Népújság, 1982. április (33. évfolyam, 77-100. szám)
1982-04-08 / 82. szám
4.NÉPÚJSÁG, 1982. április 8., csütörtök Iránytűt kaptak az eligazodáshoz Látogatóban az egri főiskola felvételi-előkészítő táborában lEgyik rossz tulajdonságunk az, hogy a jó dolgokat egyszerűen tudomásul vesszük, s megfeledkezünk arról, hogy méltassuk értéküket. jelentőségüket. Valahogy így vagyunk a felvételielőkészítő táborokkal is, azzal az életképessé vált mozgalommal, amely egykor Egerben bontott zászlót Akik meghirdették nemcsak beszéltek a munkás-pa- rasztfiatalok támogatásáról, hanem tettekkel érveltek. Ennek köszönhető, hogy a középiskolás diákok — harmadikos koruktól — levelező kapcsolatot építhetnek ki — többek között — a tanárképző felsőoktatási intézményekkel, s ennek jegyében postázzák nekik a különböző feladatokat tartalmazó tesztlapokat A legszorgalmasabbakkal külön is törődnek. őket nemcsak jó tanácsokkal látják el, hanem meghívást is küldenek számukra azokra a táborokba, ahol tájékozottságukat gyarapíthatják. Megyeszékhelyünkre április 4-én érkeztek a negyedikes fiúk, lányok Hevesből, Nógrádból, Borsodból, Komárom és Pest megyékBalogh Edit bői, valamint a fővárosból. Velük beszélgetett az újságíró elképzeléseikről, élményeikről. esélyeikről. Jobb jegyek A csányi Balogh Edit, a budapesti Mechwart András Szakközépiskola neveltje, matematika-fizika szakosnak készül, így aztán igen precízen, mondhatni tárgyszerűen mérlegel. — Nem volt hiába az eltelt idő, mert felébresztette bennem az olykor szunnyadó szorgalmat, s oz okos tippek az anyag logikus rendszerezésére ösztönöztek. Ezért javítottam hajdani négyes jegyemet ötösre matematikából. A bizalomnak örült ugyanis sejtette, hogy olyan útSzentesi Csilla ravalót kap, amelyet a későbbiek során búsásan kamatoztathat. — Itt a negyedikes ismereteket vettük át eddig. Az előadók érdeme az, hogy a feldolgozás során a felvételi szempontjait érvényesítették. Azt hiszem közel járok az igazsághoz, ha nagyszerű edzésnek minősítem ezt a szellemi tornát. Csak dicsérhetem azt, hogy délutánonként az elméleti tudnivalókat gyakoroljuk diáktanáraink irányításával. Ez rendkívül előnyös, hiszen az önálló feladatmegoldási készség az annyira óhajtott belépő egyik legfontosabb feltétele. A földrajz bűvöletében Köztudomású, hogy menynyire ostromlott a biológiaföldrajz szak. Szentesi Csilla a miskolci Földes Ferenc Gimnázium tanulója mégis ide szeretne bejutni. Elhatározása régi keletű: — Már ötödikesként vonzódtam ehhez a tárgyhoz, s azután szabad időm jelentős részét erre fordítottam. Sejtem a nehézségeket. épp ezért neveztem be a levelezésbe, ezért vagyok elégedett, hogy ide jöhettem. Nagy dolog az, ha olyan tanárok adnak ötleteket az eligazodáshoz, akik előtt megméretünk majd. Az sem mellékes, hogy ízelítőt kap-“ tunk a legújabb eredményekből, ez mindenképpen növeli magabiztosságunkat. Megszabadulunk ezernyi félsztől, hiszen az itt töltött napok után viszonylag otthonosan mozgunk majd a megszokott környezetben. A tesztek előnye Jenei András, a tatabányai Árpád Gimnázium és Óvónői Szakközépiskolából érkezett, magyar-történelem szakos akar lenni. — Számomra az irodalom a vágyak netovábbja, ezért nyugtatott meg az, hogy most is vele foglalkozhatok. Tudom, sokan vitatják a tesztek előnyeit, én azonban csak jót mondhatok róluk. Azt hiszem azért, mert átgondoltan válogatták össze a nekünk küldött kérdéseket, azaz hozzájárultak tisztánlátásomhoz, a lényeges összefüggések meglátásához^ felfedezéséhez és rögzítéséhez. önbizalmat szül az: hogy táborlakó lehetek, ugyanis, a gyakorlás formálja az embert igazán felJenei András (Fotó: Perl Márton) készültté. Nos, ebből bőven volt és lesz is részünk. Tegnap például, a skandálás fortélyait sajátítottuk el. Ügy vélem, nem túlzók, amikor így fogalmazok: az itt szerzett Ariadné-fonál nélkül semmiképp sem boldogulnék a literatúra biroNemcsak tanulás Ha valaki azt hiszi, hogy dalmában. ezek a fiúk-lányok csak a könyvek mellett töltik az április 9-ig tartó napokat; akkor jókorát téved, hiszen a szervezők gondoskodtak á felüdülést jelentő kikapcsolódásról, szórakozásról is. A döntő persze kemény munka, s ők nem húzódoznak az áldozatvállalástól, hiszen érzik: nagy a tét, s a sikernek az átlagon felüli helytállás az ára. Kikből lesz közülük gólya? Szinte mindannyian bizakodóak : — A segítség révén megsokszorozódtak esélyeink. Ez a derűlátás jó jel. de hallgassuk meg azt, aki tényekkel érvel. Szeredi Beáta negyedéves matematika-kémia szakos hallgató, a tábor egyik diákvezetője így ösz- szegezi a régi tapasztalatokat. — Felméréseink alapján eddig még minden tíz ifjúból kilenc bejutott. Reméljük: most is így lesz... Pécsi István Na, de mi van...? Mostanában az egri kis- préposti palota sorsával foglalkozván, gyakran eszembe jut a néhány esztendeje vetített, közkedvelt delfines film. A francia produkcióban ugyanis a főhős kislány és kisfiú számtalan kalandba bonyolódott a barátjukkal, a delfinnel egyetemben. Üldözte például őket egy cápa, volt nagy rohangálás, csapkodás, evickélés. A szülők intézkedtek, kapkodtak, mentettek, aztán mikor úgy látszott, minden rendbejön, valaki egyszer csak felordított a társaságból: na, de mi van Jean-Sebastiannal? Az én mesém persze a palotáról sokkal kevésbé izgalmas. Fölépítették valamikor a XIX. században, jó darabig rendeltetésszerűen működött, majd néhány gazdacsere után az MHSZ költözött az épületbe. Egy jó idő óta sokat hallani róla. Érthető, hisz a közvéleményt, s a hivatalos szerveket igencsak foglalkoztatja a gyönyörű freskókkal is díszített kiállítóhelyiségnek, múzeumi bemutatóteremnek és sok más — irodaháznál mindenesetre ésszerűbben — egyébnek is fölhasználható pompás épület. Tervekben bizony nincs is hiány. Sajnos bármelyik megvalósításának útját állja, hogy egyrészt két ott élő családnak kell új lakást biztosítani, és persze magának áz MHSZ-nek is másik helyet találni. Pontosabban kivárni, míg a kiegészítő parancsnokság (talán ide megy az MHSZ) elköltözik. Igaz, akkor még ott a tatarozás, melyet az IKV nem vállalhat, mert nem lakásról van szó. Viszont a székházat fölajánlották már az Országos Műemléki Felügyelőségnek. Kár, hogy még nem válaszolt. (Fotó: Kőhidi Imre) De szó volt arról is, hogy besorolják abba a programba, mely a kihasználatlan kastélyok felújítását tűzte ki célul, (Ha lehet.) Az elképzelések közt szerepel, hogy a vármúzeumnak adják át... Ki így tudja, ki úgy tudja. Egyik illetékes így intézkedett, és intézkedik, a másik úgy. Nagy a buzgalom, a jó szándék, halad minden jó úton előre. Néha úgy látszik, nemsoká rendben is lesz az egész, mint abban a bizonyos delfines filmben ... ahol szintén minden rendben van, csak azt nem tudni, hogy mi lesz végül is Jean-Sebastiannal ,a főszereplővel. Azaz a kispréposti palotával... (németi) A Birkanyírás Egerben A karosszékek sokat megéltek... Nem szeretem s ki szereti — a félig üres nézőtereket. Különösen premieren nem. Rosszul hatnak rám, bár látfam már jó előadásokat is foghíjas széksorokkal. Dehát a mostani, kevéske közönségnek még az az elégtétele sem volt meg, hogy a magasabb kultúra kiválasztottjának tarthassa magát. Egyszerűen szomorú volt, vagy bosszankodott. A többség jó érzékkel távolmaradt, vagy elegánsan a szünetben távozott. Vajon. miért hat ránk olyan idegenül, ami a Birkanyírás című darabban történik? Mondhatnánk azt isi, hogy azért, mert különbözik egymástól a bolgár és a magyar valóság. Lehet... Akkor miért visszhangzanak a lelkekben még ma is a több ezer éve megírt görög alkotások, vagy miért nevetünk Moliére darabjain? Az összehasonlításkor rögtön kibukik: ez a szatirikus játék rosszul megírt, esetlen. A jelenetek csikorognak, mert nem illenek össze, minden túlmagyarázott, agyonértelmezett. A mondanivaló túl tolakodó, ami azért hátborzongató, mert laposabbnál laposabb közhelyek hangzanak el szárnyaló igazságként. A megnyírt, majd birkává minősített velúr zakó érdektelen sorsa nemigen kötheti le a figyelmet. A színháznak ugyanis az a titka, hogy emberi sorsokról beszél embereknek. Itt azonban a szerencsétlen ruhadarab gazdájának, a ,»főhősnek” győznie kell, nincsenek előtte komoly akadályok, fajsúlytalan figura. A Hivatal is túl köny- nyen megadja magát. Barátunk ráadásul asszonykát szerez az egyik íróasztal mellől a „bürokrácia szörnye” elleni harcban, így majdnem irigyelni lehet szerencséjét. Ki is derül, hogy a félelmetes „papírsárkány” csupán egy apró, pihegő torkú gyíkocska, amely leginkább attól fél, hogy egy óvatlan pillanatban agyontapossák. Az egyetlen károsult az ártatlan zakó, amelynek nincs más bűne, hogy nem egészen olyan, amilyet viselője szeretne. El Ms nyeri méltó büntetését: előbb megfosztják bundájától, majd legeltetik, végül darabokra szaggatják. Nyilvánvaló tehát, hogy igazi konfliktusról szó sincs, a magyar néző számára az igazi ellentmondást az jelenti, hogy miért nem juthat a bolgár főhős egy másik kabáthoz. összességében jobban hasonlít ez a dráma egy rosz- szul megírt kabaréfnéfához, mint egy vérbeli szatírához. Talán, ha hazai párhuzamot keresnénk, a Selejt bosszúja című, régi, 50-es években készült Latabár-film juthatna eszünkbe. Ott is egy ruhadarab, egy nadrág játszotta a főszerepet, de aki benne, vele küszködött, az színész volt a talpán. Olyan, aki még egy rossz kabaré- tréfát is át tudott lelkesíteni. Itt azonban a színészeknek mégcsak lehetőségük sem volt, hogy a csekély játéklehetőséggel éljenek, a néha felcsillanó karakter- ábrázolásokat megelevenítsek. A rendezés ugyanis kaf- kai hangulatot teremtett nyomasztó díszleteivel, játékstílusával. Ehhez még hozzákevert rajkini ízeket. Ez így együtt nem illett a darab szelleméhez — ha beszélhetünk ilyenről — mert egyenesen furcsa, hogy miként hunyászkodik meg ez a félelmetesnek ábrázolt hivatal egy kis botrány hatására. Az a bizonyos „isteni megoldás,” amely a görög daraboknál természetes, itt fölöttébb sántít. Az eredmény az, hogy a színész és a néző szenved, de csak ez utóbbinak van lehetősége arra, hogy szünetben távozzon. Nagy előny, így aztán a fenti megfogalmazást a színház titkáról — hogy emberről szól-e embereknek —, ki kell fordítanunk: itt egy tárgy tragédiájáról szól az előadás — tárgyakhoz. Az üres karosszékek pedig nyugodtan, könny nélkül nézik végig a szegény kis zakó szenvedéseit: sokat megéltek már. Még sikereket is... Gábor László Iszlai Zoltán: Cserebere szoprán hangon (2. rész) — Látja, ez az — fújtatott az asszony. — Itt éltem lé magától három utcára, az életemet. Itt sétálgattunk a kertjük előtt a drága betegemmel. S ha maga most azt akarja, hogy ne cseréljünk, akkor én elkövetem ennek az életnek a legnagyobb ballépését. Érti maga ezt? Lefogadom, hogy nem. — Nem. Nem — mondta panaszosan s az igazsághoz híven Paszkó Gábor. — Persze. De látja, mi van itt a kezemben? Tudja, hogy ez mi? Paszkó — mivel az utóbbi időben maga is lakáscserével foglalkozott — rögtön rájött. Az özvegy vityilló- gondozónő egy kitöltött lakáscsere-papírt lobogtatott — Lakáscserepaipír! — erősítette meg sejtelmét hevesen az asszony. — Hétfőn, azaz holnapután kell beadnom. Hétfőig még visszaléphetek. Egy kis palotát kapnék a lakásomért Balaton- földváron. De most menjek le oda csak azért, mert tényleg tizenegy kilométerre laknak onnan a gyerekeim? Nyáron még egyszerű. Meglesz a második unokám. Az első még az egyetem alatt jött. Remélem, ez a második kislány lesz. De télen? Egy mozi, egy színház ... húszéves az operabérletem. Onnan járjak Földvárról látogatóba a barátnőimhez? Ezek is úgy megbánták, mint a kutya, ami hatot kölykezett. Felépítették azt a csodapalotát, odaköltöztek a jó kis tanácsi kétszobásukból, aztán jöttek vissza egy év múlva albérletbe, Rákos- p>alotára. Mind az öten. — Kicsodák jöttek vissza? — kérdezte idegesen Paszkó. — ök, ők. — Az özvegy a papírra csapott. — Akik erre a cserére rábeszéltek. No akkor följön hozzám? Öltözzön, megvárom. Meglátja, milyen szép kétszoba-hallos- ba fog megnősülni megint. A házat biztos ismeri. A Kékgolyó étteremmel szemben van. Ott mondták nekem, hegy maga cseréli a lakását. Egyszer úgyis megnősül. Itt meg nem fémek el hárman. Pláne négyen, ha ikrei lesznek. Most olyan sok az iker. Paszkó — úgy is, mint tapasztalt csereberélő — valóban ismerte a házat. Lassacskán felfogta a dinamikusan trillázó asszony vil- lámcsapásszerűen a fejéhez vágódó élettörténetét is. De hát pillanatnyilag a menyasszonya ugrott, a ház nagy volt és tatarozatlan. Ezért semmi értelmét nem látta a kétszoba-hallos meglátogatásának. De érezte, hogy valamit tennie muszáj. — És ha én most azt mondanám — dörgölte homloka bőrét óvatosan —, hogy ... szóval, hogy már nem akarok cserélni, mert belátható időn belül szaporodni sem akarok, viszont lebeszélném magát arról, hogy Földvárra költözzön, ahhoz mit szólna? Pesten annyi csere akad! Az asszony szava — bejövetele óta először — megszegett. ölébe eresztette a cserepapírt. Néma csodálattal, hamvas fejét ingatva bámulta Paszkót. Az újságíró gyanakodva kezdte behúzni a vállát. — Hogy mit szólnék? — tört ki egy hosszú-hosszú fél perc múlva az asszony. — Azt, hogy maga egy drága, egy gyönyörű ember. És hogy a lányomékat, kerül, amibe kerül, visszahozom én még Bálványosról! Ki fogja fölnevelni az unokáimat azon a falun? Az állatorvos- né? Megteszi nekem, hogy még egyszer kimondja? És én tudni fogom, hogy magától hova kell indulnom. — Ne cserélje el velük, hanem válogasson tovább — mondta simán Paszkó, s miközben furcsa elégedettséget érzett, már tudta, mi következik. — Köszönöm! — kiáltotta a vendég. Fölugrott. Négy- behasította a papírokat. Két kézzel fülönragadta, és háromszor megcsókolta Paszkó Gábort; közte egyszer szájon. — Ne kísérjen ki. Megyek a földváriakhoz. Majd hívom! Az újságíró pislogva dörzsölte a szája sarkát. Nézte az érvénytelen papírfecniket. Szórakozottan elolvasta a szoprán özvegy energikus aláírását, és eszébe villant, hogy ez a szóból értő, s jó szóra hajló asszony, még csak be sem mutatkozott. (Vége)
