Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-01 / 101. szám

6. NÉPÚJSÁG, 1982. május 1., szombat Egyre nőnek a sorok a munkaközvetítő hivatalok előtt. Ké­pünk a dortmundi (NSZK) munkaközvetítő váróhelyiségében készült. Itt havonta több mint négyezerrel nő a munkát ke­resők tábora. (Fotó: ZEIT MAGAZIN — KS) Munkanélküliek Detroitban Válságban az autáváros Detroit sok évtizede büsz­kén viseli az „autóváros” ne­vet. Itt van a Ford, a Gene­ral Motors, a- Chrysler köz­pontja — az amerikai metro­poliszban minden az autó­ipar körül forog. Látszólag minden változat­lan. A hatalmas Cotoo Hall­ban idén is megrendezték a szokásos autókiállítást. A lá­togatók megcsodálták a még mindig többségben lévő ben­zinfaló „országúti cirkálókat”, de ezekre, sőt az újabban konstruált kiskocsikra is alig akad vevő. Az okokat az általános bizonytalanságon túl a tengerentúli konkur- renciával, elsősorban a ja­pán autók beözönlésévei ma­gyarázzák. (Az importautók részesedése az amerikai au­tópiacon 1981-ben elérte a 27 százalékot!) A japán, de a nyugat-európai autógyártók is sokkal rugalmasabbnak bizonyultak, gyorsabban al­kalmazkodtak a megválto­zott igényekhez, a benzin­árak drágulásához. A gyárosok a rossz üzlet­menetért mindenekelőtt a munkásokat igyekeznek fele­lőssé tenni, mondván, hogy a magas bérek teszik ver­senyképtelenné az amerikai autóipart. Megindult tehát a harc a bérek leszorításáért. S bár az autóipari munkások szervezetét az USA legerő­sebb szakszervezetének te­kintik, jelenleg bizony ne­héz helyzetben van. Kilenc­millió felett jár a munkanél­küliék száma, már-mór meg­közelítve a harmincas évek „nagy válságának” szintjét. S azt mondják, „ha a nem­zet megfázik, akkor Detroit tüdőgyulladást kap” — lévén az autómobilipar a legkon­juktúra-érzékenyebb iparág. Az USA-ban a munkanélkü­liek aránya 8,9 százalék, Det­roitban azonban hivatalosan 16, a szakszervezetek szerint 20 százalék. A Weltwoche című svájci lap munkatársa felkereste a város egyik munkaközvetítő hivatalát. A zsúfolt helyiség­ben öt hosszú sorban vára­koztak a munkát keresők. Az első megszólított, egy idő­sebb férfi nem volt hajlan­dó nyilatkozni. Csupán any- nyit mondott: „Kérdezze in­kább Reagant, miért veszi el a szegények pénzét!” A 32 éves Larry Crawford 12 évig dolgozott műszerészként a Chryslernél. Három hónapja vesztette el állását, így még jogosult a munkanélküli se­gélyre, ami mintegy fele ko­rábbi keresetének. Ezt egy ideig kiegészítik a szakszer­vezet segélyalapjából. Larry azonban szomorúan közli: az autóiparban nem lát reményt elhelyezkedésre. Szeretné ma­gát átképeztetni, csak nem, tudja, honnan lesz rá pénze. Még nagyobb gondjai van­nak a háromgyermekes Te- rena Willinghamnak, aki már két éve elvesztette a Ford- gyár futószalagja melletti munkahelyét. Jelentkezett volna ápolónő-tanfolyamra^ de kis szociális segélyéből családját is alig képes eltar­tani. A kormány készülő in­tézkedései ellen december­ben tízezres tüntető tömeg vonult Michigan állam fő­városába, Lansingba. „Ne ra- ganizáljátok Michigant!” — jelszóval. A takarékossági törvényt azóta mind a kép­viselőház, mind a szenátus mégis elfogadta. Racionalizálás, automati­zálás, robotok beállítása, át­állás kiskocsik gyártására — az a detroiti konszernek ter­ve az elkövetkező esztendők­re. Ez azonban becslések sze­rint 80 milliárd dollárba ke­rülne. Honnan vegyék a pénzt, amikor a vállalati mér­legek többsége veszteséges, a magas kamatok miatt pedig további hitelfeltétel sem na­gyon lehetséges. Még a leg­kedvezőbb helyzetben lévő General Motors is némileg csökkentette 1985-ig szóló üzemfelújítási terveit. S az autóipar dolgozóinak elkese­redését csak növeli, hogy ki­derült: a GM 400 ezer 2,8 literes motort Mexikóból, a Ford pedig 100 ezer 2 literes motort Japánból kíván be­hozni, ezzel is csökkentve a detroitiek munkalehetőségeit. (Gáti) MADE IN USA: A „linkage'-torpedó A Lengyelország válsá­gát kísérő amerikai álláspontban felbukkant é6 mindmáig él az amerikai erőpolitikának egy sajátos vonása, amely bénítja a leg­nagyobb nemzetközi problé­mák megoldását. Amikor a lengyel válság kiéleződött, majd december közepén a katonák stabilizá­lási lépésével a megoldás fe­lé mozdult — a világ és Európa sorsát alapvetően be folyásoló probléma a közép­hatósugarú rakéták ügye volt. Az Egyesült Államok sokáig Legyelországra hivat­kozva állt ellen annak a ja­vaslatnak, hogy a Szovjet­unióval üljön ebben az ügy­ben tárgyalóasztalhoz. Ami­kor végül a megbeszélés nagynehezen elkezdődött Genf ben, rövid idő múltán szünetet rendeltek el. Ez azonban csak a legutolsó példája annak az amerikaiak által először alkalmazott gya­korlatnak, amely a nemzet­közi diplomáciai szótárában „összekapcsolás” (linkage) néven már közismert. Mit jelent hát a „linkage? A módszert és magát a szót az utóbbi évtizedek kétségkí­vül legtehetségesebb és leg­mélyebben gondolkodó ame­rikai politikusa, Henry Kis­singer alkalmazta először. Az ő eredeti megközelítésében az ügy még elméletinek és ártalmatlannak tűnt. Kissin­ger azt fejtegette ugyanisi, hogy a zsugorodó világban a hatalmak kölcsönös függés­ben állanak egymással és valamilyen módon minden nemzetközi kérdés összefügg a másikkal. Ezzel az elgondolással még alig lehetett volna vitába szállni. Csakhamar kiderült azonban, hogy a „linkage” kifejezés gyakorlatilag a Szovjetunióra gyakorolt po­litikai nyomás sajátos mód­szerét jelenti. Voltaképpen két dolog tor­zította el azt az egyébként nyilvánvaló politikai alap­igazságot, hogy a nemzetkö­zi kérdések egymással ösz- szefüggenek. Az első ilyen torzítást azzal követte el Washington, hogy a helyi je­lentőségű problémákat az egész világot érintő, globális jelentőségű, sorsdöntő kérdé­sekkel kapcsolta össze. A torzítás második és hasonló­képpen megengedhetetlen módszere: a nemzetközi kér­dések megoldását attól tette függővé, hogy a Szovjetunió, illetve a szocialista országok mennyire teljesítenek bizo­nyos Washington által elő­terjesztett kívánságokat, amelyek rendszerint az ő belső ügyeiket érintik. A „linkage” első nagy kí­sérlete 1968 decemberében zajlott le. Akkor maga Kis­singer a stratégiai interkon­tinentális rakéták ellenőrzé- zére vonatkozó megbeszélés, a híres SALT-folyamat sor­sát attól kívánta függővé tenni, hogy a Szovjetunió „milyen magatartást tanúsít” a Közel-Kelet, vagy Vietnam ügyében. Mindmáig ez a „linkage” egyik klasszikus formája. Ezt próbálták al­kalmazni a genfi eurorakéta- tárgyalás ügyében is. A másik megközelítési tí­pus jellegzetes példája a Jackson-szenátor által erő­szakolt és a törvényhozás ál­tal később elfogadott döntés. Ez a szocialista országok vi­szonylatában az úgynevezett „legnagyobb kereskedelmi kedvezmény” elvének alkal­mazását attól tette függővé, hogy ezekben az országokban milyen belső kormányzati módszereket alkalmaznak. Sőt, a Szovjetunió esetében kifejezetten a kivándorlás engedélyezésének módszerét és ütemét szabták feltételül. A „linkage” mindkét típu­sa — különösképpen az első — azóta állandó szerepet ját­szik az amerikai külpolitiká­ban, csak dúrvább formát öltött. Ennek leglátványosabb példája az a döntés, amely Afganisztánra — tehát egy helyi, vagy legjobb esetben körzeti problémára — hivat­kozva egy -olyan „emberiség- méretű” egyezményt torpedó­zott meg, mint a SALT. A tanulság az, hogy a történelmi folyamatok to­vább haladnak. Annakidején — a Kissinger által támasz­tott feltételek ellenére — mégiscsak megszületett a SALT-folyamat. Ezúttal is rövidesen újra összeül a gen­fi szovjet—amerikai rakéta­értekezlet, mégpedig Len- gyelo.rszág nehéz helyzetétől teljesen függetlenül. A „linkage” káros hatását azonban elkerülhetetlen tör­ténelmi kudarca ellenére sem szabad lebecsülni. A kifeje­zés első tagja, a „link” szó angolul nemcsak kapcsola­tot, hanem a lánc egyik sze­mét is jelenti. És a „linka­ge” arra mindenképpen aL kalmas, hogy „leláncolja,” tehát lassítsa a nemzetközi kérdések békés megoldását. (—i—e) HÁZIATLASZ Szenegambia Szenegál és Gambia kormányzata úgy döntött, hogy a két ország 1982-től fokozatos megvalósításban unióra lép. Az egyesülést politikai okokon kívül, földrajzi és gazda­sági szempontok is indokolják. Az együttműködés a két ország között már 1965-iben (Gambia függetlenségének el­nyerése után) elkezdődött, s mindkét országban már évtize­dek óta jelentős erők szorgalmazták az egyesülést — Gam- biábam a Haladó Néppárt, Szenegálban a Szenegáli Haladó Unió — más csoportosulások viszont (pl. a törzsfőnök) ez idáig sikeresen ákadályozták a folyamatot. — Szenegál az unió nagyobb és gazdagabb résztvevője. Területe mintegy 197 ezer km2, lakóinak száma 5 és fél millió, főleg szudáni négerek, északon kevés arab, a vá­rosokban pedig kevés európai, főleg francia él. Területe a XIV. században még az ún. mali birodalomhoz tarto­zott. Az első európaiak a XV. században jelentek meg partjainál, az 1600-as években pedig megkezdődött a ve­télkedés a hollandok, portugálok és franciák között a te­rület birtoklásáért, amely a francia gyarmatosítók győ­zelmével végződött. 1904-től a Francia Nyugat-Afrika ré­sze, 1958-tól autonóm köztársaság, 1960-tól független or­szág. Gazdasági életét, a mezőgazdaság határozza meg, eb­ben az ágazatban dolgozik a munkaképes népesség 70%-a. Legfontosabb termékei: földimogyoró (világtermelésben a negyedik) rizs, kukorica, gyapot, köles. Bányászatá­ban a foszfát említésre méltó, tengerfenéki kőolajkész­letei feltárás alatt vannak. Jelentősnek ítélt vasérc-, só- és márványtelepei még feltáratlanok. — Gambia a tervezett unió másik országa mindössze 11 ezer km2 területű, lakóinak száma pedig mintegy 600 ezer. A hajózható Gambia folyó két partján 20—25 km szé­les, közel 350 km hosszú sávban ékelődik Szenegál terü­letébe. A népesség többsége szudáni néger. Területe a XIV. században — Szenegálhoz hasonlóan — a mali birodalomhoz tartozott. A XV. század közepén portugál kereskedelmi és rabszo!gakereskedelm i központ. Egy évszázaddal később már az angolok rendeztek be telepet hasonló céllal. 1954-ben — a lakosság hosszú füg­getlenségi harcának eredményeként — korlátozott alkot­mányt kapott. Megtartották az első választásokat. 1963-ban vezették be az önkormányzatot, s 1965 óta független állam. Elmaradott mezőgazdasági ország (a lakosság közel 90%-a dolgozik ebben az ágazatban). Említésre méltó ás­ványkincs nem ismeretes. — TERRA — „Felgyorsult a két Ame­rika kialakulásának folya­mata" — írta nemrégiben Pat M. Holt, az ismert ame­rikai esszéista. S valóban, nincs olyan nagyváros az Egyesült Államokban, amely ne szolgálna a „két Ameri­ka” tömérdek bizonyítéká­val. Washingtonban a" kül­ügyminisztériumtól egy sa­rokra á híres-hírhedt Wa­tergate épületkomplexuma, plüss álomváros a Potomac partján, lakóit saját rendőr­ség vigyázza, ékszerüzletei­ben a különleges aranyóra, a Polex a sláger, ezér dol­lár körüli kezdő árakkal. A legújabb kutyahotelben napi háromszori étkezés, garan­tált kalóriamennyiség, állat­orvosi felügyelet, légkondi­cionálás, halk zene várja az ebeket. No persze nem azo­kat, akik légvonalban két kilométerre, a 12. és 13. ut-„ cét összekötő bűzös sikátor­ban la k nak... Mitől fáj a fejük? A „két Amerika” — Pat ,M. Holt véleménye szerint — rohamosan távolodik egy­mástól, s ha Reagan gazda- ’ sági programját végrehajt­ják, talán soha többé nem találkozik. A szegénynegye­dek lakóit ugyanis — akik történetesen azonosak a munkanélküliek tömegével — alig vigasztalja az ameri­kai elnök minapi üzenete. Reagan ugyanis azzal nyug­tatja őket, hogy „az ameri­kai nép túlnyomó többségé­nek mégiscsak van munká­ja”. Hozzáteszi: „Valójában még meg sem kezdődött a gazdaság fellendítésének programja”. Amerikai gazdasági elem­zőknek nem attól fáj a fe­jük, hogy a szegénynegye­dek lakói nem bíznak az el­nök programjában. Fenye­getőbb előjelnek vélik, hogy Reagan drasztikus terve még a republikánus pártén belül is vitát kavart, és egy- , retöbbet vannak, akik nem vállalnak • felelősséget a program következményeiért. Szemléltetésül álljon itt egy példa :• á kabinet a pénzügyi politkikai két építőmesterét, Donald Reagan pénzügymi­nisztert és Dávid Stocfcmant, a költségvetési hivatal igaz­gatóját jelölte ki, hogy tá­jékoztassák a büdzséről a republikánus képviselőket. A képviselőházban 192 köztár­sasági párti honatya van, de közülük mindössze tízen voltak kíváncsiak a kor­mányzat érvelésére. Jellem­ző, hogy a kabinet már a vita kezdetekor kérte a kormánypárti törvényhozó­kat, „ne hagyják el a ha­jót”, bármily erős a hullám­verés. Weinberger véleménye A költségvetés jellemzői közül az első az „új” szo­ciálpolitika, amelyről igen találóan fogalmazott Mar­cus Raskin, a politikai ta­nulmányok intézetének veze- zetője: „Az az irány, ame­lyet a Raegen-kormány vá­lasztott, állampolgárai majdnem felének másodosz­tályú állampolgárságot je­lent." Raskis szerint a kor­mányzat tudatosan likvidál­ja azt a szociálpolitikáit, amelyet a rosewelti New Deal óta teremtettek. A má­sodik jellemző vonás a vita középpontjába került. A ha­dikiadások békeidőben pá­ratlan méretű, csaknem 20 s2íázalékos emeléséről van szó. Teszik ezt egy olyan gazdasági recesszió idején, amely mélyebb és hosszabb annál, mint amire a kor­mányzat vagy bármely köz­gazdász számított. “Weinber­ger hadügyminiszter, a ka­tonai kiadások növelésének szorgalmas „kitalpalója” a vita során kijelentette: „Itt az ideje, hogy a politika al­kalmazkodjon a katonapoli­tikához”! A Wall Street nyugtalan A deficit, a maga inflá­ciós hatásával, s azt a ban­kok világa, a Wall Street nem titkolja mélységesen nyugtalanítja a nagytőke vezető köreit, amelyek Rea­gan mögött álltak. A pénz­ügyi élet egyik legnagyobb tekintélye, Norman Robert­son a Mellon-bankháztól azt mondta: „Ha nem hoznak gyors és határozott intézke­déseket, hogy csökkentsék a várható deficitet, akkor az amerikai gazdaság végképp az infláció, a magas kamat­lábak és a recesszió bénító ciklusának foglya marad”. Ez esetben azonban . már nemcsak a „két Amerika’’ nem találkozik többé egy­mással, de feltehető, hogy Reagan ismételt elnökké vá-' lasztásának ambíciója sem a választók alkatával, „ összeállította: Pilisy Elemér

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom