Népújság, 1982. május (33. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-22 / 118. szám
Gyermekparadicsom Az egri nyomdászok linószedő szocialista brigádja közös majálist tartott az egri III, sz. Általános Iskola Kilián György rajával, A patronálok és a patronáltak e kellemes napjáról készültek a telvételek. Sok éve annak, hogy betonkeménységűnek vélt marxista elveim alapján mélységes undorral vettem kezembe a malterosvödröt, mint a kizsákmányolás eszközét, én, a kizsákmányolt proletár, a kizsákmányoló kisiparostól, aki nap mint nap újraszülte a kapitalizmust. A kőműves kisiparosnak, aki — esküszöm így volt —, felvállalta a félelmetes méretű egri líceum, azaz a mai főiskola copfbarokk stílusú épületének romtalanítását, előkészítendőn a később idekerülő tanárképző főiskola számára, szóval e kisiparosnak fogalma sem volt arról, hogy a vödrét jómagam termelési eszköznek tekintettem. Ám, ha tudomásul is vette volna, hogy mily rangot adtam a horpadt-vedlett vedernek, akkor sem sokat törődött volna vele. Még, hogy ő kizsákmányoló? Még, hogy én kizsákmányolt? örüljön az a vézna kölyök, hogy valami munkához jut, s ennek nyomán némi bérhez. Kuncogó krajcárhoz. Történt mindez a negyvenes évek legvégén, és nem csodálatos memóriám révén vé- lekszem vissza a tényre és a „sorsdöntő” történetemre, sőt történeteimre — mert lesz még egy —, hanem egyfajta tanulságuk lévén és révén. Nos, szóval forradalmár voltam és hányaveti... — Idefigyeljen fiam... Én felvállaltam időre ezt a munkát. Az én pofám nem fog égni maga miatt. Ha még egyszer meglátom, hogy üldögél és dohányzik, ahelyett, hogy dolgozna, úgy kirúgom, hogy csuklani fog tőle... Kevéske hatást ama megjegyzése tett csak rám, miszerint csuklani fogok, akkorát rúg belém. De mit is lehet várni egy kapitalista hajcsártól, mint effajta brutalitást. Középkori, azazhogy kapitalizmuskori korbácsoló magatartást. De az a világ elmúlt ám tisztelt kisiparos úr — a maszek szó akkor még nem volt feltalálva, és a legkevésbé sem megbecsülve, mint manapság —, el bizony, ha nem tudná... És harcosan, igazi forradalmár módon újfent lekuporodtam egy malter- rakásra, és kényelmesen szívni kezdtem a jó ég tudja honnan és miből szerzett cigarettámat. — Megmondtam, ugye? No, pucolás édesfiam... Akinek büdös a munka, az menjen úrnak... — mondta a kizsákmányoló kisiparos, de még előbb gondosan elvette, azazhogy felvette a mellém dobott horpadt vödröt. És máris, szívemben mély gyűlölettel, a lelkemben még nagyobb elszántsággal, hogy rögvest indulok a világkapitalizmus ellen a legelső barikádra, ím kint is voltam az akkor még csendes utcán. Munka nélkül.. Pedig kellett volna a pénz, hiszen ... Hiszen azokból a kis irományokból, amit az akkor hetenkint egyszer megjelenő helyi lap ritkán közölt tőlem, nem élni, de meghalni sem telt volna. A másik történet megelőzi az iméntit, tulajdonképpen magyarázat egyben, miért is kerültem ifjú legény koromban, cingárvékony izmokkal, agyonéhezve és -kopva, ha csak néhány órára is, kőműves segédmunkásnak. Mert kirúgott az egyetem fura ura is. Holik Sámuelnek hívták, paptanár volt az egri jogakadémián, és gazdaságtörténetet tanított. Hogyan, miként? Be kell vallanom, hpéy csak évek múltán tudtam meg, hogy állítólag jól és tudományos fel- készültséggel, de természetesen elkötelezetten a saját világnézetéhez. Jezsuita pap volt, szemináriumon, de nem marxistán nevelkedett. Lelkes és odaadó, mai szóval használva, mégis haladó szellemű ember lehetett. Mert én nem tudtam, hogy az, csak azt tudtam, hogy jezsuita. Meg azt tudtam, hogy engem egy jezsuita, különösen a gazdaságtörténetből, ne vizsgáztasson. A marxizmus tanításai, amelyek e tudományos világnézet alapján a gazdaságtörténetre is vonatkoznak, azok jelentik nekem az iránytűt, s nem holmi Holik Sámuel- féle jegyzet. — Kérem tanár úr, nem értek egyet magával... És