Népújság, 1982. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-12 / 9. szám
4. K-v '! \ ~ - f NÉPÚJSÁG, 1982. január 12., kedd Vádindítvány A KÉPERNYŐ ELŐTT \z ejtőernyősök elvakult és elvadult parancsnokát — az életben Bertalan Árpád őrnagy volt — Tordy Géza alakította a tévéfilmben A köpeniczki kapitány avagy A militarizmus Zuckmayer tükrében Bárczy János Zuhanóugrás című önéletrajzi visszaemlékezése a Magvető Könyvkiadónál jelent meg — bár a szerző már 1976-ban befejezte azt — az elmúlt esztendőben, 654 oldalon. E talán túlzottnak tekinthető „pre- cízségnek” csak egyetlen, de figyelemreméltó oka van: még egy esztendő sem telt el és máris tévéfilmet készített belőle és mutatott be a Magyar Televízió. Kétrészes érdekes, izgalmas, történelmet idéző és azzal szembesítő szűk két órának lehettünk a szemtanúi: az egykori tanúk, s azok fiai, unokái. A sokat sejtető és találó cím — Vádindítvány — e terjedelmes önéletrajzi dokumentumokból csupán egyetlenegyet jelenített meg: az 1941. április 12-eit. Illetőleg annak előzményeit, amely elvezetett az első magyar ejtőernyős alakulat tragikus végű délvidéki akciójának történetéhez. Aki olvasta Bárczy János könyvét, az tudja, hogy ebben az igen terjedelmes visszaemlékezésben alig több, mint két oldal szenteltelik csak ennek az akciónak. És a szerző a saját bevallása szerint, ő maga sem volt hiteles tanúja az eseményeknek, hiszen a pápai repülőtérre már akkor érkezett, amikor legalábbis már fakulnia kellett volna az események emlékének. Ám .a legtöbb szó persze még mindig akörül forgott. Tele vagyok kérdőjelekkel. Másodszor láttam a filmet — először szakmai bemutatón — de így sem tudom eldönteni: kell-e nekünk, en-> nek az országnak a recski ércvagyon vagy nem kell? A filmből ez nem derült ki — később a Hétben már kezdett derengeni. Dók u ment umf iimet mutatott be csütörtökön késő este a televízió első programja Kivágjuk-e a rezet? címmel. A szerkesztő-riporter is — ez kiderült a műsorból — azért fogott a témához, mert szakmájában most ő szerette volna kivágni a rezet. Fiatalosan, határozottan és politikusán bemutatni a magyar közvéleménynek, hogyan is állunk ezzel a bizony sók pénzt fölemésztő nagyberuházással. hogy valóban hogyan és mi történt Veszprémben, azon a bizonyos április 13-i reggelen? Egyáltalán: miért kellett a pápai alakulatnak Veszprémből rajtolni az első, a legelső „igazi”, azaz hadialkalmazásnak számító bevetésre?” A kérdésre a Vádindítvány adja meg a választ. Szántó Erika és a rendező Hajdúfy Miklós e kérdésre a könyvbeli két oldalt kibontva, a történetből történelmi időszakot teremtve úgy adja meg a feleletet, hogy éppen a Zuhanóugrás és természetesen az egyéb dokumentumok tényeinek felhasználásával teszi egyértelművé a tragédiához vezető utat. Száraz tárgyilagosság, korabeli filmdokumentumok felhasználása, a fekete-fehér alkalmazása a tényeket itt meg- hamisítónak tűnhető színes forgatás helyett Néhány jellegzetes figura vázlatos, de nem elnagyolt megrajzolása, — és dokumentumeszközökkel dokumentáris hatást elérő, fordulatos, tanulságos tévéfilmet készítettek a film alkotói. Ismét beigazolódott, hogy a gyorsaság nem boszorkányság, és az is, hogy a „tények” és a „tanúk” legalább olyan izgalmasak és emlékezetesek tudnak maradni és lenni, mint a kitalált írói történetek és azok hősei. A Vádindítvány az utóbbi évek legjobb dokumentum Nem sokat foglalkoztunk Recskkel, a recskiekkel mostanában. Sem a televízió, sem az írott sajtó. A megítélés bizonytalan, a népgazdaság helyzete ismert, várni kell még azon az áron is, hogy ez bizony nem fokozza a recski bányászok jókedvét. Mit mondhatnánk hát egyebet, mi, akik minden sorunkkal még közömbös információinkkal is befolyásoljuk a közvéleményt? Ezt láttuk, ennyit tudtunk meg a mostani filmről is. Büszkén mondta el Szigeti Károly üzemvezető, hogy ez a legmélyebb akna az országban, az 1202 métert még húsz centivel meg is toldották a rekord kedvéért. Csakhogy most túlságosan is soknak tűnik ez a rekord-mélység. Messze van a kincs. Sajnos: a televízió sem hozta közeleb. Nem csak ö tehet róla... (hekeli) Megy a hajó — ha jó Minden elismerésem Vitray Tamásé. Kivételes tévés személyiség, magával ragadó, ötletes, elgondolkodtató. De sajnos mindebből eddig alig kaptunk valamit a „magyar tengerhajózók” szűkös táboráról készült műsorában. Útközben — Szuez előtt — „veszteglő” sorozata, mintha az unalom megtestesítésének, s az azt feloldani akaró jópofáskodásnak tűnne. Minden elismerésem a matrózoké, a kapitányé, fegyelmezett, képzett, munkájukat jól végző emberek. De érdekes, ismeretlen világok közötti hajózgatásuk' sem helyettesíti a jó rendezőt. A késői órákban adott filmből hiányzik az, ami igazán lekötné a figyelmet, ami megragadna. Szerkesztés? Arányérzék? Itt minden úgy hullámzik, olyan esetlegesen, mint a tenger, a tengeren a Vörösmarty, a „nagy magyar hajó” — monoton vezérgépzaj, csobogás és fecsegés közben. (virágh) Marczis Demeter A Marozisok Ostoroson élnek, egy fürtben. Itt volt falusi gyerek Marczis Demeter, itt énekelt a falu énekkarában. Az egri gimnáziumi évek után minden valóra vált, ami addig képtelenségnek, hihetetlennek tűnt: a római ösztöndíj már a sikerek előhírnöke volt Marczis Demeter számára. A most ötven felé járó művész a tévé vendégeként a derű és az életöröm hitelességével nyilatkozik arról, hogyan is, miért is olyan szép ez a pálya? Mitől kapta a színét? Mitől olyan eleven és megunhatatlan mindaz, amit tesz? A válaszokat nem azokból a mondatokból olvassuk ki, amiket a szerkesztői jó szándék, a kintről vezérlő pályatársi kíváncsiság, vagy netán a rásegíteni akarás vonszol elénk. A hangjával, a meleg, bársonyosan finom énekével válaszol igazán. Marczis Demeter az oratórium súlyos mondandójával is elénk áll Fülöp király szomorúságával, aki tudta, hogy sohasem szerették. Mégis az énekesben levő derűs erő és öntudat mindenen átüt. És ez a derűs erő és öntudat teszi azt is, hogy járván a világot, meg tud élni és igazán tud élni a pécsi környezetben és az azt körülvevő hegyes-dombos baranyai tájban is. Talán azért, mert Ostorosról indult el. Ugyan látták-e ezt a filmet az egykori ostorosi dalárdisták? Vagy a karvezető tanító? És ha igen, felfedeztek-e egy darabkát saját magukból. (farkas) ÜJsighir: Az Agria Játékszín 1982 évi programjában Egerben bemutatják Carl Zuckmayer A köpeniczki kapitány című darabját. „Egy kapitánynak öltözött férfi tegnap egy csapat katonával megszállta a kö- penicki városházát, letartóztatta a polgármestert, kirabolta a pénztárost, majd bérkocsin eltávozott.” Ez a rövid hír jelent meg 1906 októberében a berlini újságokban. Ebből az alapötletből írta meg Zuckmayer „A köpemczfci kapitány” című drámáját, amit nagy sikerrel játszottak és játszanak napjainkban is szerte a világon. A népszerűségére jellemző, hogy elkészült a darab musical változata is, bár a darabot Magyarországon még nem mutatták be. Mielőtt konkrétan a műről szólnánk, valamit magáról az íróról. Zuckmayerről is, aki kevésbé ismert a magyar színházlátogatók körében. Carl Zuckmayer a huszadik század német irodalmának egyik kiemelkedő alakja és kortársa, Brecht egyik ellenpólusának számít Az ő színpada a naturalista színház, amiben tudatosan folytatja a hauptmani tradíciót Az első világháborúban a katonáskodással eltöltött idő, ami megszakította az író heidelbergi és frankfurti tanulmányait, meghatározóvá , vált Zuckmayer számára és mélyen beivódott művészi szemléletébe. Első drámaírói próbálkozása a „Keresztút” 1920- ban került színpadra és csúfosan megbukott. Két évvel később a kiéli színházban mint dramaturg dolgozott rövid ideig, majd a müncheni és 1924-ben a berlini Deutsches Theater munkatársa lett. Az utóbbi, amelyet Max Reinhardt vezetett, méltán volt a korszak legmodernebb színháza. Komoly sikert „A vidám szőlőhegy” című bohózatával aratott, amely nem követte az akkoriban divatos expresszionista irányzatot. Pályája