Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
NÉPÚJSÁG 1981. december 24., csütörtök 5 A régi paraszti élet relikviái miniben — Kovács György fafaragó asztalán (Kőhidi Imre felvételei) Gyóni Gyula Dorkóné ránk csodálkozik, aztán gyorsan kivágja magát. — Kérem, mi évi 1,1 millió forintból gazdálkodunk. Még a főutcákon sincs végig járda, jóllehet csak az egyik oldalán szerettünk volna ilyet, s hét közkutunkból mindössze egyiknek a vizét minősítették jónak. Ugyan, miből ülhetnénk jubileumot ... ? Kormos Vencelné, az egyszemélyes postahivatal vezetője adásul lefülelték. A kétszeres „pech” miatt, úgy látszik, mások kísérletezni sem mertek ... Általában rend, nyugalom van Bekölcén, halljuk utóbb Dorkó Istvánnétól is, a községi tanács elnökétől. Legföljebb kisebb „ramazurik” bolygatják meg néha a csöndet. A kocsma körül, zajlik az élet. Ott is többnyire csak fizetési napokon, s inkább estefelé, éjszaka. Miután napközben leginkább távol vannak az emberek, Borsodnádasdon, Egercsehi. ben, Bélapátfalván vagy Egerben dolgoznak. Sok minden nem történik a faluban. Tekintve, hogy vásárt talán még sohasem tartottak itt, egy-egy év alighanem legnagyobb eseménye a búcsú. Ha csak elő nem fordul olyasmi — mint éppen nemrégiben is —, hogy például aranylakodalmat ültek. — 1981 azért talán nevezetesebb? — faggatózunk kérlelhetetlenül az elnökasz- szonynál. Ám, különösebben a szeme sem rebben. Pedig — citáljuk a Heves megye községeiről szóló könyv ide vonatkozó sorait: — éppen az idén kerek 600 esztendős ez a község. A tanácsházáról kifelé jövet — érdekes embert keresünk a faluban. Kovács György fafaragóhoz igazítanak bennünket. S Május 1. utcai takaros házában — otthon is a gazda. Az egykori traktoros, aki öt év óta — a helybeliek szerint — csodákat művel! Valóban nem mindennapi, amit látunk a lakásban: ügyes kézzel készített madarak, egzotikus állatok, emberi figurák az engedelAmerikából jöttek. dolgos, szorgalmas ez a nép — újságolja Dorkó Sándor- né szövetkezeti felvásárló — még műszak után sem nyugszik. Csak nyálból legalább 200 rrtázsát, évi 7500-at veszek a háztájiból, de van amikor tízezer darabot ! Most is éppen átvételre készülök, azért sietek telefonálni az állatorvosnak. A 33 szerződött gazda hozzávetőlegesen 600—650 állatot ígért a Kör- nyei Mezőgazdasági Kombinátnak ... — Valósággal divat lett az újmódi „summáskodás” is — fűzi hozzá, mintegy kiegészítésül Varga Imre. — Nem egy munkás éves szabadságának egy részét is dologgal tölti, a nyugdíjasok meg akár egész esztendőket végigdolgoznak egy-egy gazdaságban. Jómagam is sokfelé megfordultam már. Csapattagként és brigadéros- ként is. — S megéri! — folytatja Németh Barna, aki mellesleg a helybéli önkéntes tűzoltóság parancsnoka is. — Legutóbb például 13 nap után 10 mázsa kukoricát hoztam magammal! Aztán nehogy azt gondolják már, hogy tényleg valamiféle cseléd ilyenkor az ember! Csak orvosi vizsgálat után állhatunk munkába, tisztességes szállásunk és kosztunk van, amíg csak dolgozunk. Nyoma sincs a régi világnak, amit az öregemék emlegetnek ... ! A régi világ — tagadhatatlanul elmúlt. »S esküszik erre sok más mellett ifj. Liktor Béla is, a sportpálya szélén levő módos otthonában. ö pedig tudja, hiszen egyike azoknak. akiknek családja megjárta Amerikát, az apja kétszer is nekivágott a tengernek! — Kinn is születtem — emlékezik az egetcsehi bányaüzem gépmestere — hároméves koromban jöttem vissza. Szerencsémre^ nem sok élményem maradt, többnyire szüleim és a rokonság elbeszéléseiből ismerem az egykori nehézségeket, küzdelmeket. Nagyon-na- gyon meg kellett dolgozni a megélhetésért, boldogulásért, s —, hogy 49 év után, tavaly látogatóként láttam — most sem könnyű előre haladni, korántsincs kolbászból a kerítés. Nem vitás, hogy van, amiben előbbre járnak a kintiek, de számos esetben a mi helyzetünk a jobb. S bizony nem maradtam volna közöttük! Nagyon jól megvagyunk idehaza. Megbecsülik a munkámat, mindkét gyermekünket felsőoktatási intézetbe írathattuk, úgyszólván nem szenvedünk semmiben szükséget. Ami — a krónikásnak is öröm. Kredenc előtt, a megszokott kis sámlin meskedő fából, amerre csak nézünk. — Tényleg, csak úgy, passzióból fogtam szerszámot, amikor nyugdíjba kerültem — bizonygatja a még mindig eleven, fiatalos mozgású idős férfi — s magam is meglepődtem, amikor sikerült az első tárgy. S ugyanilyen véletlenül keveredtem a „sodrásba”, a megyei faragóemberek közé. A HNF felhívására kétszeresen is kapóra jöttem: egyrészt mert tudták, hogy jó érzéssel farigcsálok, másrészt meg amiért éppenséggel népfrontbizottsági tag vagyok. Ügyhogy a kezembe nyomták a levelet, s azt mondták: menjek csak én Egerbe, a találkozóra! Aztán kiállítás is lett a dologból, Diósgyőrben még oklevelet is kaptam ... Csináltam már citerát is és a tanítást sem hagynám másra, ha lehetőséget kapnánk Bekölcén valami körre. Mert az lenne csak az érdekes....! Évente ugyan „csak” 3—4 építési engedélyt kérnek a faluban, de mégis sok a rangos ház, akármerre nézünk. — Az az igazság, hogy — Mi újság Bekölcén... ? — kérdezzük mindjárt a köszöntés után az ismerősök közvetlenségével az első helyen, ahová bekopogtattunk a faluban. Mivelhogy olyan barátságos a fogadjisten, egyszerűen nem illik ide a nagy magyarázkodás, a „hivatalos” beszéd. S lévén a megszólított éppen a községi posta hivatalvezetője: Kor. mos Vencelné stílszerű választ ad, mosolyogva. — Újság az van — mondja — mindennap. A 30—40 színes mellett ugyanis nem kevesebb, mint 257 napilapot járatnak az idevalósiak, mert eléggé érdeklődő emberek lakják a helységet. S hogy a munkánknál maradjak még: természetesen más módon is tartják a kapcsolatot a világgal. Nyitástól zárásig 40—50 levéllel van dolgunk, miközben telefonokat is kapcsolok. Volt már innen írásos üzenetváltás Ausztráliával s a távbeszélőn összeköttetést teremtet_ tem Amerikával is. A legfrissebb értesítés magától a kanadai kormánytól érkezett. Nyugdíjügyben. A világháborúk előtti nagy kivándorlási hullám ugyanis ezt a települést sem kerülte el: számosán felkerekedtek szerencsét próbálni, s többen kinn is rekedtek a tengeren túl. Vagy legalábbis odaát töltötték az életük nagy részét, s csupán öreg korukra tértek haza, megpihenni. — S mi van az itthoni szerencsével? — Hát, azt is próbálgatják. Havonta legalább 2500 totó- és lottószelvényt vesznek nálunk, hogy a szakmánkról már mást ne mondjak. S természetesen akadnak nyeremények is, volt, aki négyest fogott a „lutrin” ! Sokkal nagyobb szerencse azonban, hogy nincs többé szükség arra, hogy valaki is nyakába vegye a világot, mert idehaza jobban boldogul. Nézzenek csak körül a faluban! Olyan házakat építettek már nálunk is, hogy külföldön sem igen vannak különbek! Az egyszemélyes kis hivatal vezetőjének ugyan van munkatársa — a levélhordó —, de az táskájával inkább az utcákat járja. Napközben maga ül így az asztalnál Kormosné, segítség nélkül fogadja, szolgálja a betérőket, s nyúl az elég gyakran berregő készülékhez. ^— Nem fél egyedül...? — kíváncsiskodunk. — Eszemben sincs, hiszen itt, mint láthatják, szinte állandóan jönnek-mennek mindenkivel ismerős vagyok, többnyire a keresztnevünkön szólítjuk egymást. Meg aztán a hivatal a központban is van. Rossz szándékkal aligha mernének rám nyitni. Húsz esztendeje dolgozom a postánál, de még csak egyszer akadt kellemetlenebb esetem. Az is a régi épületben, nem ebben az újban, ahol négy év óta már modern páncélszekrény őrzi az értékeket ... Szóval, előfordult a másik helyen, hogy éjszaka besétált a hivatalba egy betörő, s beletúrt a fiókomba. Nem talált semmit, ráKülönben esze ágában sincs, hogy panaszkodjék, miiként jobbára mások is elégedetten szólnak. Az utakkal nincs nagyobb gondjuk, a közlekedés — különösen Eger felé és Egerből — jó, hiszen az ózdi bányászjárat is felvesz „polgári” utasokat. A két boltból legföljebb az egyszemélyes kisebb okozhat néha problémát, az is csupán akkor, ha — mint legutóbb — esetleg betegség miatt be kell zárni. A nemrég nyílt zöldségáruda több fontos, úgynevezett napicikket is tart, s akinek nem tetszik a kocsma, mehet éppenséggel a presszóba. Táncolni pedig a kultúrházba is. Ahol — ha szegényes is a program — diszkót azért rendeznek ... — Az 1040 körüli lakosságnak, higgyék el, nem is kell sokkal több — magyarázza a tanácselnöknő — a nagyobb hányadot kitevő eljáró ember napiközben minden mást megtalál a környékbeli munkahelyek közelében, a jelentősebb településeken. Az esti, a hét végi kellemesebb szórakozást is ott keresik. Legalább hatvan személygépkocsit tartanak a bekölceiek, így nincs akadálya még a nagyobb távolságokra való utazásnak sem... Azért, persze, csak azon vagyunk, hogy idehaza is ki-ki jobban érezze magát. Megpróbáljuk folytatni a járdaépítést, a VI. ötéves terv időszakában föltétlenül szeretnénk más, megfelelőbb helyre költöztetni az óvodánkat, a helyém, pedig az öregeknek kívánunk napközi otthont teremteni. Szorgalmazzuk, hogy mi is részesüljünk majd Egeresein és vidéke elképzelt regionális vízmüvének áldásából. S például igyekszünk elintézni, hogy a bányatelepről kijáró körzeti orvos ne csak heti két alkalommal, hanem legalább háromszor rendeljen szépen felszerelt beköl- cei munka helyén. BEKÖLCE, A 600.ÉVBEN Varga Imre, a mai „summá- sok” brigadé- rosa Mai utca — és gyerekjáték
