Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-10 / 84. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1982. április 10., szombat A vers játékai Tűnődés a költészet napján Apáti Miklós: Egy mondat a locsolókhoz Fiúk, cskk óvatosan a vigalommal, mert könnyen úgy járhattok, mint jártam én is, saját gyerekkoromban, fölfogadtam, hogy sok pénzt fogok keresni, a pénzeken majd ezt meg azt veszek, s fölkeltem Húsvét hajnalán, mit se tudva se zsidó, se keresztény-iinnep-lényegéről, a kovászatlan kenyérről, a fogadkozásokról, a böjtről, én csak pénzt akartam, korán keltem, a fejemben készen voltak a legfontosabb látogatandó személyekhez vezető utak térképrajzai, a kölnivízhez vizet tölték, a víz habos lett, mint a szappan, el kellett takarjam a habzó, homályló üveget locsoláskor, s míg mondtam a verset, a „zöld erdőben jártam, kis ibolyát láttam, el akart hervadni, szabad-e locsolni” — kezdetűt, Kiss Benedek: és végül, azon szorongtam, hogy vizezett kölnimről ki ne derüljön: szándékom nem a rokoni, vagy baráti látogatás, de a pénzszerzés maga, siettettem magam, hogy eljussak még a keresztmamához és a nagymamához, s míg ők gyanútlanul ölelgettek, simagatták fejem, én az órájukra lestem, s mire a „hogy megnőttél mióta nem láttalak” mondathoz értünk, már búcsúztam is, szóval, fiúk, ne így locsolkodjatok, de igaz szeretettel, ne a pénzért, de emberi szóért, a piros tojással ne futballozzatok, s a gomblyukba tűzött jácintot állítsátok vízbe, mikor hazaértek, gondoljátok meg, hogy aki adta, egyszer édesanya lesz, és gondoljatok a tavaszünnepre, a Napra, a jóízű esőkre, s arra, hogy pénzért se lehet se tiszta vizet, se áldott földet, se göndör bárány-felhőt venni. Péntek Imre: IDEIGLENES ARCHÍVUM Nagyon magányos lett a férfi, ahogy fények rázuhantak; otthont sejtett már minden ablak mögött, hol egyszer ő is élt, régi, régi házban — jól volna visszatérni. A kopár tűzfal (neonmagaslat) hibás betűi villogva rászavaztak, olvasta őket, hátha megérti: ml ez a kóborlás évek gyehennáiban, s ha mennie kell, mi űzi újra útra, ő vagy a világ lett nyugtalan? Feketéllett, füstölgött a járda, nyomának a kátránymassza sarkig tárva: erre az örökkévalóságra futja... Weöres Sándor: Piros delfinek uszonyaival Kendermag kellett vón vagy kilenc kocsival, Olyan sok madár verte az ablakát. Rogyásig gyűjtötte egy rozzant csacsival. Mellében snóblizott a füttyös ifjúság. Osztotta a magot, szétosztotta magát, S maga sem hitte, hogy mennyire fiatal. Itt járt, S míg forgott az Átkozott Hivatal, S pörgött csak, forgott a csillogó kacsaláb: Talán még megválthat egy dal és egy ital! — Vonta meg vállát és tűnődve állt odább, Ám állva fogadta vendégét, a halált, No — mondta —, szálljunk hát piros delfinek uszonyaival! A hegyek ál ma Miről álmodnak a szántatlan-vetetlen hegyek fenyvesekkel övezetien fehér turbánjuk alatt? A leszökdelő erekről s a bányák érc-lakta mélyeiről s a sokféle tarka vigalomról lent a völgyben. Talán egy tanítóról aki lépesmézet perget és vigyáz a méhrajokra hogy nász idején el ne gomolyogjanak. Talán egy gazdasszonyról aki a csibéket őrzi a nagy hegyi rabló madaraktól. De az is lehet, hogy az ő álmuk magasabb és idegenebb: az égi felhők hordják-viszik és a mennybolt üressége. A zománckép művésze Beszélgetés Kátai Mihály festőművésszel „Egyszer S. É. költőnővel kettesben üldögéltünk a háztetőn, mint a cserepesek. Indítványoztam, hogy írjunk együtt egy párbeszédes verset: egy strófát ő, egy strófát én, és így tovább, fölváltva, míg valami befejező részhez nem jutunk.” Weöres Sándor meg S. É. költőnő váltott lovakkal futó verse azonban hamar megrekedt, sem Weöres, sem S. É. könyvei nem tartalmazzák. Weöres Sándor később Pásztor Bélával írt közös verseket: „Négysoros strófákat rögtönöztünk furcsa és kusza versikéket; ha az egyik leírt valamit, belejavított vagy belerontott a másik ... A közösen írt strófákból egy marókra valót kis ciklusokba osztottunk Holdaskönyv címmel. Talán nem is versek, csak közös hancúrozás.” Révész lánya, ci terád engem hí a vízen át. Várj, jövök csak felhúzom rigófészek-papucsom. József Attila és Illyés Gyula úgy írt négy közös szonettet, hogy egyikük előre megadta a rímeket, a másiknak pedig sorokat kellett hozzájuk fabrikálnia: Ó, hagyj Uram még így feküdni hasmánt Csak egy kicsit és jöhet a fuszekli A számtantanár bús szemét te szedd ki s torkát szorítsa össze jól a vaspánt A rímek Illyés Gyulától, a sorok József Attilától valók. József Attila Weöres Sándorhoz és S. É. költőnőhöz hasonlóan is írt verset, éspedig Makai Ödönnel .meg Bányai Lászlóval fölváltva, szakaszonként: minden strófát a következő írta. Költői versenyekről is tudunk. A magyar irodalomban Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Herényi Frigyes 1845-ös vetélkedése a legismertebb, amelynek egy erdei házikó ábrázolása volt a tárgya. X. Cigaretta a csonkig ég agysejtekig a lélek ablaknak verődik a jég: szilánkok záporoznak mint fehér denevérek A tarolt bokrú parkban csapzott rigó remeg nyomában a faólnál egy macska kúszik halkan: ha fölrcppenni próbál majd akkor öli meg 2. A néma fülel nagyot ásít megvillan ínyhúsa a vézna szavakat terel mint füstbárányok Krisztusa — sarokba vonul egy másik öreg hol csattog a kártya s egy vállra borulva kiáltja: Jaj, istenem, hát megtaláltalak ... Eredj te hülye alak hiszen mindenkid lenn rohad — Mindez csak játék, ahogy Weöres Sándor írja: „hancúrozás.” Kiváltképp egy háztetőn. Innen már csak egy ugrás hold, s nyakig vagyunk a költészet derengő fényeiben. Azaz dehogy. A háztető ngyon is evilági, hát még ha Weöres hasonlatát is megfigyeljük: „Üldögéltünk a háztetőn, mint a cserepesek.” A cserepes, a cserepe- ző a legvalóságosabban kétkezi munkás. — Illyés Gyula éppen róluk írta egyik emlékezetes versét: Persze! Itt szembe dologba kezdtek! Fönt a munkások! Már cserepeznek! Onnan jön ez a friss üzenet, ők verik ezt a jó ütemet. Keresztúry Dezsőről van egy régi, elmosódot fénykép: kihajol derékig a magasban, s cserepezi a megbomlott, szétrepült tetőt. A háború után vagyunk. Keresztúry Dezső — minden fellengzős- ség nélkül — az országot építi újjá: egy kollégium tetején foldozza tanítványaival, s Illyés Gyula mintha róla írná, szinte a szemközti házban országépítő, biztató versét. Mintha költői verseny lett volna ez is:' komoly játék, komoly hancúrozás. A két költő egymás ke- zét-tollát vezette. Tetőre-pa- pírra vetették egymás versét, dolgát. Hogyan is írta József Attila? Verset írunk — ők fogják ceruzámat... Az ősökre érti. De nem mások fogják-e mindig a költő ceruzáját? A játszótársak, a cserepezők, a szerelmeseink, a költészet folytonosan új szabályai, anyanyelvűnk, az alakuló világ. Elképesztő módon, a tetőn lovagolva, a legkomolytalanabb költői játékban is valóság fogja a költők ceruzáját. A költészet a legkomolyabb játék, a legkomolyabb vetélkedés a valósággal. Győri László vicsorogja vissza a vad s kegyetlen férfiszáj Visszahökkenve a falig béget az emberi nyáj Fehér köpenyek terelik 3. A kórház nyári alkonyán az albérletet álmodom: vidékről megjön az anyám simítni lázas homlokom és arca körül füst remeg megcsókol aztán búcsút int és összezárulnak megint a falak Túl a rácsokon a fák sötétben fttrdenek 4. Végül a csönd is kiapád és akkor ablakunkba száll egy alig sejthető kopott s kivágott nyelvű vak madár akit dala magába zár s hiszi, hogy ezért szabad A galériáról a Dunára látni, a Parlamentre, a pesti oldalra. Bent nagyon szűk a tér, talán - ha 25 négyzet- méter. Ez szolgál konyhaként és dolgozószobaként is. A könyvekkel zsúfolt polc mögötti rész a hálóhely. De a lépcsőn megközelíthető galérián jut hely a vendégnek is, ha éjszakára itt marad. Kényszerűségből, ügyes célszerűséggel az itt lakók szinte mindenre alkalmassá ■ tették az eredetileg csak műteremnek szánt szűk teret. A lakás kialakításánál ugyanaz az elv, törekvés munkált, mint a berendezésként szolgáló néhány parasztbútor — szökrönyök, tékák stb. — megformálásánál : a legkevesebb anyagfelhasználással, munkával a lehető legnagyobb használati érték elérése. A szűk kis lakásban a falakon mindenütt zománcképek. Kisebbek, nagyobbak. Csillogó fényüket, ikonszerű ragyogásukat jól fogják visz- sza a nemesen szép régi szőttesek, hímzések. Szokat- lansága ellenére is nagyon meghitt, barátságos ez a környezet. S valami furcsa, megmagyarázhatatlan keleties hangulatot áraszt minden. Szóvá is teszem... — Bizonyára így van — néz körül a lakásban a nagykunsági, Karcagon született festőművész, Kátai Mihály. — De ez csak annak lehet szokatlan, aki nem járt még régi falusi házakban. Egykor a parasztember együtt élt a természettel. Felfogása a körülötte levő világról, szűkebb és tá- gabb környezetéről azonos volt a keleti emberekével. — Mégpedig? — Az ember is a természet része, nem pedig ura (leigázója!). Egymással mellérendelt viszonyban álltak. Ez a szemlélet volt jellemző a világképükre, a művészetükre. Nem volt alá- és fölérendeltség. Ahogy a természetben egyaránt fontos minden: a fák, a sziklák, s természetesen az ember, a motívumok egymáshoz való viszonyában, tehát a képi ábrázolásban is ez jelentkezett. S érthetően az otthonuk berendezésében is. — Mivel magyarázható, hogy a népművészet évszázadok során életképes maradt, sok-sok divatot túlélt, s tanúságai, „modell” volta ma is érvényes? — Olyan formákat őrzött meg, amelyek az ember és a természet viszonyának optimális képletei. Ezek a formák mindig praktikus eszközökön, bútorokon stb. jelentek meg. A használati tárgy és a dísztárgy a népművészetben, a népi kultúrában — s ugyanígy az ókori magas kultúrákban — nem vált külön. A hétköznapokra és az ünnepekre szánt darabok között nem volt lényegi különbség. Amit ma művészetnek nevezünk, akkor része volt az életnek. Fel sem merült egy-egy tárgy esetében, hogy az éppen szép vagy csúnya. Művészetről csak azóta beszélhetünk, amióta ez a kettősség — szép és nem szép — létezik. — Az elmondottak ismeretében már érthető, hogy Kátai Mihály a táblaképek, az olajfestés helyett miért a tűzzománcot választotta. Honnan ered egyáltalán ez a technika? — Mezopotámiában jelent meg először. Ügy tudom, a sumér művészettől vették át az egyiptomiak, majd a sumérok elvándorlása után kerülhetett Ázsiába és az urál-altaji területekre. A népvándorlás kori törzsekkel kerülhetett aztán a Kárpátmedencébe, ahol leginkább Erdélyben használták. A nyugat-európai kultúrában egyrészt Bizáncon, másrészt délről, a mórokon (lásd: li- moges-i zománc!) keresztül került be. Itt viszont már elveszti keleti jellegét. Eltűnik a háttér élete. A reneszánsz táblaképszemléletet erőszakolják rá. De ez az eljárás imitativ ábrázolásra alkalmatlan, mert a zománcolt felület minden ponton egyenlő erővel él. Ez az anyag sajátos lényege: mély drágakő intenzitású tüze. A tűzzománcokon nincs külön háttér és figura — egyenlő erővel élnek. — S ez jellemző népművészetünkre, faragásainkra, hímzéseinkre is ... — Igen, és mindazon ősi pépek művészetére, akikkel motívumkincsünk állandó elemei és témavilága rokonságot vagy még inkább, azonosságot mutat. Szerintem a Kárpát-medence népeinek etnikai jellege és vezető kulturális rétegeinek műveltségeszménye között sajátos feszültség tapasztalható évszázadok óta. Ez a feszültség a magyarok néprajzi örökségének és a nyugat-európai szemlélet hatásának az ellentétéből fakad. — Mi ennek az ellentétnek a lényege? — Az úgynevezett nyugati szemléletben az ember és az emberen túli világ, a természet egésze elkülönül. Központba kerül az ember, mint a természet fölé rendelt úr. A világ emberen túli része háttérbe szorul, az ember nem veszi azt figyelembe. — Hogy mennyire nem, azt napjaink egyre riasztóbb jelenségei, környezetünk szennyezése, pusztulása is bizonyítja. — Sajnos. Az ökológiai egyensúly megbomlása korunk fő problémája. A levegő, a víz szennyezése egyre nagyobb méreteket ölt. Meg kellene akadályoznunk. Ehhez viszont szemléletváltozásra van szükség. A paraszti társadalom embere még a természettel együttműködve, s nem attól elszakadva létezett. A népművészetben éppen ezért megőrződött az ember tudatának — viszonylagos — ökológiai egyensúlya. Szerintem az emberiség léte azon múlik, hogy tudja-e rendezni viszonyát a természettel. Az a véleményem, hogy az ember és a természet egyensúlyának megteremtésére alkalmas a művészet. (A környezet mindenkor hat az emberre!) Olyan struktúrákat kell tehát felépíteni, amelyek megint ezt a harmóniát sugallják. — Ügy tudom, a kecskeméti tűzzománc-alkotótelep — amelynek a munkáját éppen Kátai Mihály irányítja — az előbb említettekre próbál a művészet oldaláról megoldást találni. Hogyan? — Az 1975 óta nyaranként itt dolgozó magyar és szovjet alkotók a népművészethez, mint az ember és a természet viszonyának vizuális modelljéhez fordulva, abból merítve végzik munkájukat. Az ökológiai célkitűzéseknek, programnak megfelelően próbáljuk munkáinkkal a környezetet gazdagítani, az utcaképek monotóniáját feloldani. • Szelestey László Veress Miklós: Fehér etűdök
