Népújság, 1982. július (33. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-17 / 166. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. július 17., szombat A tizenkilencedik Forrongó század A nyitány világtörténelmi méretű volt, s dirigense a kis korzikaiból Na­póleonná nőtt zseni lett. Seregek élén száguldott, császári mozdulattal új ha­talmi rendet diktált a megszeppent Európában, s a pompázatos, a véres I díszletek mögött névtelen, de dúsgazdag nagypolgárok formálták az izmosodó kapitalizmus vastörvényeit. Magyar földön azonban mintha meg­állt volna az idő. A döntések Habsburg , szóra, Bécsben születtek, s rátarti ki­váltságosaink eleinte csak önérdekeiket féltették, a nagy események hullámve­rése megtört a honi határokon. Aztán a szellem bontott zászlót. Nem mindent elsöprő ledülettel, hanem a szokatlan eszmélés bátortalanságával. A francia költőóriás, Victor Hugo nyomán hazai ízű romantikát teremtett a nem­zeti múlt felvillantásával öntudatra sarkalló Vörösmarty. A méltatlanul mellőzött Katona József, a kecskeméti nagyság Tiborc panaszával szólaltatja meg a jobbágysérelmeket, ébresztgetve később a forradalmat és a szabadság- harcot is vállaló, a haladásért és a füg­getlenségért vérét is hullató, a lánglel­kű Kossuth köré tömörülő középnemes­ség lelkiismeretét. Az angyalarcú, az olykor gyermekien naív Jókai majd ódákat zeng, lebilin­cselő történeteket sző az eleve remény­telennek tűnő, de bukásában is fenn- séges és jövőt előkészítő sziszifuszi küzdelemről, 1849 hősök vérével öntö­zött tavaszáról" a Haynau pribékjei, s Bach miniszter úr idegenből rendelt, s árulóvá torzult hivatalnokai által sa­nyargatott, de fejet csak látszatra hajtó, szótlanságukban is erőt sugalló egykori harcostársairól. Az öreg földrész országaiban más szelek fújnak. A Tőke mániákusait a Pénz szimfóniája bűvöli el, s a koronás fők hódítási hóbortjai mögött a részvé­nyesek érdekei rejlenek. A megcsap­pant hatalmú, az Arany János walesi bárdjai által megátkozott császár ki­egyezésre vágyik, Deák békejobbot nyújt, s ezt követően, aki csak ad ma­gára valamit, Mammonnak hódol, üz­letel, vállalkozik, beruház, természete­sen a munkástömegek kárára. Ki figyel arra a volt kormányzóra, aki az emig­rációból írja Cassandra levelét? Nyitnak az orfeumok, hódít a kán- kán. Az agyoncicomázott, parfőmös, a legutóbbi párizsi divat szerint öltözött finom hölgyek és a frakkos urak, meg­vásárolt bárói, grófi címeikkel kedvelik ezt a könnyed, fülbemászó muzsikát, felvillanyozza őket enyhe frivolsága, ám nem veszik észre az alkotó finto­rát, s nem hallják az Internacionálé egyre erősödő dallamát sem. Mindenki élvezi a pillanatnyi, a lát­szatbékét. Az ország ezeréves fennállá­sának évfordulóját ünnepli, díszmagya­ros mágnásokkal, szikrázó ékszerekkel, szirupos pohárköszöntőkkel, álhazafias frázisokkal. Ki törődik azzal, hogy Turinban ki­hunyt egy tündökletes, egy hajdan ve­zérlő csillag...? Pécsi István Mikszáth Kálmán A Balóthy-domínium ősapák, akik ott lógtok kardosán, buzogányosan az antikvárius boltok limlomjai között, mindennap nézlek, ha arra járok, de azt sem tudom, kinek az apái vagy­tok. Cédula van akasztva a medveprémes mente vala­melyik sarkán vagy a kal- pag fölé, hogy „ára négy fo­rint”, némelyiken hat forint, aszerint, amennyit megér­tek, vitézlő ősapák! Nem ismerünk, és még­sem vagytok idegenek. Maga a kalmár is, aki árul, kéz­dörzsölve morogja, ha vér­től elborult szeme rátok esik: Ejnye, be ösmerős arc, mintha már lettünk volna üzleti összeköttetésben vala­mikor. Nono, öreg kurucok, ért­sük meg egymást, nem ke­gyelmetek csinálták az üz­leteket, de a kegyelmetek unokái, akik a földjeiket és arcvonásaikat örökölték. Bizonyság ez arra, hogy az örökségnek megvan még a fele: az arcvonások. Hanem a domíniumok bi­zony elmentek. Ha úgy megelevenednének kegyelmetek, és meghallgat­nának, be szívem szerint mondanám el, miként futott el az a föld lábaik alól. Ott van például minálunk a Balóthy nemzetség. Apámtól hallottam, hogy az öreg Balóthy Boldizsár, aki most hordszéken jár, öt szilaj lovon járt, s négyezer holdat szántott. Áldott kövér föld volt, mind a négyezer hold egy darabban. S ez az egy da­rab olyan, mintha az egész yilág oda volna teremtve kicsiben. Volt ott folyó vé­gig a hosszú, széles réten, folyó hátán malom, hegy s hegy hátán szőlő, ott volt erdő, ősvadon a fele, szelíd gesztenyékből a másik fele. Körülbelül ilyen lehet a pa­radicsom, ha nagyon szép. Balóthy Boldizsár büszke arccal mutogatta vendégei­nek a birtokát. — Pompás fekete agyag — szólt ilyenkor, és megha­sította a kámpós botjával. — Kenyérre lehetne kenni, mint a vajat. Igaz is, hogy príma klasz­szikus talaj volt. Egyszer arra jártak a földkóstolók, s az egyik ekképp nyilatko­zott: — Mikor az Üristen a Bá- nátust teremtette, hát egy darab kiesett a kezéből, s ide csöppent... Ez a mondás nagyon meg­tetszett Boldizsár úrnak, és továbbszőtte: — S valamelyik Balóthy éppen erre ment, és beleült. Ebből aztán látszik, mi­lyen régieknek képzelte Bol­dizsár úr a Balóthyakat, s milyen régen övék a birtok. Napjában négyszer-ötször is elbeszélte dicsekedve: — Első foglalás! Ez nem olyan hitvány birtok ám, mint a többi! Ezt nem a ki­rályok adták a Balóthyak- nak! Valami előérzete lehetett^ hogy annyira kevesellte a királyokat. Mert nem ők adták a birtokot, az igaz, hanem megharagudtak, és ők Vitték el. (Tudniillik azok a bizo­nyos négy királyok.) Az öreg Boldizsár szenve­délyesen szeretett kártyázni, s annyi adósságot csinált, hogy a birtoknak elúszott a fele. Kétezer holdat kény­telen volt eladni. A másik kétezer holdat is csak úgy lehetett megmenteni, hogy a fia, Balóthy István, elvett egy gazdag polgárlányt (be­dobta a kútba az unokák elől az aranykulcsot): a pol­gár ipa pénze tette lehetővé, hogy a kétezer hold meg­maradjon az István nevén. István egész életét arra áldozta, hogy karriert csi­náljon, s éz úton az elveszett birtokrészt visszaszerezze. Megpróbált mindent, ha­nem mindezt a szokott hazai formában cselekedte. Az pedig nagyon rossz forma (az ember elkölt har­mincezer forintot, hogy egy három évig tartó kétezer fo­rintos állást kapjon, s ezt nevezik Magyarországon karriernek), mert nemhogy visszaszerezte volna az ősi birtok felét, hanem még a másik fele is majdnem el­olvadt. Mikor István elhalt ezelőtt tíz esztendővel, fiára, Ba­lóthy Antalra nem maradt csak kétszáz hold meg a ki- dűlt-bedűlt kastély. Antal tanult az ősöktől, se nem kártyázott, se nem po­litizált, hanem valamit csak kellett csinálnia: ivott. Még­is nagy haladás az apja után, olcsóbb inni, mint itat­ni. A kétszáz holdacskához azonban elég egy gége. A birtokot nemsokára ellicitál­ták. A Balóthy család el­pusztult a vidékünkről, csak az emléke maradt meg. Pestre mentek lakni, nem mentettek meg egyebet, csak a bútoraikat. Valahol a Zöldfa utcában vettek egy szegényes har­mademeleti lakást. Ott la­kott az öreg nagyapa, az unoka és fiatal neje. Éppen áldott állapotban volt az asszonyka, s mikor a kis Gábor megszületett (a XXIII, Balóthy Gábor a családfán), akkorra már nem maradt az ősi földből semmi. ... De igen... az ablak­ban volt még egy virágcse­rép ... egy szívós rezeda­virág, mely dacára a fűtet- len szobának, nem fagyott ki a télen át. Ebben a cse­répben még a porhanyós otthoni agyag barnállott. Az adott életet a virág gyöke­reinek .... Balóthy Boldizsár be sokszor elnézte a kis vi­rágot elborult homlokkal... Egyszer a kis Gáborral játszott az ablaknál. Eleven fiúcska volt XXIII. Gábor, s amint ott vickán- dozott kis ingecskéjében a szépapa karján, kis kövér lábával úgy meg találta rúg­ni azt a cserepet, hogy a nyitott ablakon át leesett a magasból, diribdarabra tört a kövezeten, s földje elszó­ródott a levegőben, össze nem szedi azt soha senki többé. Ez volt a legeslegutolsó föld a Balóthy-dimíniumból. Az öreg szeméből egy könnycsepp esett ki, ahogy utánahajlott a lefelé röpülő cserépnek ... Azután szelíden, szomorú­an simogatta meg a kis uno­kát, aki valami bolondságot gagyogott összevissza. — Látod, látod, neked js jutott még az ősök földjé­ből pazarolni való. (1884—85) Magyar paraszti népviseletek... A XIX. század gazdasági és társadalmi változásai a ruházkodásra is hatással voltak. A parasztság nagy része eddig házilag font és szövött vászonneműben, valamint kézműves kisiparosoktól eredő ruhadarabo­kat használt. A textil nagyipari üzemek megjelenésé­vel megváltozott az öltözködési stílus is; a karton, selyem anyagok jelentek meg a férfiak és nők visele­tében. Felvételeink a XIX. század második felének magyar paraszti „divatjába” adnak bepillantást Párbeszéd a kiegyezésről Deák Ferenc: Az alkotmány visszaállításakor <Pest, 1867. február 17.) .. .És mik voltak azon útnak, melyen idáig jutottunk, eddigi fázisai? Tizenkét évig teljes abszolutizmus uralkodott a hazában. 1860- ban, részint az események, részint addig szerzett tapasztalásai meggyőzték őfelségét, hogy ezen állapot tarthatatlan, őfelsége ki­bocsátotta az októberi diplomát. De mielőtt, amit abban ígért, hogy azt a magyar ország- gyűlésnek is elébe terjesztendi, megtörtén­hetett volna, megkészült a februári pátens, mely, a mi megkérdezésünk nélkül, az egész birodalomra nézve bizonyos alkotmányt akart meghozni, mely a mi alkotmányunkkal tö­kéletes ellentétben állott, összeült a magyar országgyűlés 1861-ben. Mi volt ennek teen­dője? Miután a magyar alkotmány megsem- misíttetett, s ellenünk a jogeljátszás tana ál­líttatott fel, nekünk kötelességünk volt az egész világ előtt megmutatni, s minden le­hető erősségekkel bebizonyítani, hogy a ma­gyar alkotmány jogilag fennáll és nem vesz­tette el érvényességét; megmutatni, hogy kö­veteléseink jogosak; egyszóval, hogy — iga­zunk van. Ezt törekedett bebizonyítani föl­irataiban az 1861-i országgyűlés, s tudja Isten, nem is éppen sikertelenül, mert attól kezdve megszűntek a jogeljátszást emlegetni ellenünkben. Ennyiben a 61-i semmi olyat nem kívánunk, ami Ausztria fennállását s őfelsége többi országai jóllétét lehetetlenné tenné, vagy ami Európa érdekeivel ellenkez­nék. Ezt akarta jelen országgyűlésünk bebi­zonyítani a trónbeszédre készült föliratában; erre törekedett, midőn a közös ügyek iránti javaslat készítésére a hatvanhetes bizottsá­got kiküldötte; erre törekedtünk a tizenötös albizottságban készült javaslatunkkal, erre annak revíziójával a hatvanhetes bizottság­ban. Ezen munkálat iránt különbözők lehet­nek köztünk a nézetek; és ugyanazon tiszta hazafi érzettől vezéreltetve is egyik azt he­lyesebbnek láthatja, mint a másik. De végre is, amit tehettünk, azt az országgyűlés több­ségének nézete szerint tettük, és törekvése­inket ezen többség magáéivá tette. Én azt hiszem, ezen törekvésünket is követte némi siker, mert íme, őfelségét meggyőztük arról, hogy követeléseink nemcsak jogosak, hanem a birodalom érdekével össze is egyeztethetők. Ami azon tárgyat illeti, mely miatt úgy látszik, ezen konferencia összehívatott, tudni­illik a holnapi ülésben felolvasandó királyi leirat alkalmával mit kellessék tennünk, erre, azt hiszem, igen egyszerűen elmondhatom nézeteimet, őfelsége leiratban adta tudtunk­ra, hogy felterjesztéseinket meghallgatta, a törvénytelen állapotot megszünteti, a magyar minisztériumot kinevezi, egy szóval mindent kifejezve — alkotmányunkat visszaállítja. Én azt hiszem, erre csak egyet mondhatunk: hogy köszönjük. Köszönjük, hogy őfelsége jogos kéréseinket meghallgatja és teljesíti. És ezen köszönetünket országgyűlés teljesí­tette föladatát, s eleget tett kötelességének. Mit mondottak azután? Mit mondott a külföld, vagy legalább a külföldnek némely országai? Azt mondták: mi elhisszük, sőt megengedjük, hogy nektek igazatok van; hogy Magyarország külön alkotmánya jogi­lag érvényes; de nekünk abban nincs semmi érdekünk, hogy ez Ausztriával. szemben to­vább is fennálljon; nekünk mindegy, akár van Magyarország, akár nincs; de az érde­künkben áll, hogy Közép-iEurópában azon állam létezzék és hatalmas legyen, melyet Ausztriának nevezünk. Ámde Ausztria nem állhat fenn Magyarországnak külön önállá­sával; ennek alkotmánya ellentétben áll Ausztria léteiével és hatalmával, s annálfog-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom