Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-10 / 84. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. április 10., szombat íratlan testamentum Múltidézőben az átányi Kakas-házban A kapun kívül a való világ kézzelfogható, meg. szokott jelzéseivel zavar, ám ha benyitunk, ha zárul az ajtó, az udvar már más légkört sugall. Semmibe szökkennek napjaink zörejei, nem halljuk a motorok, a bu­szok zaját. Belső látá­sunk a múltat pásztázza, egykori évszázadok alig rejtjelezett üzenetét fej­tegeti. E fura oknyomo­zás csodákra képes. So­se látott arcélek villan­nak fel, de ismeretlen­ségük nem taszít, nem borzongat, hanem jóleső melegséggel tölt el. Képek suhannak előttünk, szerelmes szavak perzselnek, könyvek briliánsa keserít. Aztán mint titokzatos útjel­zők évszámok vibrálnak, igaz történetek megrendítő főcímeként. o 1407. Athan, a dúsgazdag, a korona körüli viszályko­dásokban magabiztosan, foly­vást Fortunától vezérelten helyezkedő Kompoltiaké. 1522: az Országhok jönnek, majd a török hódít és reg­nál. 1549-ben nem véletle­nül lakatlan. A környezet a juhtenyésztésre kiválóan al­kalmas legelőterület mégis vonzó, mert egy esztendő múlva már kilenc nős férfi adózik Allahot imádó urá­nak, a búza, a méhkas, a bárány, a széna és a sertés után. Az élet, a teremteni akarás, győzedelmeskedett a rombolás lángcsóvás erőin, a mindenáron való alkalmaz­kodás mentette át a fiúkat apákká, hogy legyen aki a jövőnek a voltat idézi. Kemény emberek lehettek: a szabadon választott hitet, — lázadás volt ez a maga nemében, ha nem csaptak össze közben a gyilkos fegy­verek — vallották nyíltan, szinte kihívóan. A lakosság 1590 táján már református­ként formált életképes egy­házközséget. o Fenn a felszínen indula­tokat kavaró jelszavak hang­zottak, de itt, ebben az egy­re zártabbá vált közösség­ben megkoptak a szépen csengő szólamok, itt az igaz. ság fénycsóvája tört utat magának a frázisok ködgo- molyagában. Szenvedtek az ónodi vár­ban székelő császári őrség zaklatásaitól. Németi Balázs számtartó 1680-iban jegyzi fel, hogy a helybeliek tör­vénybiztosította jogaikra hi­vatkozva vonakodtak befi­zetni a Habsburg-katonaság élelmezésére kivetett adót, de gróf Caprara tábornok ebbe nem .nyugodott bele: „.Szegény átányiaktól két embert elhozatván nyarga- lókkal, 48 Ft-ot kell fizetni­ük. Ezenkívül is a Heves megyei szegénységgel úgy bánik, mintha örökös job­bágyai volnának őnagyságá- nak. Ha valamelyiket hívat­ja, de az hirtelen nem jö­het, legottan nyakán- az nyargaló.” Thököly török szövetsége­seivel sincs szerencséjük. Az 1683-ban Bécs felé, annak megvételére induló hadak zabolátlanul rabolnak. Nem csoda, hogy a falubeliekből hiányzik a lelkesedés. így írnak a kuruc alispánnak, aki a fejedelem táborába rendeli őket. „Értjük, mit parancsolt Uraságod az nemesek részé­ről és az hajdú fogadásáról: hogy az mustrára ott legyen mind az nemes személye sze­rint, mind az hajdú, azkit Nagyságtok reánk rendelt. De valamire jutnunk nem le­het, mert vagyon már két hete, hogy szekeresek (csak) hatan vagyunk: az idegen tatár nemzetség sokat meg­sebesített közülünk. Van, aki meg is halt az kezek miatt. Az lovainkat elnyerte. Az ki a tatároktul megmaradt, Ke­gyelmes Urunk (Thököly) visszajővén^ itt hált az fa­lunkban, amennyi kezes ló az kezükbe akadt mind el­vitte. Még a szilaj ménes­ből is valamennyit akartak, annyit vittek el. Az em- bereiinkét elhajtották. Im­már isten tudgya, honnan, s mikor bocsájtják vissza. Mert akit alámenőben elhajtottak, két szekér sem jött békével haza, hanem mint az anyjavilágra hozta, úgy jött aki megjöhetett. Ezek után most táborba mennünk lehetetlenség.” o A sok csalódás arra taní­totta meg az egymást kö­vető nemzedékeket, hogy csak önmaguk erejében, ösz- szefogásában bízhatnak, hogy kizárólag így vészelhetik át a zord idők minden értékét romboló viharát. Ez ai-í j józan, ,„ám mégis s megrendítően-i szép felisme- I rés formálta sajátos világu­kat. Ezt az íratlan testamen­tumot hagyományozták az apák fiáikra. Ez a magyará­zata annak, hogy a határban osztatlan volt a föld „akár­kinek akármelyik földesura- ság részére tetszett, szabad volt annak részére (a kö­zösből, házhelyet) foglalni, karót felütni és építeni. A szántóföldek osztásában nem szokás, hogy ennek, vagy amannak az úrnak jobbágya részére ez, vagy amaz a föld nevezet szerint osztatik, ha- nem amint az házak sorban vannak és taxájuk vagyon, aszerint osztatik igaz, nyíl szerint.” Egymás tisztelete, megbe­csülése, a többiekbe vetett hit gyógyír volt olykor tor­nyosuló bajaikra. Ez az alap­érzés határozta meg szokás- és településrendszerük kiala­kítását, továbbörökítését. Két kiváló néprajzos — dr. Ho­fer Tamás és dr. Fél Edit — húsz esztendőt áldozott en­nek . tanulmányozására. Igaz, kuriózumnak számító vaskos könyvük csak angol nyelven jelent meg, magyarul csupán részleteit közölték a szak- folyóiratok, vállalkozásuk mégis- '■ felhívta a figyelmét erre a különös közösségre. Kár, hogy hazánkban a szé­les rétegek jóformán sem­mit, vagy igen keveset tud­nak róla, pedig példájuk fénylő bizonyság az akarat, a csakazértis fennmaradás, az egymáshoz tartozás nagy- szerűségéről. Túlzások nélküli hőskölte­mény, amelynek „versformá­ját” az élet teremtette. o A házban — ha képzele­tünket megszabadítjuk feles­leges béklyóitól — minden erre emlékeztet. Az udvaron hiába keres­sük az istállókat. Ezek a te­lepülés, a házak tömbje kö­rül helyezkedtek el. Itt töl­tötték idejük zömét, itt hál­tak a férfiak, s ha ráértek, csillagezüstű estéken, az égre villanó tűz bíborkörében tör­téneteket idéztek a szép­apákról, a hajdanvolt hadak vonulásáról. Részletek a népi műemlék házból (Fotó: Perl Márton) A konyha — az 1857-ben emelt épület egyik ékes­sége — a hétköznapok hangulatával bűvöl el. Szo­lid jómódról, tisztaságérzés­ről vall itt minden: a kis- székek, az öntött fazekak, lábasok, a fakaszli, ahová az evőeszközöket és a jobb kedvet sugalló páliskásüve- get rejtették. A palackost Mezőtúrról hozatott tányé­rokkal díszítették. A házban — máshol tiszta szobának is nevezik az ott­hon egyetlen, viszonylag tá­gas helyiségét — ott pompá­zik a menyasszony vetett ágya. Nem hiányzik — töb­bek között a bölcső, a járó­ka, a lámpás, a hálóágy. A szorgos kezű, a minden sza­bad percüket folyvást hasz­nosító asszonyokról tanúsko­dik a rokka. ' A munkában bővelkedő egykori hétköznapok eleve­nedtek meg előttünk, ha meglépünk a szűkös és zsú­folt kamrába, ahol megta­lálható az árpás, a búzás hombár, a terményt tároló szuszék, s néhány boroshor­dó, a gyúró-, a kenyér-, a korpalisztet őrző zsákok sora. Az utolsó gazda Kakas Sámuel már rég a semmibe költözött, de megmaradt há­za, ahol minden berendezés az egykor volt nemzedékek szellemi és tárgyi hagyaté­kának nagyszerűségére, időt­állóságára utal. Azok. a sose látott arc­élek azt hirdetik, hogy írat­lan testamentumuk csorbí­tatlan vészeli át az elkövet­kező évszázadok megpróbál­tatásait. Persze csak akkor, ha a késő unokák — akár­csak elődeik — nem felejtik el, hanem féltve őrzik az ősök mindig tanulságos üze­netét ... Pécsi István Csak a kézfogás hiányzik Tiszanánán, egy kedves faluban A néni talicskán tolta té­véjét a vegyesboltig, ahon­nan a gelkások rendszere­sen összeszedik a javítani­valókat. Hogy az ajtóhoz ér, a fölfelé vezető pár lépcső­vel persze már nem tudott megbirkózni/ De sebaj. Ké­rés nélkül hárman is ugrot­tak segíteni nekik... Kedves emberek laknak Tiszanánán. Ez az első be­nyomásom a faluról, mely elkísér aztán egész -napon át. Legalábbis az > iskolában, ahová legelőször bekopogok, hárman is állnak azonnal rendelkezésemre. Igaz, Ma- jorszki Gábort, az igazgatót rövidesen elszólítja a mun­ka. Himer Sándomé és Vit- kóczi Róza, két fiatal helyet­tese azonban készségesen tá­jékoztat mindienről, ami Ná- nával kapcsolatos. Elsősor­ban persze szűkebb szakte­rületükről beszélnek. Az is­koláról, s a nemrégiben hoz­zákapcsolt művelődési intéz­ményekről. S ezzel máris benne vagyunk gondjaik sű­rűjében. — Azt hiszem, hogy álta­lában nem túl vidám dolog Nánán értelmiséginek lenni. Pontosabban olyan valaki­nek, aki munkája mellett vá­gyik az okos, tartalmas — közösségi szórakozásra, ki­kapcsolódásra —, kezdi Hi­mer Sándomé. — Azonnal hozzáteszem, nem pont ró­lam van szó. Mert bár ki­lenc esztendeje a Pest mel­léki Érdről jöttem férjhez ide, a nagyvárossal szemben én itt a kedves tiszamánaiak között találtam meg ma­gam. A fiatalasszony sokáig és lelkesen* beszél arról, . mi mindent jelent számára az iskola, a kórus, melynek fél­száz állandó tagja van, no meg az alkalmankénti más­fajta szórakozás, vagyis* ha kirándul Pestre, Egerbe, eset­leg filharmóniai hangver­senyre a járási székhelyre. A „bennszülött” Róza élénken helyesel. — Igen, a kultúráért sajnos ki kell rándulni innen... Biztató viszont e három és fél ezres falu életében, hogy januártól „komplexesítették” a helybeli művelődési intéz­ményeket. A három épület­ben székelő iskolát, a fel­újított klubkönyvtárat, s a művelődési házat. — Egyelőre magam va­gyok a közművelődési fele­lős. Nagyon igyekszem, de biztosan tudom, népművelő szakember kellene ahhoz, hogy igazán magas színvo­nalú legyen majd a munka — aztán egy fél sóhaj: — ugyan ki lenne az, aki ilyen végzettséggel eljönne Tisza- nánára... ? Nos, lehetőségek most már pedig vannak. Legalábbis a külső szemlélő így ítéli meg, hallván a 200 személyt be­fogadó széksoros — tehát mozi és színház előadásra alkalmas kultúrházról —is a hat kisebb-magyobb helyiség­gel rendelkező — láttam — gyönyörű könyvtárról. Nem tűnik kevésnek a jövőben a kultúrára szánt félmilliós költségvetés sem. A helybeliek azonban más­ként látják. — Valahogy a falu két nagy értelmiségi csoportja — kik meghatározói lehetnének a közművelődésnek —, a pe­dagógusok és a tsz diplomá­sai „nem tudnak összejön­ni”. Lehet az a baj, hogy kis település lévén a fiata­loknak annyi társadalmi funkciójuk van, hogy a kö­tetlen baráti találkozásra már nincs idejük. Lehet, csak annyi, hogy mióta a pártházból kitiltották a tán­cos szórakozást, nincs alkal­mas helyiség a közös .rendez­vényekre. .. Szíjjártó Magdolna a tsz központi agronómusa, s egy­ben KISZ-titkára, hasonló­képpen fogalmaz: — Kapcsolatunk az isko­lával szerintem kitűnő. (Már­mint a hivatalos kapcsolat. Mert, ha buszra van szük­ségük anyagi támogatásra, társadalmi munkára... Vi­szont például Rózával hetek óta nem sikerült találkoz­nom. Egy ilyen kis faluban... Ezt már az újságíró teszi hozzá kissé tamáskodva. Egészen addig, míg a tsz fiatal elnökhelyettese Tóth József el nem kezdi sorolni megbízatásait: községi párt­bizottsági tag, propagandista, KISZ-tag, KISZ-vezetőségi tag, községi sportvezetőségi tag, a Magyar Agráregye­sület tagja, választási bizott­sági tag, tűzvédelmi felelős, polgári védelmi felelős, ver- senylbizottsági tag, tsz-veze- tőségi tag... És akkor hol van még a tsz nem kis gond­ja*. Mikor mindehhez hozzá­teszi, hogy legutóbbi társa­dalmi munkája egy nagy­szabású lakásépítési akció, valósággal prófétának tűnik hazájában. — Valamit biztos, hogy mégis tenni kellene — foly­tatja a töprengést Magdolna. Én annál is lelkesebb va­gyok ez ügyben, mert ennek a falunak a kedves népe, sok évfolyamtársammal el­lentétben, engem, női agro- nómusként befogadott. Sőt. A tsz például nemcsak la­kást biztosított, minit min­den fiatal szakemberének — vagyunk elegen —, de még a legszükségesebb bútorokat is beszerezte. Szóval talán illene a napi jól végzett munkáin túl is viszonozni a különleges megbecsülést. Mert szó, ami szó, a tsz fiataljai is eljárnak innen szórakozni! E munkahelyi szervezésekből azonban a község népe nem sokat pro­fitálhat. Miként lehetne föllendíte­ni a helyi közművelődést? A hogyanra a kívülálló ne­hezen tudna tanácsot adni. A TIT-szervezeten belülien­ne mód a diplomások kézfo­gására? Vagy talán az új klubkönyvtár programsoro­zatát kellene kiszélesíteni? A választ helyben kellene megtalálni. Egy ,kedves” fa­luban ez biztos nem lehetet­len feládat. Németi Zsuzsa /

Next

/
Oldalképek
Tartalom