Népújság, 1982. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-17 / 40. szám

NÉPÚJSÁG, 1982. február 17., szerda Magyar-bolgár gazdasági tárgyalások Marjai József miniszterel­nök-helyettes és Sztanis Bo- nev, a Bolgár Népköztársa­ság Minisztertanácsának elnökhelyettese, a Magyar— Bolgár Gazdasági és Műsza­ki-Tudományos Együttműkö­dési Bizottság társelnökei ve_ zetésével kedden Budapes­ten megkezdődött a bizott­ság 17. ülésszaka. A plená­ris ülésen áttekintették a két ország kormányfőinek el­múlt évi találkozójából, a bizottság előző ülésszaka ha­tározataiból, valamint a ta­gozatok elnökeinek találko­zóiból eredő feladatok tel­jesítését. Nagy figyelmet for­dítottak a Magyar Népköz- társaság és a Bolgár Népköz- társaság közötti gazdasági és műszaki-tudományos együttműködés, a szocialista gazdasági integráció távlati fejlesztésének lehetőségeire. A felek kölcsönösen tájékoz, tatták egymást a népgazda­ság egyes ágazataiban. Lázár György, a Minisz­tertanács elnöke, az MSZMP Politikai Bizottságának tag­ja kedden, a Parlamentben fogadta Sztanis Bonevet. A szívélyes, baráti légkörű megbeszélésen részt vett Marjai József, valamint Se­bestyén Jenő hazánk szófiai és Boncso Mitev, a Bolgár Népköztársaság budapesti nagykövete. „Szerencsétlen“ döntés lenne,.. Willy Brandt, a Német Szociáldemokrata Párt el­nöke, a Szocialista Interna- cionálé elnökének minőségé­ben kedden sajtóértekezletet tartott és óva intette az Egyesült Államokat attól, hogy katonailag beavatkoz­zék Salvadorban. Azt .mond­ta: nem hiszi, hogy az Egyesült Államok ilyen lé­pésre szánná el magát, de ha megtenné, az „szeren­csétlen” döntés lenne, és rossz hatással lenne a nyu­gat-európai békemozgalom­ra. Újra Gáspár Sándor az SZVSZ elnöke Véget ért a X. szakszervezeti világkongresszus Havannában befejeződött a X. szakszervezeti világkongresz- szus. Képűnkön: Gáspár Sándor — akit ismét az SZVSZ el­nökévé választottak — záróbeszédét mondja (Népújság teleiotó — PL—MTI—KS) Gáspár Sándort, a Ma­gyar Szakszervezetek Orszá­gos Tanácsának főtitkárát újra megválasztották a Szak- szervezeti Világszövetség (SZVSZ) elnökévé. A Havannában tartott X. szakszervezeti világkongresz- szus hétfőd utolsó munka­ülésén, amelyen az SZVSZ- hez tartozó szakszervezetek vettek részt, megválasztották az SZVSZ vezetőit és a vi­lágszövetség vezető testüle­téit. Az SZVSZ főtitkárává Ibrahim Zakaria szudáni szakszervezeti vezetőt vá­lasztották meg, aki eddig ideiglenes megbízatással látta el ezt a feladatot. A cseh­szlovák Karel Hoffman, á kubai Roberto Veiga, vala­mint az indiai, a bendni, a libanoni és a ciprusi szak- szervezetek képviselői töltik be az SZVSZ alelnöki tisz­teit. Az SZVSZ irodáját 35 ta­gúra bővítették ki, miután .az SZVSZ-hez csatlakoztak Angola, a Jemeni Népi De­mokratikus Köztársaság és Laosz szakszervezetei. Az SZVSZ irodájában, a világ- szövetség történelmében elő­ször, a textilipari, a fémko­hászati és a szállítási dol­gozók nemzetközi szakszer­vezeti szövetségei is helyet kaptak. Az SZVSZ főtanácsa a vi­lágszövetséghez tartozó szak- szervezetek, valamint a nem­zetközi szakszervezeti szö­vetségek két-'két képviselő­jéből áll. A X. szakszervezeti világ- kongresszuson „A szakszer­vezetek és a 80-as évek ki­hívásai” címmel fődokumen­tumot fogadtak el. Ezen kí­vül jóváhagyták a társadal­mi biztonság chartáját, a la­tin-amerikai