Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
1 8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. május 22., szombat \ Személyes izzással Beszélgetés SzOkolay Sándorral - zenéről, Kodályról Szokolay Sándor sokféle szerepben kerül szóba, a sajtóban, s a társadalmiművészeti életben, ötvenéves múlt; éppen negyedszázaddal ezelőtt, 1957-ben nyert zeneszerzői diplomát, de már ezelőtt is aratott külföldi sikereket. Kétszeres Erkel- díjas, Kossuth-díjas. Dalművei: a Vémász (1963), a Hamlet (1968), a Sámson (1972) elismerést szereztek a modem magyar operának külföldön is. Negyedik operájának szövegkönyvét is maga írja; forrása a száz esztendeje született Nikosz Kazantzakisz regénye (ebből készült az emlékezetes Akinek meg kell halnia című film forgatókönyve). Szokolay az Ecce Homo! címet adta e művének. 1958-ban megbízták egy Ady-oratórium komponálásával. S, A tűz márciusa pályafutása, gyújtópontjává vált. Aktív a társadalmi tevékenységben is. Ezt egészen sajátos lobogással és stílussal gyakorolja: ma, amikor a társadalmi funkciók sokasága gyakorta csak formaság — Szokolay személyes izzást visz bele minden felszólalásába, közéleti megnyilvánulásába. (Vagy ez az izzás viszi bele őt a tenni akarásba?) Fáradhatatlan propagátora, ha kell ki- provokálója minden nemes igyekezetnek; gyakran láttam kipirultan, lelkendezve — s mindig ilyen, ha valaminek kimondására ösztönzi egy elgondolás, egy terv, egy cél. Szószólója az általános zenei műveltségnek, s ahhoz-vezető legigazabb útnak: a Ko- dály-metódusnak. Mostani találkozásunknak a Kodály- centenárium adott apropót. — Kodály már a századelőn sürgette a mesterkélt tandalok és idegen módszerek megszüntetését. Hirdette, hogy „Az általános emberit minden nép csak nemzeti . sajátosságain keresztül közelítheti meg”. Pedagógiája a népdal, a népzene szellemében fogant; azt akarta, hogy a népzene szépségeit mindenki gyerekkorától kezdve magáévé tehesse. Akkoriban sokféleképpen folyt a zeneoktatás Európa-szerte, s részint emiatt sokféle gáncs és akadály szegte útját. Ma már egységes zenepedagógiai, rendszerbe ágyazottan válhat közkinccsé a kodályi tanítás, pedagógiája és kórusművei. Óvodáskortól főisko- láskorig egységes alap-zenei műveltségre tehet szert kivételt nélkül mindenki. Ezt is Kodály mondta: „Zene nélkül nincsen teljes ember” ... -J&P* ' ■ — Gyönyörűen hangzik. De vajon lemérhető-e az elért ered. mény? — Az ének-zenei általános iskolások példáján kristály- tisztán lemérhető! Az ő tanulmányi eredményeik, érzelmi világuk árnyalt és érzékeny mindenre, ami szép és értékes. — Kodály 1937-ben elitélte a zenei igénytelenséget. Sok minden történt az utóbbi évtizedekben ennek megszüntetése érdekében. De vajon elég-e, ami történt? — A hat-tizennégy évesek zeneoktatását szervesen kiegészíti az állami zeneiskolai hangszeres oktatás. De az értelem első hajnalhasadása az óvodáskorra esik. El kell érnünk, hogy egyenlő esély- lyel tegye meg az "első lépéseket, minden gyerek ahhoz, hogy értelmes, gazdag érzelemvilágú felnőtté váljon. A korai zeneismeret döntő; s a pedagógusokon igen sok múlik. Jól kell sáfárkodnunk az értékes örökséggel, tudatosítanunk kell a ma és a holnap számára, hogy az igazi tudós és művész mindig‘haladó. Kodály a népet akarta újból eggyé- énekelni. Koncepciója mesz_ sze túlmutat a zenei nevelésen. Maximalizmusa engem Adyra emlékeztet, akinek egyik nagy mondandója az, hogy a művész: korának lelkiismerete. (Szokolay gyakran idézi Babitsot, Szabó Lőrincet; vagy háromszáz Ady-verset ma is könyv nélkül tud, hibátlanul.). — Talán azért hangoztatom visszatérően a gyerekkori zenetanítás fontosságát, mert számomra meghatározó a gyerekkor. Muzsikus család voltunk, apám karnagy, nagyapám négy-öt hangszeren játszott. Amikor tehetségkutató versenyt hirdettek, s én emiatt Budapestre szöktem — szüleim Békéstarhos- ra vittek, ahol megnyílt az első, Kodály elvein alapuló zenei általános iskola. Az qjtani — természeti és emberi — környezet sosemúló emlék, élmény a számomra. Példaképem lett Bartók és Kodály. A felszabadult, játékos tanulás közös élménye kivirágoztatta a gyerekek természetes adottságait. Tarhos nem a vájtfülű kevesek iskolája volt! Mégis sok — ma már világhírű — muzsikus röppent ki a falai közül. Bizony, Tarhos nélkül aligha váltam volna jó muzsikussá ... — Hadd emlékeztessem két személyes évfordulóra. Huszonöt éve diplomázott zeneszerzésből, és harminc éve került a Magyar Rádióhoz, mint zenei lehallgató, majd karnagy, szerkesztő^ az ott improvizált aláfestő zenéjéből született a nagysikerű Alba Regia című film zenéje is. Ezt a műfajt mégis abbahagyta. — Számomra erőpróba, előtanulmány volt mindez. Nem kell kihasználni minden alkalmat. A lege '.ékesebb adottságra kell koncentrálni. És egy-egy mű megérleléséhez csönd is kell. Beszéljünk más jubileumokról. Jó egy-egy ilyen alkalom, mint tavaly a Bartók-, idén a Kodály-centenárium, mert felrázza a aluszékony figyelmet, mert reális lehetőséget nyújt sök jó terv megvalósításához. Az idén például új zenei tagozatos általános iskolákat avattunk; az új iskolákban ének-zenei tagozatok jönnek létre, számos hasonló tervet jóváhagyott a minisztérium és így tovább. Felkeltjük a nemzetközi közfigyelmet az (amúgy- is világszerte elterjedő) Ko- dály-metódusra. A Palestrina óta nem írtak énekelhetőbb kórusműveket, mint Kodály! Napjainkban ismét virágzásnak indult a közös éneklés, s az embememesítő hatású. 1978-ban megalakítottuk a » Magyar Kodály Társaságot, és van már Nemzetközi Kodály Társaság is. Sok szép program, pályázat, tanácsko. Szokolay Sándor (Nádor Ilona felv. — KS) zás, koncert, esemény tölti ki az elkövetkezendő esztendőt (Kodály december 16-i születésnapja lesz természetesen a csúcspont.) De nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy nem elég, ha dokumentáljuk Kodály jelentőségét. Vigyáznunk kell, nehogy alkalmi ünnepélyeskedésbe vesszen a lényeg. Például az, hogy szüntelenül őrködjünk a kodályi életműn, de ne csak őrizzük és ünnepeljük, hanem leheljünk bele igazi életét. Mindennél fontosabb az utódnemzedék nevelése. „A zeneiskola — emberiskola” — mondotta Kodály. így van. A legtöbb nagy ember jellemjelenség is. Az előbb valamire azt mondtam, elsőrendű fontosságú. Igazság szerint nehéz rangsorolni. — Operái mellé felsorakozott vagy 15 kantáta, néhány oratórium, számtalan kórusmű — 12 premier, 12 nyelven. Es csaknem tízféle társadalmi, közéleti tisztség. Sikerül-e kicsikarnia ennyiféle tevékenység mellett azt a bizonyos áldásos alkotói csendet? — Mindezt az élet és a habitusom rótta rám. S a mű sem fejeződik be a kottán. Nem lehet szakadék a mű, a szerzője és a befogadói között Családom van, gyermekeim tehetségének kibontakoztatása is az én felelősségem — és valamit mindig tanulok én is, például nyelveket. Csak azt csinálom, amit a magam számára el- háríthatatlanul fontosnak tartok. Lehetetlen a rangsorolás. Könnyen kifog rajtunk az iramló idő. Lesz-e időm ahhoz, hogy véghez- vigyek mindent amit szeretnék? Ez már nemcsak rajtam múlik. Pérell Gabriella Az egyházi átok