én nem is vagyok hajlandó marxista létemre egy papnál hitet tenni az ő jegyzeteiben foglalt tanítások mellett — mondtam keményen, ahogyan az csak egy igazi és elszánt marxistához illik. Holik Sámuel nem rúgott ki azonnal, bár szemmel láthatólag meghökkent, vastag üvegű okuláréja mögül inkább csodálkozva, mintsem döbbenten pillogott rám. — Mit mondott a hallgató úr? Hogy nem hajlandó vizsgázni, vagy hogy az én jegyzetemből nem hajlandó? — kérdezte rövid tanácstalanság után. — Megismétlem. Sem önnél, de különösen az ön jegyzetéből nem óhajtok vizsgázni — mondtam oly keményen és elszántan, ahogyan csak egy harcos forradalmártól kitelik, amint az éppen ítéletet mond a kapitalista világ és kiszolgálói felett. — Értem. Azt hiszem világos, amit mond a hallgató úr ... De egy kérdést mégis, ha megengedi — így és ilyen udvariasan a nagy darab, fekete reverendás, már nem éppen tinédzser korú egyetemi tanár ... Biccentettem. Jöhet a kérdés. Bennem van azért megértés és türelem, ha kemény és következetes is vagyok. — Mondja kérem, olvasta egyáltalán az én jegyzetemet? — Minek olvastam volna? Hogy az időmet fecséreljem? Papi jegyzet, egyházi okítás, minek az nekem ... — Értem. Persze, az a drága idő... Hát kár, nagyon kár. Mert, ha megtisztelt volna azzal a hallgató úr, hogy elolvasta volna, amit a témában papírra vetettem, ha vizsgázni nem is akart és kellett volna önnek, de vitatkoznunk mégis lehetett volna... Nemde? Dialektikus módon, ahogyan önök mondják... Hátha meggyőzött volna egyben- másban ... Nemde, lehetséges lett volna ez, ha megtiszteli a munkámat? S akkor vizsgáznia sem kellett volna, a vita alapján megadhattam volna a megfelelő kalkulust... De hát így természetesen elégtelen... Kérem, még egy pillanatra — szólt utánam, amint mély megvetéssel lépteimben, kezemben a méla undorral tartott leckekönyvvel már éppen az ajtóban álltam ,.. — ... csak azt fogadja el egy öreg embertől, aki véletlenül pap, hogy aki a mások munkáját nem tiszteli még elolvasásra sem, az kérem szépen nem lesz jó marxistának sem ... — Majd magától tanulom meg... — mormogtam visz- sza, de peckes járásom, mintha kissé roskataggá vált volna. Hát eddig a két történet. Az egyik és főszereplője én voltam — és még jó ég, hány engem tanító, formáló esetnek! A másik kettőből az egyik szereplő, mai észszel, ázott veréb, de munkájára rátarti kis falusi kőmíves, meg egy öreg pap, akinek tudományos értékét megbírálni nem volt módom a magatartásom és persze tudásom szintje miatt sem, de aki egy gyékényen árult a néhány valamennyi elemit járt mesteremberrel. Az egyik így okított, a másik amúgy, a vesztes látszólag mindig én voltam. S így lettem nyertes. Tűnődöm: a munkára nevelés, a munka tisztelete csak a munkára való szoktatással egyenlő? A számonkérő fegyelemmel nem azonos? A mások munkája iránti tisztelettel sem azonos? A pökhendi kivagyiság vajh’ egyenlő-e a jogos és okos türelmetlenséggel, a tenni, az alkotni akarás újabb lehetőségeit meghódító szándékkal? És, ha az a már nevét sem tudom kicsoda kőműves, annak a szerencsétlen, vacak vödörnek boldogtalan tulajdonosa, nem zavart volna el, hanem rámhagyja a lógást; ha az a tudós pap nem szégyenít meg méltóságteljes türelmével és azzal a tanítással, hogy vitatkozni kell, ahhoz meg tudni és tanulni, — nos, akkor milyen ember lett volna belőlem? És névtelen társaik, a több más velem történt történet engem formáló, nem pedagógus, de az élet egy-egy területén igényes mesterembernek számítók, ha nem olyanok, egyszerűek és munkás — szorgosan munkálkodó — emberek, mivé lettem volna? Mindenesetre sokkal kevesebbé, mint ami lettem, lehettem. Az élet levakarta, néha a bőrömmel együtt, az álforradalmiság minden mázát. Kell a jelszó, amely mozgósít, de a jelszót is munka kiírni a falakra, a plakátokra egyaránt. És, az sem árt, ha szépen, „mester”-i módon írjuk ki őket.
