Népújság, 1982. június (33. évfolyam, 126-151. szám)
1982-06-19 / 142. szám
NÉPÚJSÁG, 1982. június 19., szombat 5. Szentdomonkos, ,82 nyarán Képírás, békében Mintha ráolvadni, ráégni akarna a fény a falura, minden, a legkisebb zug is csupa ragyogás. S csend, a júniusi délidő csendessége. Most, a vibráló, verdeső idő e megragadott pillanatában az utcák üresek. És azok az apró, hunyorgó ablakok! A csüggedten egymásba kapaszkodó régi léc-i s módosabb, ifjabb vaskerítések! — embert, asszonyt nem látni, hogy támasztaná valamelyiket. Bükk, s isten háta mögötti világ lábaihoz vetve a közeli Ökör-hegynek. Ám megvan Domonkosnak a saját, külön, nevenincs hegye is. Faluszéli, kicsit valószínűtlennek tűnő, gyermekfantáziát megborzoló, girbegurba csapásról elérhető különös egy hegy. Tövében árva ház, a ház előtt, elvadult bokrok zöld homályában asszonyi rémalak. Ha lármás gyereksereg közelít, netán kíváncsi idegen, öklöt emelve megfenyeget. Erőtlen szitkait azonban senki sem féli errefelé hisz tudnivaló, nem boszorkány csak vénségé- re lett kicsit kelekótya szegény. Az árva ház, az elvadult, kegyelemleveseken tengő lélek fölött, fent, a fésületlen hegy tetején apró búvóhelyek — játszadozó gyerekeknek, s szerelmeseknek, minden er- retévedettnek. A szúrós, száraz falombok közül szelíd kerteket látni és egész hosszát a falunak, és túlabb, a lankás, szemre szépnek tetsző megművelt domboldalakat s azokon is túl, messzire kéklő, zöld hátú hegyeket. És kézközeibe kerülnek a házak, belátni fürkész szemektől bújtatott udvaraikba: feszesre húzott zsinegen jól odacsipeszelt fehérnemű szárad, majdhogy el nem fedve a férfiakat, kik a fásfészer árnyékában hűsölnek. Ember — így hát — akadna már, de töretlen-a csend még, csak madárcsiripek csilingelnek benne vékonyan, s döngicsélő méhek — vadvirágok, fák, füvek fűszeres illatától megrészegedettek. Fülledt, déli álmából kábán, tétován, de ébredni tetszik a falu. S az egész szinte elmondhatatlanul, mintha ősidőkben íródott szabályok szerint, moziképekként peregne: közömbös kárálásra, kivagyi kakasszóra, kutyaugatásra ,.. A hídon lassan lépkedő lo- vak nehéz patája dong, s hallani azt is, hogy a stráfszekér gumikerekei alatt miként súrlódnak, s préselődnek az olvadozó útba az apróra kopott, kicsiny, kerek kövek. És kinyitott már a kocsma is, illusztrációjaként a ténynek, hogy lám, él és éled a falu. Már van busz hozni, s elvinni embereket, van robaj ló, otromba teherautó, akkora porfelhőt vet fel vastagon, hogy szem-száj tele lesz, mígnem nagysoká visszapihen az útra. Meszelt homlokú ház előtt fruska söprö- geti a portól a járdát, s mintha üzentek volna érte — legényke kerekezik! oda. Leáll a lánynál, de nyergében mégis ülve marad — így lehet nagyos, így férfias. Amannak látr hatóan tetszik ez, s miközben ajkán köny- nyű örömre fakad a mosoly, bűvös seprűjével lassú, de ördöngös táncba kezd, s gyönyörűséges boszorkák bűbájával lép hátra, előre keresztbe, perdül seprőjét táncoltatva az ifjú leány... A szomszéd kapuból kíváncsi kisfiú, túlról gyanakvó tekintet lesi őket. Ök — a még tiszták, s ártatlanok — megérzik a vészt, s szétpattan a színes szappanbuborék: a fiú elbringázik, a lány lassan söp- röget tovább — saját, de szürke, poros portájuk előtt. Pedig fényben fürdik itt a világ, beragyogja a falut, fiatalt, véneket, jókat, rosszakat? gyanakvót és tisztaszívűt, őket mind együtt, szentdomonkosiakat. Távolabb, hogy az utolsó ház is elmarad, teljes, s hibátlan a nyárdéli csend. És teljes és hibátlan a tiszta, a balzsamos erdei illatokkal errefelé mindig fűszeres, könnyű kis kósza szellő. A béke tükre ez... ? Kép: Perl Márton Szöveg: B. Kun Tibor Őszintén egy hatvani lakótelepről N em vagyok csavargó természet. Csak ha a körülmények parancsolják, akkor szedem fel a sátorfámat. Most is 11 éve élek családommal egy harmadik emeleti kis tanácsi bérlakásban. Arra sem emlékszem, mit kellett forintban térítenünk, hogy ideköltözhessünk. A környezet, a lakótelep se valamiféle varázslatos sziget, hogy megfogná az embert. Persze unszoltak azóta! Jobb, szebb helyre. De máig itt vagyunk. A megszokottban. Ha csikkel, szeméttel teli a lépcsőház, föl a harmadikig, legfeljebb magamban dühöngök. Feltörik pincénket, szinte visszatérő rendszerességgel? Telefonálok a „Yardra”. Aztán vagy lesz a dologból valami, vagy sem. Inkább az utóbbi. A komfort minősége sem izgat különösebben. Fontos, hogy a tárgyak, az arcok szokásos rendje vesz körül, és én tengethetem napjaimat, éveimet a ránk szabott közösségi életformában. Apropó! Közösségi élet. Ki mondta, hogy mérjem fel összetevőit? Főnököm, a helyettese? Nem emlékszem. Mindenesetre próbáljuk előbb közösen tisztázni, mit is födnek a szavak. M. Z. tanár, a nem messzi szomszédból: — öregem, a lakók viszonya, a lakók és a környezet viszonya, szóval a lét tartalma. Mondjuk kisebb társulásokkal, közös vállalkozásokkal fűszerezve. Ez a közösségi élet. Például kilépsz az erkélyre a másodikon, és amikor észreveszed szemközt a hektikás öreg mozdonyvezetőt, barátságosan átintegetsz neki! Mert érzed hektikája mögött a fagyban, hőben, mozdonyálláson lehúzott masiniszta évtizedeket. Mást is mondok. A veled egyívásúakkal, egyazoh műveltségi szintűekkel közös programokat szervezel. Talán egy filmre, egy pesti színházi útra. És akkor egy házzal odébb ott a Frida néni. Akire bízvást hagyhatod Saroltát, Zsuzsit, jobban vigyáz rájuk megtértedig, mint a szeme fényére. Ez pozitívum! Vagy mosott éppen az asszony, a holmik az erkély fregoliján lógnak, és akkor bejelentés nélkül seperni kezd a fölötted lakó, likkerszemű nőstény. Hogy mindent újra a mosószerrel dús gépbe gyömöszölj, és az felbúgjon. Ez az ellenpólus. Szóval, én valahogy ebben érzem a közösségi élet lényegét. Az ütközések legyőzésében, az egymást bántó-segítő gondok helyes értelmezésében. És természetesen ide sorolom az 575 lakást és 13 házfelügyelőt számláló lakótelep jó kereskedelmi ellátását. A Marsó-bolttól a Horváth Mihály úti szaküzletekig. Aztán a közeli óvodát, iskolát. Az olykor zajos, máskor kedves Pipacsot, két muzsikusával. Meg gondolj a rendőrőrsre, amely szavatolni látszik békédet, nyugalmadat. Kivéve, ha este likőr valamelyik őrült autós elkezdi döfködni a kürtöt, élete párját hívandó alá ... e L. Gy. betanított munkás, a szemközti házból: — Uram, maga azt kérdi tőlem, miért nem csatlakozom Pócsék kirándulási akciójához családostól, miért nem nevezek be műsoros előadásokra, netán kiállításra, vagy holmi ban- dázásra? Mondom én erre, hát hol és miből kiránduljak, band ázzak, miből fedezzem akár csak a magam alkalmi kiruccanását egy országjárásra, ök összesep- rik havonta azt a 15 ezret. Én meg az asszonnyal együtt a harmadát se. Hát akkor meg? De szolgálok én tanáccsal: ne engedjék titkon-észrevétlen feltornászni különböző élelmezési és használati cikkek árát. Elmei jenek inkább többet a benzinen, a luxusdolgokon. Akkor majd lesz közösségi élet. Egyébként tudja, mi vár rám a hét végén? Két kemény nap. A bárónőnek kaszálom a füvet a Balatonnál, egy ezresért. Igen öreg csoroszlya, de van pénze. Nekem meg született tehetségem. Apám Schossbergemél volt kom- menciós... o Emlegettük imént a ház- felügyelőket. Hányán vannak? Tizenhármán. Szerencsétlen szám. C. M. nyugbé- res bányaműszaki tisztviselő mondja is, veri őket az isten. Különösen, amióta újat kaptak a nyugdíjba vonult helyére. — Ez a temhe lény azt hiszi, hogy érette vagyunk, és elég elseje táján beinkasszálnia a lakóbért. Bezzeg a tisztaság. Csak. látni kéne, milyen undorral billegeti kezében a seprőt, amikor már térdig gázolunk a szemétben. Tudja, hová kellene küldeni? (Súg... igenk pontosan oda!) Azért a pénzért én is vállalnám a semmittevést. Meg a rovásunkra kisajátított lépcsőházi különhelyiséget, amit szerszámosnak rendezett be. Csak azt tudnám, mit esz rajta az IKV? Vagy inkább miért nem kötelezik mindet, hogy annak rendje-módja szerint lemossák időnként a lépcsőházat, a járdaszakaszunkat tisztán tartsák télvíz idején, meg persze nyárban is, amikor minden ragya jobban tenyészik. És flegmán ne csak lakbérért -csöndítsék ránk a csöngőt, hanem előre tudassák, ekkor és ekkor jön az emelés ... ! o A nyugbéres bányaműszaki az Ingatlankezelő Vállalatot hibáztatja mindenért. Holott a cég igazgatója mondja, hogy inkább magukba nézzenek a tisztelt lakótársak. Akik csak pöfögnek, mintsem valamit tennének a portájukon. És egyáltalán! Jó, elhiszi, tavaly óta nem frissítették fel a gyermekek homokozóit, de ezzel miért nem mentek a Költségvetési Üzemhez? Annak az asztala. Meg a házfelügyelők! Honnan a szöszből tudja ő, az igazgató, hogy itt és itt trehány a munka, szenny és szemét veri fel a lépcsőházat, amikor hosszú hónapokon át egyetlen panasztevő bejelentése nem érkezik hozzá. És ami még az IKV-főnök igazához kívánkozik: mozgó házfelügyelőjük van, aki ellenőrzi a lakótelepen mind az 575 laikás állapotát, de ha nem figyelmeztetik, ha nem lát rendellenes dolgot, ne követeljék tőle, hogy hazudjon a javukra. A sok cigánycsalád? Ez ügyben pedig egyértelműen a tanács igazgatási osztályát kellene megkeresni. Mert kétségtelen, visszaüt a dolog, ha megfontolás nélkül egy-egy lépcsőházba telepítenek közülük ötöt-hatot. Hogyan asszimilálódnak? Inkább a magyarok szökdösnek el onnan. És kész az új putri! o A tanár emlegette korábban, hogy az egyívásúak a hasonló képzettségi szintűek miféle együttműködésre képesek helyenként-alkal- manként. Hanem a köz javára tesznek-e valamicskét? A. F. szakmunkás nehezen csendesülő természet. Vagy inkább a szolgálat szellemének űzöttje. Egyszer ünneplőben, máskor munkásőr egyenruhában látom, vagy éppen ingben-gatyá- ban, midőn a parkosítást vezényli. (Hiába, ő ilyen, vezénylésre született.) Sikerek birtokában mégis hogyan vélekszik? — Figyeljen rám, egyedül küzdelmes az egész. Nem a veszély ellen van kifogásunk. Jó elvtársnő. De hát mégiscsak maga lakik itt, a telepen, miért nem választhattuk mi a tanácstagunknak? Jó-jó, nem élezem, mert meglegyintenek. Ahogy én pörköltem oda az iskolában. Igen, ott, a pedagógusoknak. Mivel sok a gyerek, csak éppen keveset törődnek az igazi pallérozásukkal. A magaviseletükkel. A tudomány, a tudomány, a tudomány. Ez a szentség. AZ emberies magatartás? Az elcsusszan, kérem tisztelettel. Mert mire tanítottak engem? Legyek jó szorgalmas, rendszerető. Ezek itten, százötvenen? Csak a ricsaj, csak a szemetelés. És az is tönkremegy, amit lakóbizottsági elnökünkkel zöldben, virágban meghonosítottunk. Törvényszerű ez, elvtársam? . o Kérdőjelek, sorban. Az élet, az emberi akarás teszi fél őket. És nem szabad kitérni a válasz elől. Aki e kis „térképezésre” vállalkoztam, annak örülnék inkább, ha visszhangot vernének a papírra vetett megjegyzések, egy szűkebb-tá- gabb lakóhelyi közösség életérzésének olykor talán szubjektív elemei. Nem a lehetetlenre ösztönzők, nem azt kísértem. De nem is a lusta kibékülést, a langyos belenyugvást Azért nem, mert minden valahol fölfedezett példa utolérhető, ha van bennünk erre jó szándék. Hogy színházasdit, kórusmozgalmat, lampionos kirándulást követelnék lakótelepi feleimtől? Ilyesfélét nem. De emberségünk jobb minőségét igen. A minőséget aminek forradalmi szükségét Németh László ötven esztendeje meghirdette. És amire az igényt önmagunkban, társainkban egyaránt ébresztgetnünk kell. Ezért örömmel venném mindazok leveleit, akikben él ez az igény, akik ötlettel, észrevételeikkel kerekebbé tehetik lakótélepeink közösségi életét. Még talán helyet is biztosítanánk e hozzászólásoknak valaminő összegző írásában lapunk, a Népújság hasábjain. Moldvay Győző