kihirdetése Dózsa Györgyre és híveire Hunyadi László búcsúja Csató Károly: A város megnyugodva fogadta a hírt Bevallom, sohasem hallottam az alapítóról, aki esztendőnként több ezer dollárt juttat egy titkos igazgató tanács szavazata alapján azoknak, akiket bármily szakmában vagy területen lángelmének vél. Az alapítvány teljes neve: John és Katherina McArthur," és szervezeti okiratának lényege, hogy a világ ötven bizonyítható zsenijét jelentékeny összeggel tartja el. Jelentkezni — ha néhány olvasómban már felbuzdulna a lángelmék dühe — nem lehet; az alapítvány tehetségvadászai járják a világot, olvassák a szaklapokat, meghallgatják a hozzáértők . javaslatait, majd döntés után postára adnak egy csekket olyan összegben, amilyenből, úgy gondolják, méltó élet juthat a jelöltnek. A legutóbb egy amerikai írónak, Robert Penn Warren- nak szavaztak meg évi hatvanezer dollárt egy teljes esztendőre, míg a legfiatalabb zsenijelölt egy huszonnégy esztendős fizikus, bizonyos dr. Stephen Wolfram. Nem vonom kétségbe persze az alapítók jóindulatát; nem is azért berzenkedem az alapítvány ellen, mert eddig semmiféle csekk nem érkezett a postán olyan sugallattal, hogy azt jómagam . használjam fel további éveim kényelmessé tételére. Hanem az önkény ijeszt, amivel ez a mini Nobel-díj- bizottság először is ötvenre korlátozza a kortársi életben szóba jöhető - lángelmék számát, másfelől a nyilvánosságnak, a társadalmi ellenőrzésnek még olyan lehetőségeivel sem él, mint amilyennel a különben tévedésre is hajlamos Nobel-díj -bizottság. Nem tudom, és egy kissé idegesít, hogy nem tudom, ki az az ötven lángelme, aki egy kövér csekk birtokában további áldásos tevékenységét szenteli az emberiség javára. Igazság szerint azt se tudom, ki ez a John és Katherine McArthur, aki némi pénz birtokában úgy képzeli, hogy nála van a végső ítélet bizonyossága, a zsenivé ütés lovagi kardja. Tisztelem például Robert Penn War- rent, de sémiképpen se képzelem, hogy ő az amerikai írók legjelesebbje. Különben is az irodalom olyan köztársaság, amelyben nem a kiemelkedő találmányok jelölik a lángelmék útját, hanem a szívósan épülő életművek. Az olvasói visszhang mutatja fel utólag —lángelme járt közöttünk.- Hihetetlen önpropaganda húzódik meg tehát a vastag pénzzel támogatott zsenivédő egyesület játékszabályai mögött. Most kaptam a hírt, hogy akadt valaki, aki visszautasította a titkos zsenivédő társaság díját. Nem tudom, hogy ama ötven, akit kijelöltek, csakugyan zseni-e. De az, aki visszautasította, lángelmegyanús. És tisztességesebb fórumokon, remélhetőleg, tisztességesebb díjak várnak reá. Ungvári Tamás Fellélegzett szinte mindenki. Nem kóboráraim, nem titokzatos elektromos kisülés, nem is amit a sci-fi kedvelőinek népes tábora hangoztatott az illetékes szenek tehetetlenségét minősítve, hogy ismeretlen ufo-tevé- kenység volt mindennek az oka. A járókelők demokratikus tömegeit nem annyira a rettegés, mint inkább a restelkedés tartotta pánikban e nagy múltú, és szigorú erkölcséről híres városban. Igen, a restelkedés, a szemérem, meg a bizalom hiánya; a titok és a titkolózás kegyetlen zabigyerekei. Ki merte volna vállalni annak a kockázatát, hogy elújságolja, mi is történt vele a Gabinak becézett, s meglehetősen szépen gondozott tér kavicsos sétányain, éppen bevásárlásra menet. — Ugyan, képzelődsz! — s gúnyos röhögés, kételkedő vizslatás, csodálkozásba burkolt káröröm, miegyéb. Inkább nem! Maradjon csak magánügy, ha az maradhat: felejtsük el. Az a kék folt majd elmúlik, s ki is lehet valamit