töretlenül ívelt fölfelé Jókai müvei közül sokat vittek színpadra, de közülük csak egy zenemű, a Cigánybáró, amely az Opera színpadán ma is gyakran színre kerüL Pedig a nagy mesemondó nevéhez másik zenés mű is kapcsolódik, a Budai Népszínházban 1869. április 1-én bemutatott Homya- csek Vendel és Hanzli diák. Ezt a balettszerű művet az író egyik fiatalkori elbeszéléséből, A sörfőzőbői Molnár György igazgató készítette. Arról szól, hogy egy marva sörfőzőbál kardos felesége miképp nevel jó magyar embert. Molnár igazgató naigyon kedvelte a különféle látváegészen a fasizmus hatalomra jutásáig, mivel ekkor a darabjait betiltották emigrálni kényszerült, 1949-ben rövid időre visszatért Németországba, de tartósan nem telepedett -le. Felváltva Ausztriában és Amerikában élt egészen 1977-ig, haláláig A teljeségre való törekvés igénye nélkül meg keli említenünk Zuckmayer néhány drámáját, mint például a Kristóf Katicát; Az ördög tábornokát; Az óra egyet üt című drámáit. De talán a legjelentősebb drámája A köpeniczki kapitány, amire érdemesebb bővebben is kitérnünk. Mint már említettük, a dráma valóságos eseményt dolgoz fel, de a mű az ötletnél is valóságosabban mutatja be a századforduló Németországát és maró szatírájával jeleníti meg a „Vilmos” korabeli militariz- must, ami kedvező lehetőséget biztosított a fasizmus hatalomra jutásához. A mű hőse Wilhelm Voight, egykori cipész, aki fiatalkori bűnözése miatt börtönbe került. Szabadulása után nem talál vissza a társadalomba, mivel minden legális próbálkozása fennakad a bürokrácia hálójában. Nincs lehetősége a becsületes életre, ezért elhatározza hazája elhagyását. Azt az országot, amely a boldogulás összes kapuját bezárta előtte, azt az országot, amit teljesen áthatott a militarizmus szelleme. De azt a tényt csak a Voighthoz hasonló, a társadalom perifériájára szorult emberek Veszik észre. Mindent megpróbál, hogy a hőn áhított útlevélhez juson, de kísérletei kudarcba fulladnak. Voight élete során azt tapasztalja, hogy az egyenruhába bújt emberek korlátlan hatalommal és lehetőséggel rendelkeznek, mert a társadalom ezeket az embereket felsőbbrendű lényeknek tekinti. Végső elkesere- redésében ezért vásárol egy jelmezkölcsönzőtől használt kapitányi egyenruhát, aminek segítségével kalandos nyosságokat, görögtüzes, táncos darabokat. Nagysikereit főleg ezekkel aratta. A Hor- nyacsek Vendelnek is ez volt a fő vonzereje. Egyik pazar kiállítású jelenetében például zöld békák, denevérek és lidércek lejtettek táncot a színpadon, a lidércbalerinák fején láng lobogott... A zeneszerző Kaczér Ferenc neve majdnem teljesen feledésbe merült, 1890-as ze. nei lexikonunk meg sem említi. Pestea született, születési évét nem ismerjük. Egész pályafutása a színházakhoz kapcsolódott. A harmincas években Pest-Budán, 1848. tói 1858-ig, majd 1867—68vállalkozásba fog útlevelének megszerzésére. Mivel előző börtönévei alatt a fegyházigazgató jóvoltából, aki a raboktól katonai fegyelmet és katonai viselkedés szabályait követelte meg, tökéletesen tisztában van a szerepével, megfelelő önbizalommal és határozottsággal veti bele magát a kalandba. Az utcán megállít egy katonai osztagot, amit a közeli köpenicki városházára vezet, majd minden ellenállás nélkül elfoglalja azt. A kapitányi egyenruha segítségével letartóztatja a polgármestert, lefoglalja a pénztárt, de mivel a város túl kicsi, nem rendelkezik útlevélosztállyal, és így dolgavége- zetlenül kénytelen távozni. A szélhámosság nagy botrányt kavar, de a rendőrség tehetetlen. Végül is Voight önmagát adja fel azzal a feltétellel, hogy szabadulása után útlevelet kap. Amikor a rendőrtisztek kérésére az őrszobán újra fölveszi a kapitányi uniformist, és most első alkalommal megpillantja magát a tükörben, így kiált fel „lehetetlen!!!” Igaza van. Lehetetlen! Lehetetlen, hogy egy hatvan év körüli, megöregedett, jelentéktelen figura, amivé Voight a mű végére válik, a katonai uniformis jóvoltából mindent elérhetett, amiről idáig csak álmodozott. Egyértelművé válik, hogy a militarista társadalomban nem az embert becsülik, hanem az egyenruhát bálványozzák. A témaadó újsághírből Vilmos császár büszkén vonta le a következtetést; „Ez csak nálunk történhetett meg, mert a katonatiszti egyenruhának sehol a világon nincs olyan becsülete, mint Németországban.” Ezt a kijelentését a történelem sajnos igazolta Zuckmayer darabjának alcímével is „német mese”. Zuckmayer ma is groteszk tükröt tart mindazok elé, akiknek az egyenruha a hatalom birtoklását jelenti. Juhász Sándor ban Győrött volt színpadi táncmester, közben más vá. rosokban is megfordult. 1868 és 1870 közt a Budai Népszínházba szerződtették karmesternek, utána Miskolcra költözött, s ott halt meg 1871-ben. Főleg balettekhez komponált zenét (A természet növendéke, A rosszul őrzött leány, Harlequin kalandjai stb.). A Jókai-ibalett nem aratott sikert, mindössze nyolcszor játszották, akkor is félig üres nézőtér előtt. Értékéről meséjéről, csak annyit tudunk, amit a korabeli kritikák írtak róla. (V. M.) játékfilmje lett Gyurkó Géza Nincs meg a kincs ... A sörfőző avagy a Hanzli diák Egy elfelejtett Jókai-balett — Nem — mondta a lány. — Látod, az... Az ott... — mutatott a lány az utca vége felé, s megállt. A fiú végignézett az utcáin, a földbe süppedt, düledező házak során* szobává átalakított putrik, kamrák, mosókonyhák, istálló, ismerte őket, de ott az utca végén mintha valami magasabb épület derengett volna. — Az? — kérdezte a lányt A lány bólintott. A fiú megfogta a karját hogy induljanak, de a lány megmakacsolta magát. — Ne gyere tovább! — mondta sötéten. — Miért? — kérdezte a fiú. — Miért ne? — Mert nem akarom. — Evvel aztán nem volt mit vitatkozni. — Te tudod — mondta a fiú, s megfordult, hogy elmegy, de nem indult el. Visszanézett. A lány se indult még el, őt nézte, csüggedten, leejtett karral állt előtte, mint egy áldozat. — Mi az, hát el sem búcsúzol? — a fiú erre odalépett hozzá, és átölelte. Soße tudta volna megbocsátani magának, ha elszalasztja ezt az alkalmat, úgy érezte. A lány nem tiltakozott, még meg is csókolhatta, de mintha ez is csak egy unott, hosz- szú kapcsolat állomása lett volna. De a lány tenyere ekkor már a mellének feszült. — Most menj! — mondta. .. — Többet nem találkozunk? — kérdezte a fiú leforrázva. — Fölhívhatsz — mondta a lány megadóan. — Hol? — Itthon. — Van telefonotok? — kérdezte a fiú hitetlenkedve. A lány egy csöppnyi habozás után szólalt meg, de hiába próbálkozott vele, hogy a kezdeti, gondtalan stílusban válaszoljon* a hangja elárulta. — Igen — mondta, s táskájában kezdett kotorászni. — Fölírom a számot, jó? — Egy papírfecnit vett elő, tollat, de nem irt semmit. Várt, mintha gondolkozott volna. — Mi az, nem jut eszedbe? — Dehogynem — mondta ere kényszeredetten, és írt valamit a papírrá; s átnyújtotta a fi úrnak a céd ulát, amit az olvasatlanul gyűrt a zsebébe. — Kösz — mondta, s most már tényleg menni akart, aztán mégis visszafordult, de csak egy pillanatra. — Hogy hívnak, kit keressek, azt se tudom. — Juli vagyok — mondta a lány —, csak annyit mondj, Julit kérem, és én már jövök is, itthon leszek, délután mindig... itthon- vagyok... — Látta, hogy a sarkon bekanyarodik a busz, hát rohanni kezdett. Még elérte. Az ajtó becsapódott mögötte. A kocsiban senki se volt. Leült az egyik sarokba, hát ez is szokatlan volt, hogy ül, állni szokott, és mindig a csúcsforgalomban tolongva, lökdösődve. Nem szerette a kényelmet, most vette csak észre. Hát igen, ez az, amin aztán tényleg röhögni kell. Elővette a zsebéből a cédulát. Csak öt szám volt rajta. Hát ebből egy hiányzik, állapította meg, s némi elégtételt érzett. Lassan apró galacsinná gyűrte a papírt, s kidobta az ablakon. Egy utcai óra előtt robogtak el. Kinézett rá. Na, igen, gondolta jobb, ha ma már be se megyek, s megkönnyebbült, holnapig még van idő, addig kitalálhatok valamit, valami jó hazugságot, csak aztán legyen, aki elhiszi. — VÉGE — MESE A HOLDBA
