Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
Ember munka Kőhidi Imre képriportja — ... és aztán, ha végre jobb lesz, akkor könnyebb lesz a dolgunk ... Igazán ránk fér már ... — emígyen szólt ismerősöm, aTci az ipar egyik, bár nem jelentős, ám mégse lebecsülendő posztján szenvedi, küszködi előrehaladásunk kínjait. — Ne legyen jobb, hogy jobb legyen — csúszott ki akaratlanul a számon a viszontmegjegyzés, semmiképpen sem szellemeskedésnek szánva, mint sokkal inkább, ha akaratlanul is fogalmazva, egyfajta aggodalomnak. Mert eszembe jutott, hogyan biztattak engem, a toliforgatót, a gazdaságért felelős országos és helyi vezetők, biztattak heteken, hónapokon át, hogy én is biztassam az olvasót: rosszul állunk. Aligha fordult még elő a magyar nép történetében, hogy vezetői azért könyörögtek szinte, értsék meg, dolgaink nem mennek olyan jól, ahogyan képzelik, gazdaságunk bel- és kül- kapcsolatai, munkánk színvonala, megtermelt javaink jellege és minősége annyi kívánnivalót hagy maga után, hogy ... Igen, hogyha nem kezdünk el komolyan, felelősségteljesen és fegyelmezettebben dolgozni, ha nem vagyunk hajlandók tudomásul venni a hazai és a nemzetközi piac között kialakult alapvető és számunkra hátrányos különbségeket, nemhogy a Kánaán nem jön el, de még a zabhegyező Kukutyin sen». És arra is emlékszem, milyen sokszor kellett győzködnöm még önmagam is, hogy ez így van, s hogy ez ne legyen így, úgy kell dolgoznunk, ahogy a világban elfoglalt tényleges helyünk azt megköveteli. Majdhogynem évekig kellett — kell persze ma is! — már-már riogatnom az olvasót, aki egyben magyar állampolgár és magyar árutermelő dolgozó valamilyen formában: hass, alkoss, gyarapíits. És ha ettől a haza még rögtön fényre nem is derül, dé legalább megállunk egy már nerri tartható, állami szubvenciókkal párnázott életnívó melletti gazdasági közgondolkodás továbbromlásá- ban. Megálltunk. Visszagondolva az eltelt három-négy esztendőre, megelégedetten állapíthatjuk meg, hogy nemcsak megálltunk, de előbbre is ' léptünk. Visszalépve léptünk előre. Visszafogva a tempót, az erőket koncentrálva haladtunk valóban előre, pontosabban: megkerestük igazi helyünket és lehetőségeinket a világpiacon. Volt, hogy meg is találtuk, van olyan csücske, nem is kicsi a világnak, ahol a lábmegvetés helyett visszahőkölés következett be. Ám úgyahogy dolgainkat rendbe tettük. Annyira feltétlenül, hogy tisztán látunk, tudjuk, mit akarunk, ismerjük, hogy amit akarunk, ahhoz milyen eszközök kelletnek, s mindezek nyomán őrizni vagyunk képesek mindazt, amit eddig magunk szereztünk meg önmagunknak. Az optimizmus az ember nélkülözhetetlen sajátja. A bizakodó jövőbelátás, a hit abban, hogy a társadalom előbbre halad, nélkülözhetetlen ismérve egy szocialista társadalomnak. S erre a hitre, és arra, hogy a munka meghozza a maga gyümölcsét, nos, erre nevelni, az a szocialista állam vitathatatlan feladata. Miért hát akkor az olcsó szellemességnek tűnő, címnek is felhasznált aggódó mondatom: ne legyen jobb, hogy jobb legyen? Miért ne bízhatna Okkal és joggal bárki is, legyen az gazdasági vezető, politikus, vagy „egyszerű” közember abban, hogy mindennek ellenére el kell jönnie ismét a „jobb korinak, amelyben kevesebb, vagy semmi tér nem jut a kardok csörtetésének és az árak helyett legfeljebb ünnepi petárdák robbannak majd? Miért is ne? Hiszen lehet-e úgy élni akár az egyes embernek akár a társadalom, nak, vagy akár a világnák, hogy valahányszor közel kerülünk a célhoz, megfoghatóvó válnának a tervek, huss! interkontinentális rakétasebességgel tűnnek azok ismét tova? Hogy mindig és egyre csak nehézségeink legyenek, s munkánknak soha ne legyen eredménye, mert ha van, az csak annyi, hogy csökkent az eredménytelensége? Megszámoltam: már az ötödik kérdőjelnél tartok. És még menynyit lehetne feltenni, hogy választ kapjunk rá, hogy a válasz egyértelmű legyen rájuk: a siker élménye nélkül robottá válik még a rózsa csokorba kötése is. Az elmúlt évek alatt — a közelmúlt éveit értem most ezalatt — sok mindent megtanultunk: a vezetők és a vezetettek egyaránt. Megtanultunk merészebben tervezni, miközben szigorúan mérlegeltük a realitásokat. Megtanultunk merészebben kezdeményezni, miközben megszigorítottuk a fegyelmet. Megtanultunk — még tanulhatunk most is — közgazdasági szemlélettel körülnézni a mi kis, s körülöttünk a nagy világban, miközben józan mértékkel kerestük e kettő között a járható utat. És főleg megtanultunk örülni az apró lépéseknek, az egykor kicsinek számító, ma tisztességes eredményt hozó, de mindenféle látványosságtól mentes sikereknek is. És tanulunk dolgozni is. Nem, nem meg tanultunk, mert még mindig csak tanuljuk, hogyan kell okosan, hasznosan, takarékosan és fegyelmezetten dolgozni az élet bármely területén. Hát ennyi mindent tanultunk, illetve tanulunk meg a gazdaság kényszerítő hatása és a magunk jó_ zan belátása nyomán és okán. Ennyi mindenre voltunk rákényszerítve, nehogy rosszabbul menjen, mint várható volt, sőt, hogy jobban menjenek dolgaink, amint ahogyan azok még néhány éve is mentek. Egyszóval jobb lett, mert rosszabb volt. De mi lesz akkor, ha jobb lesz? Azt hisszük majd, hogy miután a világgazdaságban beállt — beállható — kedvező fordulat köny- nyebbé teszi a dolgunkat, hát könnyedén is kell venni a feladatainkat. Azt hisszük majd, hogy miután a nehéz éveket átvészeltük, s ez alatt az idő alatt meg is izmosodott, rugalmasabbá is vált gazdasági életünk, immár ruganyos léptekkel sétálhatunk tovább a történelem jövőbe vezető országút- ján? Azt hisszük-e majd, hogy miután dolgoztunk eleget, izgultunk bőven, megúsztak szerencsére, jöhet most már a nagy lazítás, mert azok a bizonyos dolgaink már maguktól mennek tovább? Most meg négy kérdőjelet. sorjázta ttam egymásutánjában. És még mennyit lehetne! Ezek miatt, vagy hogy inkább e kérdések okán fogalmaztam akaratlanul is: ne legyen jobb, hogy jobb legyen. Hát persze, hogy legyen jobb és jobb, változzanak csak azok a külső és belső tényezők, fújjon már a mi vitorlánknak is kedvező, jó szél, érjen be már nekünk is minden vetett magunk tisztán és bőségben. Hiszen megdolgoztunk érte. Csak dolgozzunk meg mindig is érte! Mint ismerősöm mondta volt a megjegyzése végén: „ ... Igazán ránk fér már ... ”! és
