Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-27 / 49. szám

Bontás és építés: néha elválaszthatatlanok egymástól. Mostani képösszeállításunk — Perl Márton fotóriportja - az építést mutatja be. Az újat, amely a régire vagy a régi helyén épült. Az újat, amely azért igyekszik megőrizni a régi varázsát, összhangba hozva jelen és jövő igényével. Részlet az Almagyar utcából Belvárosi részlet az újjáépült Vörös Rák étterein „cégérével” A Cscbokszári- városrész a megépült felüljáróval Az egykori Kacsapart helyén a Domus Aruház és étterem A Knézich Károly utca — ma A sánta táncosnő esete a buta tudóssal. Akár egy kri­mi címe is lehetne. Pe­dig csak egy töprengésem tükörgondolata, bár nem ta­gadom, hatásvadászatnak sem utolsó. Ha nem is az első. Hát nem ostoba em­ber az, aki egy remek, ám nagyon butácska táncosnő­vel való kapcsolatában a hasznos és a szellemet is gyarapító eszmecserét hiá­nyolja, s aki — egy más’ — a csámpás tudóstól kéri számon, hogy miért nem tud rendesen rumbázni. A tán­cosnőn a sántaságot, a tu­dóson a butaságot illik és kell számonkérnünk — a józan ész szabályai szerint. A szférák eszmevilágában és ' az eszmék szférájában lehet csak elképzelni a tudós tán­cosnőt — a mindenben tu­dóst! — s a remekül rum- bázó — a minden táncban otthonos — filozófust. Miután idáig jutottam a töprengésben és a sorokban, megelégedetten dőltem hát­ra : voltaképpen én most aranyigazságot fogalmaztam meg. „Ostoba, aki buta tán­cosnővel beszélgetni, csám­pás tudóssal rumbázni akar...” — így és ezt akár egy majdnem felépülő panteo­nom homlokzatára is oda­véshetnék az e gondolattól megrészegült híveim az utó­korban. — Mit szólsz hozzá? Re­mek, mi? — idéztem bará­tomnak a sánta táncosnő esetét a buta tudóssal, de értetlenül nézett rám. — Mi ebben a gondolat? — Hogyhogy mi? Hát az, hogy mindenki azt csinálja, amire képes, s mindenkitől azt is várjuk el.. Ezt akar­tam én ebben a szellemes gondolatkölteményben meg­fogalmazni — méltatlankod­tam, az ekkora értetlenség láttán és hallatán. — Hát először is, nálunk a gyárban a marós nem akar esztergályos lenni, az meg még véletlenül sem szerszámlakatos ... Másod­szor: éppen az a gondunk, hogy a te tudósod csámpás, a táncosnőd meg buta ... Most rajtam volt a teljes értetlenség sora ... — Ne csodálkozz ... Ne­künk üzemieknek az volna a nagyszerű, ha a táncosnő beszélni is tudna, a tudós meg eljárná vidáman a szambát is, nemcsak a rum- bát... Nem világos? Az lenne jó, ha egy embernek több szakmája, többféle hoz­záértése lenne. Hogy váltani tudjon, no nem a tánc és az atomfizika között, de az ipari szakmunka rokon ága­zatai között... Ügyhogy a te bölcsességed lehet, hogy szellemes, ahhoz én nem ér­tek, de semmiképpen sem hasznos ... Akkor meg mi­nek a szellemesség? — for­dította kérdésre a kijelen­tést, ami ettől lett igazán el- és lesöprő a számomra. Mert hát most, hol az igazság? Azt mondtuk, mondtam, írtam, vallottam, hogy a szúnyog zümmögjön, azért szúnyog, a csalogány meg csattogjon, mert ő ahhoz ért. Azt mondtuk, mondtam, írtam: életünk, a tudomány, a gazdaság differenciálódá­sa során és az okán kiala­kult az a követelmény, hogy speciális szakemberek vé­gezzék a dolgokat az élet speciális területein. A ju­hász juhokkal, a galambász galambokkal, a ko..