helyzetről szóló beszámolót, és határozato­kat és felhívásokat fogadtak el. Fidel Castro, a kubai ál­lam- és minisztertanács el­nöke hétfőn este fogadást adott a X. kongresszuson részt vett küldöttek és ven­dégek tiszteletére. Ibrahim Zakaria, az SZVSZ főtitkára bejelentet­te: az SZVSZ úgy döntött, hogy Leonyid Brezshyevet és Fidel Castrót a Szakszerve­zeti Világszövetség aranyér­mével tüntetik ki „a nem­zeti felszabadításukért és a reakció erői ellen küzdő né­pekkel vállalt szolidaritás­ban váló aktív részvételü­kért.” [*!!* TELEX \M/ MADRID A madridi találkozó napi­rendjére nem tartozó kér­dést vetett föl, s a Szovjet­unió rágalmazására használ­ta fel Max Kampelman nagykövet, az Egyesült Ál­lamok küldöttségének veze­tője, a delegációvezetők ked­di, -nem hivatalos tanácsko­zásán. Az amerikai küldött felszólalásában azzal vádol­ta a Szovjetuniót, hogy az az elmúlt években különbö­ző helyéken vegyi fegyvere­ket alkalmazott. Korábban hasonló vádakat hangozta­tott Haig külügyminiszter is. Leonyid Iljicsov szovjet külügyminiszter-helyettes erélyesen visszautasította az amerikai rágalmakat. KAIRO Az amerikai—izraeli kap­csolatok újabb válságát elő­rejelző vihart kavart Tel Avivban a Pentagon vezető­jének múlt heti közel-keleti körútja. A Tel Aviv-i kor­mány hét végi ülésén az iz­raeli katonai erőfölényre épülő közel-keleti amerikai stratégia „veszélyes módosu­lását” előrevetítő új elem­ként értékelte, hogy Wein­berger Ammanban modern amerikai haditechnikát — F—16-os vadászbombázókat és Hawk típusú föld-levegő rakétákat — ajánlott fel vendéglátóinak. A knesszet felszólította a Fehér Házat: ejtse el Weinberger hadügy­miniszter fegyverszállítási tervét. VARSÓ Gdanskban kedden felol­dották azokat a korlátozó intézkedéseket, amelyeket a január 30-án lezajlott utcai incidensek miatt vezettek be két héttel ezelőtt. A vaj­dasági honvédelmi bizottság lerövidítette az éjszakai ki­járási tilalmat, amely mos­tantól este tíz és reggel öt óra között érvényes. Ismét bekapcsolták a telefonokat, engedélyezték a magángép­kocsik forgalmát és az üzemanyageladást magán- autósok számára. rC Külpolitikai kommentárunk J-n El Mozote máglyái EL MOZOTE FALU NEVE BEJÁRTA A VILÁG­SAJTÓT. Lidicével, Marzabottóval hasonlították össze a jobb érzésű kommentátorok. Ám míg ott az SS-ek gyilkolták halomra a polgári lakosságot, a kis salva- dori faluban a hírhedt Atlacatl-brigád, a hadsereg •különleges biztonsági alakulata rendezett vérfüdőt. A férfiakat halomra lőtték, az asszonyokat megerősza­kolták, majd meggyilkolták. A tetemeket máglyákba rakták és meggyújtották. Alig néhányan élték túl a borzalmakat. A tanúkat azonban nem lehetett elhall­gattatni, s az újabb rémtett még Washingtonban is vihart kavart. Annál is inkább, mert a Salvadorba irányított amerikai katonai szakértők közül néhányan éppen az Atlacatl-brigád egységeit képezték ki a ge­rillák elleni hadviselés fortélyaira. HOGY AZ ELMÚLT KÉT ÉVBEN 35 vagy 40 ezer. embert gyilkoltak meg az országban, arról nincs pon­tos adat. Bizonyossággal csak az állapítható meg, hogy Washington cinikus beleegyezésével és hatékony anya­gi segítségével Salvadorban népirtás folyik. Polgárhá­ború pusztít, amelyről az Egyesült Államokban ál­szent módon azt állítják: „a kommunista előretörés” megakadályozása céljából ajánlatos a támogatás. Reagan elnök szerint Napoleon Duart