Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)
1982-07-31 / 178. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. július 31., szombat Kardos Lajos tanácselnök Hétezer lépésnyi a falu főutcáján előtt Vi rág HÁZHELY MÁR EGY SE, VISZONT: házak r virít a Mészáros Lajosné: summásnak ötször, férjhez égyszer mentem Szép kislány volt, aranyos is, kedves is, nevezzük, mondjuk Annuskának. Itt dolgozott nálunk a tanácsnál, a szemünk előtt cseperedett széppé, csinossá. De hogy igazán nagylány lett, azt csak akkor vettünk észre, amikor férjhez ment. Na, ennek még csak örültem, mint ahogy saját gyereke boldogulásának örül az ember, de annál inkább lehervadtam, amikor — már mint menyecske — egyszer elém állt: — Lajos bácsi, egy nagy szívességet kérnék ... Segítsen nekünk lakájt kapni Egerben. Ez nem éppen tegnap történt, lényeg, hogy nagy nehezen sikerült, nagyobb volt a boldogság, mint a Cse- bokszáriban a tízemeletes dobozok. Telt, múlt az idő. nem is olyan soki, egyszer újfent ott találjuk Ancikát az andomaki tanácsnál, személy szerint az elnöknél. — Akkor haraptam volna el a nyelvem, amikor arra kértem magát, Lajos bácsi, hogy nekem, ott lakást... De ne csűrjük-csavarjuk tovább a dolgot, talán még annyit csupán, hogy az An_ na-ügy jól végződött, hazakerült Andornaktályára, és ma is boldogan él ott. Eme kis történetként annak kapcsán idézte fel Kardos Lajos, hogy megkérdeztük tőle: — A „kistestvér” Andor- naktályáról ugyan vágyódik-e a nép, mármint a fiatalabb- ja, a nagyra nőtt Egerbe? Mielőtt pedig tovább járnánk a „csupán” 4,1 km hosszúságú község utcáit, portáit, képzeletben emelkedjünk föléje, s mindjárt megláthatjuk, ami amúgy is tudva való: Andornaktá- lya északról Eger, délről Makiár kezét fogja, vagyis egy kicsit emebbe is belenőtt, a megyszékhellyel pedig valóságos köldökzsinór köti össze. Az itt élő 2650 ember több-kevesebb tekintetben a történelmi városhoz kötődik; a felnőttek közül nagyon sokan Eger déli iparvidékén találták maguknak munkahelyet ők buszra vagy biciklire kapnak, s néhány perc alatt helyben vannak; néhányan a Finomszerei vény gyárban dolgoznak még, végső soron ez sem rossz megoldás, de az itt dolgozók létszáma érthetően csökken, hiszen ha választani lehet, inkább a közelebbi megoldásnál maradnak. A megtakarított időt pedig igen hasznosan kamatoztatják : háztartásra, kertásásra, szépen virágzó háztáji gazdálkodásra. A nyolcadikból kinőtt gyerekeknek pedig szinte mindegyike Egerben keres — és talál — továbbtanulási lehetőséget, és meg is állják helyüket a gimnáziumokban, szakmunkásképzőkben. Ügy 1100-an lehetnek, akik a munkában (iskolában) egriek, pihenésben, kikapcsolódásban, otthonukban — an. domakiak. Mindez meg is látszik a község küllemében: mind kevesebb a „klasszikus”, a maga tiszta, fehérre meszelt egyszerűségében található tomácos, apró ablakos, léekerítéses, gémeskutas házikó. Mindinkább az újak, a nagyok dominálnak, azok a — sok más községben is fellelhető — „rangosak”, melyek közül nem egy homlokzatán inkább a fölös pénz, semmint a jobb ízlés jegyei tükröződnek. Sértődés, félreértés ne essék: nem mond ez ellent anak a ténynek, hogy ebben a hosszúra nyúlt, már alig- alig hegyvidéki faluban ne törekednének az emberek a tisztára, a szépre. Elhanya. golt portát keresve sem leAndornaki óvodások hét találni, akár ha mind a 15 utcáját felkutatjuk is — melyek közül már csak két kicsi akad, összesen alig tesznek ki néhányszáz métert, arhelyek nem portala- nítottak. — Mindegyikük előtt, de különösen a főutcán rengeteg virág virít és illatozik, és szépek, jól gondozottak a belső kertek is. Sétálgatunk, nézelődünk a déli hőségben. Szemközt a siroki pék újdonatúj házával, Mészáros Lajosné tiszta portája előtt megtorpan a tanácselnök. — Ide nézzük be, itt Boris néni lakik. Nálunk volt eljáró 12 évig. Boris néni a háza mögötti, domboldalnak futó kertjéből kerül elő, 69 évéhez képest egészen frissen, jókedvűen. — Kerüljünk beljebb — invitál odabent meg a jó, tiszta hűvösben leültet, borral kínál. Koccintunk, kortyolgatunk, s csak azután mesél: világéletében itt lakott, summásnak ötször, férjhez egyszer ment. A munka ma is tart, a családi, röpke boldogságnak a háború vetett véget — az ura odamaradt. Ez pedig történt 1944-ben, azóta: egyedül. — Nem nehéz, Boris néni? — Megszokás dolga. Ha egészségem van, még elka. pálgatok. Várjanak, megmutatom milyen ember volt az uram. — összecsomózott kendőt vesz elő, kibogozza, és régi, sárgulni indult képek kerülnek elő. — Ez itt, a szélen... itt meg egyenruhában. Itt a summásokkal, ezen rajta vagyok én is ... Hiába, na más ma a világ, még ha nehéz is, mert akkor sokkal nehezebb volt. Képzeljék csak, mi, testvérek, 14-en ... Egymás ingét, ruháját lopkodtunk el... Régen volt, talán igaz se volt. Maradnánk, hallgatnánk még hosszan, de őt a kapa várja, minket meg ételiemben a siroki pék. — Hogy került ide? — kérdjük az elnököt. — Madj elmondja ő maga. Mindezt már hallja a siroki Morvái Béla is, aki dis- kurál, sütkérezik az erkélyen. — Mit kell elmondani? — kérdezi, de választ sem vár, kijön elénk a kapuhoz, azután már az udvaron ismételjük meg a kérdést. — Ez egy kicsit bonyolult — mondja jókedvűen. — Mert sirokiaknak csak any- nyiban tudom magamat, hogy 11 éve én vagyok ott a sütőüzem vezetője, de amúgy Bélapátfalván volt saját lakásom, onnan jöttem, újsághirdetésre ide. Van hozzá 220 négyszögöl telek is. Mit mondjak? — én, kérem, földet soha nem műveltem, most meg igen. Nézzék ezt a kertet, ezt a szőlőlugast... — és megy előre, mutatja. Valóban nagyon szép, az enyhe irigység ott kering körülöttünk. — Itt kéne maszek pékséget nyitnod — mondja neki, csak úgy, félkomolyan az elnök. — Nem, az már nem megy. Már nem ölöm bele magam. Két év múlva nyugdíj, akkor összesen 13 esztendő a pékségnél, az éppen elég, meg azután szűk is ez a falu egy teljes péküzemnek. Talán, ha a makiári bezárna... de az úgyse megy ... Mi viszont igen, mert még meg kell néznünk az Eger- völgye tsz híres pincesorát, az ottani korszerű szőlőfeldolgozó üzemet. Szecskó János, borászati ágazatvezető sietne ugyan, fontos dolga lenne, de azért türelemmel mutatja a száz méter hosszú pincét, amelyben szépen,, rendjén, hordók sorakoznak. — Évente 300—350 vagon szőlőt dolgozunk fel. Most 300 vagonra számítunk, de ehhez is szigorúan, jól kell készülnünk. Mivel a kapacitásunk ennél nagyobb, bérfeldolgozást vállalunk a Pincegazdaság részére... Míg tart a magyarázat,^ a pince hidegét néhány pohár_ ka finom borral engeszteljük, s hogy ereje is volt a sötét-vörös nedűnek, arról már az úton, visszafelé, a kora délután hőségben győződtünk meg. Eleinte „békés” dolgokról, Andomaktá- lya érdekességeiről, az egykori barlanglakásokról dis- kurálunk. amelyek legtöbbje ma drága pince, aztán a rokokó templomról és a klasszicista Mocsáry-kas- télyról. Csak a búcsúzkodás előtti percekben jövünk elő a nagy kérdéssel: — És ha lenne mondjuk, tíz-húsz-ötven, netalán száz egri, akiknek kedve kerekedne itt építkezni...? — Nehéz dolga lenne. Nem száz, de egyetlen egy számára sincsen már itt telek. Néhány öreg házat, amiből kihaltak, azt veszik meg jó, drága pénzen néhányan, aztán a régi helyére építik az újat. Ami minket a tanácsot illeti: éppen 3 éve, hogy 32 házhelyet kiosztottunk, közösen a tszszel. Nekünk már egy sincs, nekik mármint a tsz-nek talán még akad néhány, de azt szakemberek számára tartják fenn. — Akkor hát nincs megoldás ? — Csak a messzi jövőben. A távlati terv szerint 2010-ig mintegy kétszáz telek várható még, de azon a területen most részben papírnak való fa van még, részben olajipari munka, ami még vagy öt évig eltart. Szóval, mint a falu két- oldaról a dombokkal, mi is be vagyunk kerítve, nemigen mozdulhatunk __ M íg a buszban, hazafelé ezen sajnálkozunk — alig telik el néhány perc, alig maradnak mögöttünk a szépen gondozott, viruló kertek —, észre sem vesszük, és már Egerben vagyunk. Hasonlóképpen Andomak- tályához, csak „valamicskét” nagyobb hegyekkel, de: de szintén bekerítve, teleépít- kezve... B. Kun Tibor Hajdanán lakások, ma drága pincék ... Emlékképek... (Fotó: Perl Márton) Morvái Béla, pékmester Sirokból jött és épített An- dornaktályán