találni, hogy az asztal sarka vagy a villamoson ... De éppen ott? Egészen a combtőnél? Úristen! Még októberben kezdődött *az egész, amikortól jócskáin megritkultak a levelek a fákon, és szokatlan módon hullani kezdtek a vadgalambok is. Egy-égy álmosi szombat délutánon, máskor hűvös reggeleken négy-öt galamb zuhant örök megnyugvásra a puha levélszőnyegre. A tér gondozásáért felelős köztisztasági dolgozó sejthette, hogy valami nincs rendben, de csak a fejét csóválta, miután elföldelte a béke madarainak e szürke tollú mártírjait a puszpángbokrok tövében. A természet körforgásának és örök megújulásának törvénye szerint e tetemek táplálják legalább az örökzöldet. E dolgozó süketnéma és enyhén debil volt ugyan, de tudta, hogy az elpusztult állatokat az embernek illő eltemetni. A furcsa jelenség talán azért is nem tűnt fel a járókelőknek. Akik felfigyeltek, azt gondolhatták, hogy ’galambirtási akcióba kezdett a városgazdálkodási vállalat, s kevesebb lesz majd az orvul le- pöttyentett ember. A levélszőnyegre, télen a fehér hóra kiömlő vér sem volt zavaró, bár az ilyen durva galambirtási technológiát primitíve nek tartották, de felfogták egyféle újításnak. Tapasztalhatták, hogy cinke, csóka, feketerigó nem esik áldozatul, csak vad galamb. Tavaszra e térről eltűntek a vadgalambok, a köz* tisztasági dolgozó galambtetem hasznosítási ösztönének jóvoltából pedig szinte tombolt a sarjadás. A kertészek ezúttal nem is trágyázták' meg a bokrok tövét, azt mondták: az állomány igen jól beállt. öt-hatszáz galamb hiányát észre sem vette ez az alvó környék, pláne nem, hogy maradéktalanul teljesítette kötelességét az, akinek kellett. Fogadjuk el tényként, hogy e térről véletlenül távolmaradtak az állat- és természetvédők, s más aggo- dalmárok, még a gyanús jelenségeket azonnal jelentge_ tők is. Közbiztonságilag e környék teljesen szennyezetlek nem számítva egy-két részeg vizeiét, de ők is mindig szemérmesen eltakarták magukat a kiszemelt fatörzs- zsel. Semmi szeméremsértés, csak megértésre méltó emberi szánandóság ebben is. A tavasz nem csak rügyeket, tomboló sarjadást hozott, hanem kutyasétáltatókat is. Valami különösre ezeknek a négylábú barátainknak a gazdái lettek figyelmesek, A kutyák csak úgy, póráz nélkül keresték az ingemyomokat, szabadon nyolcasozva a fatörzsek között, s egyszer csak visítás, kaikolás, a szetter meg us- gyi, veszettül fut végig a parti sétányon, és meg sem áll a temetőig. Ez testvérek között is hatszáz méter a galambtetemektől burjánzó tértől. A gazdik földben tanyázó darazsakra gyanakodtak, miután meglelték hátsójukat nyaldosó ’barátaikat. Majd egy tucat ilyen rejtélyes eset után eltűntek a kutyások, pedig az itteni fák alatt már nem kellett tartani a petyegtető galamboktól. Nem jelentették a köztisztasági részleg vezetőjének azt sem, hogy a Fazekas Gábor tér utcaseprője kifogástalanul látja el feladatát. Az igazi botrány — mármint a magánbotrányok sora — május közepén kezdődött, amikorra teljességükben kinyíltak a nők is. z Igen, kétmilliárd féle keb_ lűek, csípejűek, fenekűek — én azért előre sorolnám — arcúak. Férfibarátaim! ök, az élet hordozói, megszülői és megtartói, néhány hónapig nem kis keserűséget okoztak nekünk. Ezt be kell vallanunk. Gyanakvást, gyötrődést, megdöbbenést, tehetetlen lemondást, cinikus belenyugvást, állatias elszabadulást, önmagunkból ki- vetkőzést, értelmetlen menekülést okoztak. Mindent, mindent... Mert szeretjük őket. Ki-ki a magáét, ki-ki a másét is, így aztán mindany- nyiunk míndannyiunkét. Zsenivédö egyesület