rendszere „ko­moly erőfeszítéseket tesz az emberi jogok védelmé­re”. Nos, az emberi jogok washingtoni értelmezése úgy látszik, meglehetősen önkényes. Arra azonban al­kalmas, hogy megfelelő keretet nyújtson az USA szá­mára a közép-amerikai és a karibi térségben befolyás sának fenntartására, közvetlen katonai jelenlétének indoklására és növelésére. Olyannyira, hogy a Washington Post értesülése szerint nagyszabású akció­terv készült a térségben folytatandó amerikai politika hatékonyabbá tételére. A kiszivárgott hírek alapján a CIA tevékenységének fokozása, a katonai segélyek 250—300 millió dollárra való növelése, a hadgyakor­latok gyakoribbá tétele és néhány juntával a katonai­gazdasági kapcsolatok további elmélyítése kapott he­lyet e programban. HOGY KÖZBEN SALVADORBAN FOLYTATÓ­DIK AZ ÖLDÖKLÉS, a Guatemalában és Honduras- ban a juntával együttműködő félkatonai szervezetek háborítatlanul gyilkolják a baloldalinak kikiáltott el­lenzéket, arról Washington nem óhajt tudomást ven­ni. Számára mindennél fontosabb a megrettentés, a befolyás megőrzése. Akár olyan eszközökkel, mint El Mozotéban, ahol még napokkal később is az eleven máglyák füstjének édeskés illata nehezedett a kör­nyékre. * GYAPAY DÉNES ANGLIAI BENYOMÁSOK (II.) Megtanultam londonul London, december—ja­nuár. Sápadtan pislákolnak a Regent street-en a karácso­nyi kivilágítás ottfelejtett lámpái. A fényfüzérek nagy részét elrakták jövőre, de azért London belvárosi része, a City vagy a Soho estén­ként most is nappali vilá­gosságban úszik. Nagy falu ez a London — sóhajtok a Trafalgar Square-en, a jó öreg Nelson admirális alatt, aki a magas emlékmű-oszílapon belátja a majd magyarországnyi la­kosságú angol fővárost. Hi­deg tekintetét végigjárat­hatja a sötét külvárosokon, ahol is minden ház egyfor­ma — és még mi szidjuk a hazai építkezést! —: téglá­ból épült, egyemeletes, fe­hér, vakító ajtókkal, ablak­keretekkel, csöppnyi kert­tel, élesen zöld pázsittal. Az angolok ebben is ragaszkod­nak a hagyományokhoz. Mint annyi másban. Hobók, lányok, muzsikusok Hét-inyolc óra tájban ki­hal a város. Bezárnak az Oxford street-d fényes üzle­tek, az egyre több arab és hindu bolt túiajdonosai be­szedik a járdára kipakolt árukat, a világ nagy üzleti központja csendesedik. Nem így a Soho és a West End-i színházak környéke. Kétes hírű és kinézésű mo­zik, olcsó kis szállodák, klu­bok, sex shopok, olasz, kínai, görög kisvendéglők kezdik „napi műszakjukat.” A jó- zanító virradatig. Az egyéb­ként igazán nem csinos an­gol lányok így esténként ki­nyílnak, megszépülnek, s egyedülálló férfiaknak nem is ajánlatos ilyenkor errefe­lé sétálniuk, mert nem győ­zik visszautasítani az édes ajánlatokat. Ám a sohobeli adnak az alkalmi muzsiku­soknak is, akik gitárral, he­gedűvel, pikulával, s a jó ég tudja még milyen zeneszer­számmal nyikorognak az út­kereszteződéseknél vagy a metróállomásokon. Frakkos konzervatóriumi hallgatók és hosszú hajú, lompos ho­bók egyaránt. A punk, a „lazák” moz­galma, ha alábbhagyóan is ugyan, de azért az öltözkö­désben még igencsak divatos Londonban. Tizenéves lá­nyok és fiúk ücsörögnek a Picadiily Circus szökőkútjá- nái, hajuk égnek áll, s a legvadabb színekre festet­ték. Lilára, élénksárgára, halványzöldre. Bakancsuk egy leszerelt katonáé, bőr­ruhájuk, s hosszú ballonuk pedig valamelyik méregdrá­ga butibból kerülhetett elő. Csodás Bábel, valódi em­beri dzsungel ez a város. Nem is tudom, hogy talál­hatnánk-e olyan, nemzetet, népet vagy országot, mely­nek szülötte ne tenne itt. Fölpattanok a csak lassító emeletes autóbuszra, melyet egy kese lengyel vezet, jön a fekete, Szudánból érkezett kalauz a jeggyel, libanoni árúsnál vettem fiamnak egy farmert, s utána beugrottam ebédelni — angolosan lön- csölni — egy olasz étterem­be, a metrónál pakisztáni férfi a kapus, a sarki újsá­gos meg hatvannyolcas po­zsonyi fiú, sárga bőrű kis kínai a lakásom melletti le- buj tulaja, kenyai néger a pincére, francia lány a mixernője, viszem a postára a képeslapokat, ahol mo­solygós fülöpszigeti asszony­ka hajol ki az ablakon, s ha beszállok egy taxiba, ve­zetője szirtakit dúdol... Kezdtem megtanulni lon- donul. Én nem vagyok terrorista! Igazán megsajnáltam a Bobbykat, a londoni rend­őröket, hogy nem viselhet­nek napközben fegyvert, mert ahogy a lapok bűnügyi krónikáit olvasgattam, bi­zony akad nékik elég dol­guk. Jómagam szerencsére nem voltam részese, tanúja semmiféle erőszakosságnak, támadásnak, robbanás­nak, ám az utazó így is mindenfelé találkoz­hatott felhívásokkal, figyel­meztetésekkel : például a metrókocsikban — Ha ész­revesz egy ismeretlen cso­magot, táskát, ne nyúljon hozzá! Értesítse a legköze­lebbi állomáson a biztonsági szolgálatot! Mozikban, mú­zeumokban: „Táskát, csoma­got, kézifegyvert a ruhatár­ban le kell tenni! Ha nem az öné, keresse meg a bizton­sági őrt!” Ha a krónikákat figyeli az ember, megérti a jogos ag­godalmakat. Londoniban úgy mondják: az írek nem tré­fálnak. S ekkora várost va­lóban nehéz lenne ellenőriz­ni. Ezért a megelőzés. Már ahol,*s amikor sikerül. Áruházakban, éttermek­ben, pályaudvarokon, s kör­nyékükön!, mindenütt éber magánrendőrök figyelik az embert. A Bóbbykkal ellen­tétben ők állig fel vannak fegyverezve, — láthatóan. Először nem tudtam mire vélni a dolgot. Bementem egy akkora játékáruházba, mint mondjuk a pesti Skála. Vállamon egy kis táska. A bejáratnál, asztalok mögött magánrendőrök sorakoztak, s addig sefíki sem léphetett be, amíg alaposan át nem vizsgálták csomagját. Termé­szetesen mindezt halálos nyugalommal és udvarias­sággal végezték. Mondom, ezt nem tudtam még, s lép­tem volna be, de ketten már mellettem is teremtek. Fel­háborodottan közöltem, hogy én nem vagyok terrorista. A táskámat azonban meg kel­lett mutatnom. Így jártam aztán éttermek­ben, szendvicsifaló McDo­nald’s büfékben vagy 'Mada­me Tussot múzeumában is. Két hét múlva már minden második járókelőbe IRA terroristát láttam, a harma­dikon pedig unottan muto­gattam a táskámat. Hát ez is London. A kellemetlenebbik része. Ám amikor az ember belép egy hangulatos pub-<ba — olyan kocsmába —, megiszik két pint kiváló erős, fekete Guiness sört, miközben a színes tévén az egész nap tartó lóverseny következő futamát várja, vagy a West Enden sétál naphosszat a könnyű tengeri szélben, vagy a Brerú Cross kétfalunyi bevásárlóközpontjában cso- dálkozgat árúbőségen és épí­tészeten, a Big Bent hallgat­ja, s a Temze tiszta vizét bá­mulja — ’szóval, ilyenkor hajlamos arra, hogy a kel­lemetlenségeket feledje. Vagy ne törődjön vele. Lon­donul is meg tehet tanulni. A magyar határon nem fo­gom a csomagjaimat meg­mutatni. Hisz e londoni be­nyomásokon kívül úgy sincs bennük semmi. Józsa Péter

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom