Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1982-02-13 / 37. szám
Bényei László vázlatfüzetéből NÉPÚJSÁG, 1982. február 13., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Orsovai Emil: Az öltözaben Végre. Csak állsz egy pillanatra. Hogy nem néznek már: szinte jó. Füledben zúg az este tapsa. Csak állsz. Ébren aludni volna jó. Zümmög a színház, siker záporoz, Szemed rátéved a nyitott szerepre. Átnézel rajta és továbbtolod. Egykedvű holmik, tégely és üvegcse. A folyosón futás még, csapkodások. A mű megfoghatatlan illata. Milyen meleg hevít. De fázol. Egészen elborít a pillanat. Aztán tükröd kilép a félhomályból. S a smink alatt fölismered magad. Rajz János jubileuma Rajz János a rádióban (MTI fotó — KS) Az ország Szabó bácsija nem érte meg 75. születés, napját. Olyan szerényen, olyan halkan hagyta el világunk színpadát, mint ahogy elfoglalta helyét a közönség kedvencei között. A csend embere volt, még akkor is, ha olyan zajos műfaj lendítette előre pályáján, mint az operett. A kis gesztusok, a lényegre törő akcentusok, az árnyaltság embere volt, aki talán éppen a vidéki évek hatására — mindvégig ragaszkodott ahhoz, hogy publikumát soha, egyetlen pillanatra se ábrándítsa ki. Színészdinasztia sarja volt, mégsem hullott ölébe a karrier. Talán, mert sokat hallott apjától, Rajz Ödöntől és anyjától, Vámosi Gizellától arról, milyen keserves is a komédiássors, milyen iszonyú az ekhósszekér terhe fenn a Kárpátokban, a Székelyföldön. A pályától visz- szavonult szülők oltalma alatt, még a hódmezővásárhelyi gimnáziumban töltött évek során, a véletlen sodorta útjába Kardos Gézát, az egykori debreceni direktort, aki egy tornagyakorlat után máris szerződtette. így került mégis a pályára — s hogy a vér nem válik vízzé, igazolta három nővére és Ferenc fivére döntése is: mind. mind Thália szolgálatába szegődtek. Az új divat, a terjedő dzsesszoperett ideális teret teremtett számára, a színkópás ritmusok' valósággal csábították az akrobatikus produkciókra — és mi tagadás, Rajz engedett a csábításnak. Veszedelmesen jó tánckomikus volt. Persze hogy Budapest is látni-halla- ni akarta, méghozzá egyenesen az operettközpont, a Király Színház publikuma. Rajz jött, látott és győzött, majd hazament. Képtelen volt beilleszkedni a szakma hierarchiájába, elviselni a féltékenykedést, az irigységet, hiányzott az a közelség, amelyet csak a vidéki színház kedvencei éreznek. Az igazsághoz tartozik — hiányzott a szerep is. Ugyanez — majdnem így — megismétlő, dött évekkel később, amikor a felfrissített Peleskei nótáriusban, ebben a revűsített daljátékban ismét feljött vidékről, hogy aztán pár zsúfolt ház után kis híján csakugyan visszatérjen szűkebb hazájába. Játszott Debrecenben, Szegeden, Pécsett, Miskolcon — sok-sok tucat darabban, lenge zenés bolondságban. Sohasem tagadta meg ezt a múltját. Igaz, nem is volt miért szégyenkeznie! Ahogy ő mondta: „Sohasem voltam igazi táncoskomikus, az operettekben is mindig jellemszínész voltam. Még a Gimbelem-gombolomban is meg lehet találni a jellemkomikumot, ha a színész törekszik rá”. A Peleskei nótárius után szerződtette Major Tamás egyenesen a Nemzeti színpadára — és Rajz Jánosból — most már csakugyan egy ország kedvertce lett, „a Rajz”. A Volponétól a Szellemidézésig, a Mandragórától a Marat haláláig, az Ezer évtől Az ember tragédiájáig — szinte mindenben, akár pár mondatból is emlékezetest alkotott. Becsülte a kis szerepeket, mert tudta, a színésztől függ, hogy csakugyan megmaradnak-e kis szerepnek. Országos népszerűségét a film alapozta meg, főleg a Dollárpapa, a maga feledhetetlenül ügyefogyott, elesett amerikai nagybácsijával. És menthetetlenül rázúdult az öregemberek hosszú sora, mert „a Rajz ezt annnyira érti”. Jóval természetes életkora előtt megöregedett, és ő békésen elfogadta, hogy hirtelen ő lett a szakma, a közönség Rajz bácsija. A Két félidő a pokolban, a Tízezer nap, a Butaságom története, az Egy szerelem három éjszakája, az Üj Gilgames, a Vasvirág, az Álmodozások kora — mind-mind szikrák, egy nagyra hivatott tehetség villanásai, és persze mi más lenne, örökké emlegetett jelenése a Gázolásban, ebben a sematizmust az őszinteséggel először feleseltető drámánkban is. És most, amikor 75. születésnapján megpróbáljuk felidézni Rajz János alakját emlékezetünkben, mégis a hangját halljuk, ezt a kicsit reszketős, kicsit száraz hangot, ahogy megkérdezi: Mi volt magával, Péteri úr?... Nemlaha György — Mért nem ír a Vezérnek, a Fényes utcaiak most kaptak húsz vadonatúj ZIL-t. Egy ilyen régi dolgozó ... Géza elgondolkozott az ajánlaton, aztán sajnálkozva rázta a fejét, petyhüdt pofazacskója is beleremegett: — Nem tudják azok odafent azt sem, hogy a világon vagyok. — Hát akkor legközelebb. — Igen, legközelebb — és elkacsázott. De legközelebb elküldték a francba. — Látja, Icuka — magyarázta a gépíró kislánynak, akitől teljes áron kapta meg a maradék hideg kávékat —, amíg az ember nem kér, addig minden rendben van. Pedig hány szarból húztam már ki őket... — Akkor vagy a szarral volt baj, vagy a kihúzással — nevetett Icuka, és a kezébe nyomta a zaccot. — Nem kérni kell, hanem úgy intézni a dolgokat, hogy az embert kérjék ... M ásnap reggel, amikor Géza belépett az irodájába, ott ült a Sanyi bácsi. Kávézgatott magában, és nézte a Népsportot. — Ez nekik foci — az asztalra csapta az újságot, és kihúzott a zsebéből egy szűz menetlevelet. — Pecsételtetgesse le, meg ami kell. Szombaton jó lesz? — Micsoda? — kérdezte Géza. — Két nap alatt csak ösz- sze tud pakolni, nem? — Hát ___ — Hozzak embert? — Sanyi .bácsi legyintett. — A pénzt ráér fizetéskor befizetni a pénztárba. Nincsenek problémák. Szombat délután bebőgött egy csillogó hattonnás a volt laktanya udvarára. Halmosék! Halmosék! — ordította Sanyi bácsi, amíg Géza elő nem jött. Hatvan szempár tekintetétől kísérve terelgette vendégét a szobájába. Sanyi bácsi szétnézett: — Hát innen már elköltöztek, vagy mi az isten? Egy ágy, szekrény, dohányzóasztal, szék. A sarokban ruhakupac, néhány edény, papírok. Sanyi bácsi ledobta magát az egyetlen székre. — Na, hogy is van ez? — kérdezte. Géza leült az ágy szélére. Hallgatott. — Hát hova költözik? — próbálkozott Sanyi bácsi. Géza összeszedte magát. — Harminc éve élek itt — mondta. — Másik ilyen szobát hol kapnék hatszázért? Ötször hatos. Csak hát, harminc éve. Harminc — és bólogatott magának. — Van itt valami innivaló? — kérdezte Sanyi bácsi. — Kávé, tea? Esetleg rum? — Esetleg. Géza kiment, aztán visz- szajött, kivette a szennyes tányért meg két p marat. Amíg csobogott, Sanyi bácsi lehajolt a papírokhoz. Szép, szálas, ferde kézírással egy feljelentést olvasott, meg egy kérvényt a közös vécé megjavítása tárgyában. — Én vagyok itt az intelligencia — mondta Géza, amikor behozta a poharakat. — Mindenkinek én intézek mindent, már így papíron. Szeretnek is. Aztán megkérdezte: — Valami rágcsálnivalót? — Igen — mondta Sanyi bácsi, és visszaült. — Almát, kekszet, cukorkát, ami van. G éza behozott egy szál kolbászt, kenyeret, teasüteményt, később a teával a rumot. Sanyi bácsin átvillant a gyanú. — Nem buzi maga? Géza szerényen elmosolyodott. — Ugyan kérem ... Bár igaz, kevéssé érdeklődöm ... — Kevéssé — bólintott két falat között a sofőr. Miután mindent megevett, megivott egy liter teát egy deci rummal. — Tudja, nekem is kéne egy intelligencia, mert a telekszomszédom galambjai folyton leszarják a teraszomat. — A birtokjogban nem vagyok járatos, bár ... Sanyi bácsi a fogát piszkálta: — Nem, azt hiszem, mégis inkább beverem a pofáját. Ezután elbeszélgettek a birtokjog érvényesítésének sokrétűségéről meg egyebekről is, amíg be nem alko- nyult. Akkor azt mondta Sanyi bácsi: — Jöjjön, elviszem, ahová költözött volna. Budán kapta el őket a KPM- ellenőr, és sehogy sem értette meg a költözést. A hattonnás gépjármű minden rakománya egy rossz seprű meg egy aktatáska, ráadásul Sanyi bácsi a vita hevében véletlenül leszarjankózta őt. Később Géza annyira berúgott, hogy még hétfőn is beteg volt. — Két ilyen profit próbálnak elkapni... — mondta a forgalmi gyakornok egy kis csoport közepén kedd reggel, és amikor meglátták őt, elhallgatott. — Jó reggelt, Géza bácsi — mondta valaki. Icuka forró kávéval várta. — Imádom a stílbútort. Géza értetlenül nézett rá. H ogy maga milyen rendes ember — folytatta a lány — odaadja a rózsadombi lakását az unokahúgának, maga meg egy albérletben szorong évekig. És azok a bútorok, ahogy hallom ... — De hát... — Tudom, amit tudok — folytatta Icuka —, nálunk semmi nem maradhat titokban ... — és a melle egy pillanatra hozzáért a férfi vállához. Bár lehet, hogy csak Géza érezte így. 11 ' '-----7XX IT1' K iss I. Mária illusztrációja
