Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-01 / 101. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG. 1982. május 1szombat Bisztray Adóm: Égi biciklista A kapa élét megfényezték a szíjas agyagban szikrázó kövek, egy másik éberségben csak őt kerestem, de éneklő, halk és sejtelmes hangja soha nem szólított. Túl a sövényen fürj vezette csibéit, föld-színű szárnyuk rebbent, s én tudtam, sátoros haját ölelte kendő lebeg s virrad egy juharfa-ágon. Fiist-homályú hegyek hullámzbttak körül, s megérinthetetlenül hátráltak a messziségbe, elfutó árók mentén a katáng kék szemében egymagám, égi biciklista lobogtam a fehér ingben, karba tett kézzel vitt a foltozott kerék. A Nap lebukott, még fecskék forogtak fejemnél, szelet támasztó puha tollak, fekete-fehér glória. Hajnal reménye mindig megcsalt, alkonyé biztatott. Markó Pál: Május elé Vadgerlék rezegtetik a zöldellő fák lombjait, alattuk magányos séták emléke vibrál. Gyámoltalanul kibúvik az avar alól a kerti virág, s illatozni akar a szirma. A bodzafás dombra heverek, és rád gondolok, szerelmem. Hajadból fény patakzik, hosszú vándor utak emlékeznek ruhádra. És most napozó vércseppeket látok egy galamb csőrén, kóbor macskákat a háztetőn, egy gyermekkori Mikulás-arcot, i s e nyírkos-fázós ragyogás után is, én belső tüzedből törnék a csillagok felé. • • Ünnepi meditáció Gyülekezés gyökerek alá, tülekedés gyökerek alatt, ám elnapolták a feltámadást, ablakomon a csend ujjlenyomatai, és a megázott mezők fölött sírva fakad a fény. 1. sz. Marc Chagall: Anyaság 2. sz. Csontvári: A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben (részlet) 3. sz. Hadig XVII. 5. sz. Egon Shiele: Asszony két gyerekkel (részlet) Picasso: Anya és gyermeke a tengi Palotai Boris: Naplóféle Egyperces Örkénnyel Nemrég még a Balatonban úszkáltunk Örkénnyel. Mesz- szire beúsztunk, a partról csak a szalmakalapja látszott, meg a fürdősapkám pöttömnyi foltja. Ugrattuk egymást, mint rendesen. — Légy szíves, ne fecsegj. Csak akkor jutok szóhoz, ha lélegzetet veszel. Nem szoktál lélegzetet venni? Pár perc múlva arra kért, mondjak el egy verset. Ha végigmondom, kapok egy lángost. Mihelyt nem érzi lába alatt a talajt, versekbe kapaszkodik. A Kései siratót kezdtem el. A harmadik szakasznál nem jutottam tovább. így jártam a többi verssel is. Csupán egy-egy sorra emlékeztem. Örkény megjegyezte: — A lángos ugrott. Bekell érned a déli kacsasülttel. — Kaján félmosollyal tette hozzá. — Nyugodj bele, me- szesedik az agyad. Hirtelen eszembe jutott Somlyó Zoltán A szűk Könyök utcán című verse. Elejétől végig elmondtam. — Visszavonom a mesze- sedést. Honnan tudtad, hogy ez a vers... Várj... szépen fejezem ki magam... a szívemhez nőtt. Egy évvel később a kórházból hívott föl Zsuzsa. Örkény már túl volt az operáción, meggyötörtén, kínlódva javítgatta utolsó művét, a Forgatókönyvet. — István jobban van. Sok szeretettel ölel. Zsuzsa hangján éreztem, Pista megnyugtatására szánta a telefonüzenetet. Felsrófolt volt a hangja, túl élénk. A lakásán hívtam fel késő este. — Tényleg jobban van István? Fakó csend. Nagysokára szólalt meg Zsuzsa: — Azt hiszem ... — Meglátogathatom? — Ne... ne... Talán egy percre benézhetsz hozzá. — Habozó szünet."— De igazán csak egy percre. Másnap ott álltam Pista ágyánál. Egy idősebb ápolónő az infúziótartályon babrált Zsuzsa kristályvízért szaladt a büfébe. Örkény fel- pócolva feküdt, mozgékony arca fintorba torzult. Gyámoltalanul néztem kifakult szemét. Nem kérdezhetem meg tőle: hogy vagy? Csak egy percig maradhatok. Mi fér egy percbe? — Beugrottam hozzád, hogy elszavaljam a szívedhez nőtt verset S már mondtam is. — „A szűk Könyök utcán hazamegyek, most hajnali három óra, Istenem vezess a jóra.” Akadozó nyelvvel folytattam. A fájdalom mintha elcsitult volna benne, kisimultak a vonásai, valaíni mosolyféle suhant át az arcán. — Már itt sem vagyok. Viszlát Pista. Elszorult torokkal siettem végig a folyosón. Az ápolónő utánam jött — Tessék értem is imádkozni. Súlyos isiászom van. Hiába szedem a gyógyszereket, talán az az ima ... hogy is tetszett? ... Döbbenten meredtem rá. Arra gondoltam, milyen remek egyperces novellát írna belőle Örkény! Szikszói Károly: Mutter Az asszony nemrégen töltötte be hetvenedik életévét. Hajlott háta, ráncokkal barázdált arca és kopott kabátja (amit téden is viselt) két dologról tanúskodott": szegény életéről, és még szegényebb nyugdíjáról Férjét tisztességgel temette el huszonöt évvel ezelőtt. Fiailt egyedül nevelte fel; az egyikből gépészmérnök, a másikból autószerelő lett. Egész életében házakat és irodákat takarított, halnalonként pedig a piaci zöldségeseknek segédkezett; h úsz-ha rmi neki lós ládákat pakolt a raktárban. Fiai — ahogy mondaná szokás — semmiben sem szenvedtek hiányt. Tíz évvel ezelőtt (szinte egyszerre) röppentek ki a családi fészekből. Az asszony azóta egyedül él egy erzsébetvárosi bérház harmadik emeleti szoba-konyhás lakásában. A lakás persze alig felel meg az emberi követelményeknek: a falak penészesek, a salétrom tégláig beette magát mindenüvé, s a gombák már a ruhákat és a használati tárgyakat , is kikezdték. Az asszony ennek ellenére nem akar szociális otthonba költözni, hiszen itt élte le az éleiét, az IKV- nek viszont nincs pénze a felújításra. A szomszédok pedig napról napra várják az asszony halálát. Bal oldali szomszédja, Kovács úr, angol úri szabómester így oktatja húszéves fiát: „Remélem a tavasz elviszi az öregasszonyt, akkor pedig a tiéd lehat a lakás. Ne húzd a szádat, fiam, ugródeszkának ez is jó”. S a fiú jó tanítványként már elfordítja a fejét, ha véletlenül összetalálkozik a lakás jelenlegi tulajdonosával. Másik szomszédja — egy nyugalmazott tisztviselő —, többször följelentette macskája és bogarai miatt. A KÖJÁL szakemberei ilyenkor megállapítják és jegyzőkönyvbe veszik, hogy a lakás — állagától eltekintve — tiszta, és féregmentes. De a ház lakói nem hagyják ennyiben. Két héttel ezelőtt valaki megfojtotta az asz- szony macskáját, és a küszöbére helyezte a- tetemet. Az asszony sírógörcsöt kapott. Ilyen körülmények között érkezett el március huszonkettedike, az asszony születésnapja, Már nagyon várta ezt a napot. Nem maga miatt, de ilyenkor látogatja meg két fia, s ez a látogatás számára mindennél többet ér. Már délelőtt ‘bevásárolt. Ezemégyszáz forintos nyugdíjából háromszáz forintot tudott félretenni. Sütött tortát, vett két üveg bort, két unokájának pedig ötven-ötven forint zsebpénzt gondolt. A nagyobbik fia érkezett elsőnek. _— Jó napot, mutter, de régen láttam — mondta, és átadta a három szál szegfűt, amit ilyenkor venni szokott. Az asszonynak könnyek szöktek a szemei-, be. — Nem kellett volna, fiam — nézett rá bepárásodott szemüvege mögül. — Minek kell költségbe verni magadat. — Ugyan, mutter, semmiség — paskolta meg a fiú anyjának az arcát. — Öcskösék még nincsenek itt? — Még nincsenek. Fél óra múlva érkeztek meg. Kisebbik fia is átadta a három szál szegfűt, amit ilyenkor venni szokott.