ász a vassal, az űrhajós az űrrel legyen fogalmi párban. Az élet olyan gazdag (?) lett, hogy egy ember képtelen felérni e gazdagságot, az életnek annyi parcellája lett, hogy mindegyikéhez külön művelő kelletik, az ember oly magasra jutott már a tudományok grádicsán, hogy látja: egymaga alig lát va­lamit. összetett „szemek”-re van szükség, mint a boga­rak nemzetségének, „kik” mindig azt látják színben és formában, amit nékik látni­uk kell, hogy megőrizzék a a bogarak — pardon: rova­rok — nemzetségét, s azon belül az ott betöltött szere­püket és helyüket. A földönjárás nyelvére le­fordítva: már a cukrász sem cukrász csak, hanem tortakészítő, például, vagy krémkeverő, avagy pogácsa­szakember. Hát akkor most nekem van igazam a csámpás tu­dósommal és a buta táncos­nőmmel — vagy fordítva —, a mélyen tisztelet nagy tudá­sú gyárbeli barátomnak, aki azt szeretné, hogy mint az egykori kisműhely mestere, univerzális legyen a szak­munkás? Más szóval: az em­berek értsenek máshoz is, mint amihez értenek? Alapfokú szemináriumi vizsgáim jutnak eszembe. Az ott elmondott és a be­magolt diszciplínák, többek között az ellentmondások dialektikájáról, s a dialek­tika ellentmondásáról. Ame­lyet — értem és tudom — nehéz érteni is, tudni meg még nehezebb: valaminek az ellentéte nem mond mindig ellent — az ellentétének. Hogyha nem is kívánhatjuk el ama bizonyos — bocsánat az ismételt kifejezésért — csám­pás tudóstól, hogy kitűnően rumbázzon, de szükség ese­tén azért tudjon a zene rit­musára lépni, hogyha nem is várhatjuk el „a” táncos­nőtől, hogy gondolkodásának mélysége, beszédének kész­sége egyszerre példázza Ci­cerót és Szokratészt, de tud­jon világosan szólni a világ dolgairól. Nos, hogy a szükségszerű és óhatatlan differenciálódás nem zárja ki, sőt feltétele­zi, megköveteli, hogy a tu­dós, a szakma közös alapjai­ra támaszkodva megmarad­jon, sőt növekedjék is. a készség a „szomszéd” szak­területek befogadása, megér­tése, szükség esetén, a gya­korlása iránt. Nem robotok­ra van szükség, akik — amelyek, inkább! — precízen és hiba nélkül végzik a ma­guk beprogramozott tenni­valóit, hanem élő, eleven, gondolkodó lényekre, akik képesek robotokat létrehozni. Ilyen robotot is, olyat is: amilyenre az. embernek szüksége van. És mert sok­oldalúan képzettek, ezért sokoldalú robotokat is tud­nak képezni. Az embernek, mert ember és nem robot, igyekeznie kell, hogy töké­letesítse tudását egy-egy szűk területen — a robot azt „tökéletesen” tudja, mást nem — és arra is igyekeznie kell, hogy megőrizze kész­ségét, egyfajta eleganciáját, hogy kisebb vagy nagyobb zökkenőkkel, de másra, az újra is képes legyen. Mert nem robot! Bizony néha a marósnak esztergálnia kellene, a ju­hásznak a kondávaí is tö­rődnie, az űrhajósnak autót vezetnie, a táncosnőnek be­szélnie, a tudósnak meg még táncolnia is. Hogy ne fordulhasson elő a sánta táncosnő esete a buta tudóssal, és ne történ­hessék meg, hogy a csám­pás (hm ...) tudós ne legyen képes szót váltani, még föl­dönjárót sem, a táncosnőjé­vel, aki mukkanni sem tud, csak pilleként pillangózni szinte a súlytalanság állapo­táig. A testnek is, a gondolat­nak is kell hogy súlya le­gyen.

Next

/
Oldalképek
Tartalom