaink voltak — szépek, nemesek, magasztosak. Nem váltunk vadállattá még a háború legforróbb napjaiban sem, amikor ravasznak kellett lennünk, mint a róka, szívósnak, mint a farkas, vakmerőnek, mint a tigris. És felszabadítókként mentünk Európába!... Már többször meséltem arról, hogyan harcoltam, mi mindenen mentünk keresztül a fronton. Felidéztem, miként harcoltak baj- társaim. Úgyhogy lassanként kiürül az iszákom. Ám van még tartalékban egy érdekes történetem. Sem hozzám, sem a falumbeliekhez nincs közvetlen köze. Olyan emberről szól,' akit nem ismerek, és akit mindeddig nem kutattam fel. Sztálingrádban kezdődött az egész. A fagyos tél kellős közepén. Pár nappal előbb vertük szét a fasisztákat, és a szovjet harcosok fogságba ejtették a 6. hadsereget vezénylő Paulus tábornagyot egész vezérkarával együtt. Köztudott, hogy Paulust a legnagyobb sztálingrádi áruház alagsorában fogták el. Hamarosan özönleni kezdtek az áruházhoz a kíváncsiak: mégiscsak érdekes megnézni, hol tanyázott a német tábornagy! Persze hogy én is odamentem. A pincében azonban nem láttam semmi érdekeset: aknaszilánkoktól és nagykaliberű géppuskák golyóitól összelyukgatott szürke betonfalak, építkezési törmelék, tört asztalok, díványok... A kijáratnál néhány autogénhegesztővel felnyitott páncélszekrényen akadt meg a tekintetem, aztán tovább siklott az összegörbült fémhalmaz fölött a míniummal a falra festett egyenetlen feliratra: „Átvizsgálva. Akna nincs. Szaid- bej Juszupov közlegény.” Meglehet, mindez feledésbe merült volna: a komor pince, a feldarabolt, kibelezett páncélszekrények, amelyekből, ahogy elmondták, a harcosok sok • titkos dokumentumot vettek ki, a tűzszerész felirata a falon. Hiszen az ilyen feliratok akkoriban mindennaposak voltak ... A körülmények azonban másképp alakultak ... Eltelt néhány hónap. Bevettük Harkovot, feladtuk, aztán ismét bevettük. Ezúttal azonban már végérvényesen. Ezredünk a városközpontot szabadította fel. Én a postahivatal körzetében tartózkodtam. Ez egy hatalmas épület, szobák és egyéb helyiségek százával, és bizony eléggé beleizzadtunk, mire az utolsó hitleristákat is kifüstöltük onnan. A posta elfoglalása után az elektromos művekért vívott harcokban vettem részt. És csupán késő este, az ezredparancsnokság keresése közben kerültem vissza a központba. És az első, ami a szemembe ötlött, a még meg nem száradt felirat volt a falon: „Átvizsgálva. Akna nincs. Szaidbej Juszopov tizedes.” Rögtön eszembe jutott a sztálingrádi pince. Ott is ugyanilyen feliratot láttam. Érdekes egybeesés! Harkov után a kurszki csata következett. Ezredünk más egységekkel karöltve elfoglalta Belgorodot. A frit- zek elkeseredetten védekeztek. Mégis megtörtük védelmüket, és bevonultunk a városba. A többi egység tovább vonult, nekünk adtak egy nap pihenőt. A katonák szétszéledtek az utcákon. Ahogy megyünk, egyre több emberrel találkozunk. Ki taligát tol a cókmókjával, ki a házát kezdi helyreállítani, ki a törmelékek között kotor. Szakaszparancsnok-helyet- tesünk — derék fiú volt, egy Karabulak sztanyicából származó kozák, Sztyepannak hívták, később elesett Varsó alatt — egyszercsak azt mondja: „Mit mászkálunk itt, mint a turisták! Gyerünk, komák, segítsünk az embereknek!” A közelben volt egy iskola. Kétemeletes szabványépület, széles ablakvágatokkal, amilyeneket a háború előtt építettek. Elhatároztuk, hogy ezt az iskolát pofozzuk helyre. Megyünk az épülethez, hát a homlokzatán ott virítanak az ismerős szavak: „Átvizsgálva. Ákna nincs. Szaidbej Juszupov őrmester.” (Folytatjuk)
