Népújság, 1981. december (32. évfolyam, 281-305. szám)
1981-12-24 / 301. szám
9 4. NÉPÚJSÁG 1981. december 24., csütörtök Merre a járható út? Korunk hősei, avagy... — Jó napot kívánok. Kérnék szépen 10 kiló vadonatúj kultúrát. Igen, kérem, éri meglennék nélküle, de azasz- szony állandóan nyúz, hogy a szomszédnak is van, meg hogy állítólag ma már élni se lehet nélküle. De miért ne lehetne? Hisz a fogyasztási javakat nyugodtan meg lehet termelni, el lehet osztani — azaz ma már nem elosztásról, hanem kereskedésről beszélünk, piacról, meg egyensúlyról, árról és bérről — a kultúra felszentelt papjainak áldásos tevékenysége nélkül is. Mi is hát e bűvös szó valódi értelme és értéke — áru-e, nem áru-e, vitatják éppen napjainkban is szenvedélyesen szakértők és magukat annak hívők. Kötetekre, könyvtárakra rúgó tanulmányok olvashatók magáról a fogalomról, jelentéséről. Arról is, hogy vajon a kultúra új fogalmáról, vagy új kultúráról kell-e ma ' beszélni. Az a vita, amely évek óta folyik a kultúráról, véleményem szerint az utóbbi időben igen leszűkült legrangosabb folyóirataink hasábjain is. De miért oly fontos e kérdéskör? Miért keringünk, amióta embereszünket tudatosan tudjuk-e kategória fénykörében vagy éppen körülötte? Talán a kultúra lenne emberi létünk leglényegibb állandója? Olyan konstans, amely végighúzódik a történelmeken, központi kérdése a társadalmi formációknak és fejlődésüknek, s összegezett célunk, hogy minél magasabbra emeljük, mert döntő és végső meghatározója az élet minőségének? Aki sasszemével máris ideológiai csalafintaságot sejthetne a fenti logikai menet mélyén, azt gyorsan igyekszem megnyugtatni, hogy erről szó sincs. Nem azt kívánom ugyanis megkérdőjelezni — ennyire tájékozatlan még egy újságíró sincs —, hogy a mindenkori gazdasági alap határozza meg a felépítményi rendszert, köztük az oktatást, a művészetet, a jogszolgáltatás struktúráját, a közélet milyenségét. Nem erről van szó. Csupán arról, hogy a kultúra nem azonos sem a művészettel, sem az oktatással, sem a tudománnyal, egyáltalán nem sorolható kizárólagosan a felépítmény rendszerébe. A kultúra nem lokalizálható, nem meghatározható, nem pontosan és egzaktan körülírható valami. Belső áttétel az alap és a felépímény között. A kultúra történelmi kategória. Változik az anyagi javak termelési módjával együtt, visszahat magára az anyagi termelésre, beépül a termékekbe — így beszélhetünk például munkakultúráról — és az emberi szokásokba, agyakba. Egyik fő meghatározójává válik magának a termelésnek. A kultúra áthatja az egész életet, a társadalmi mozgásokban fontos szerepet tölt be, csakúgy, mint az egyéni érintkezési viszonyokban. Mindez talán közhelynek tűnhet, de ha az, akkor hogyan bontakozhatott ki oly ádáz és széles körű vita e sorok írójánál sokkalta avatottabb szakemberek között arról, hogy áru-e a kultúra vagy sem? Még ha arról folyna a disputa, hogy áru-e a művészet vagy sem, az is kézzelfoghatóbb volna. Azon ugyanis legalább lehetne vitatkozni, hogy lehet-e áru egy kép, egy film, egy színházi produkció, egy irodalmi alkotás, és ezeknek áru mivolta hogyan egyeztethető a piaci — mondjuk inkább keresleti — és ideológiai követelményekkel. Arról lehet vitatkozni, hogy a kultúra egészére termékenyítőén vagy visszafo- góan hatna-e, ha a művészetet áruként kezelnék. Arról azonban szerintem nem, hogy maga a kultúra áru-e? A kultúra ugyanis részben társadalmilag, részben gazdaságilag, részben egyénileg létrehozott és meghatározott, egyfajta genetikai kód, amellyel élnek, dolgoznak az emberek. Részben továbbörökítik, hagyományozzák a termelési eszközökkel és a termelési móddal, a politikai mechanizmussal, részben újratermelik. Hiú ábránd, hogy a kultúrát bármely társadalom vagy egyén készen, kompletten és azonnal alkal- mazhatóan. egyencsomagolás- ban megvásárolhatja. Honnan? Kitől? Kiktől? A kultúrát ki kell fejleszteni, el kell sajátítani, meg kell szenvedni érte — meg kell fizetni az árát, de nem pénzzel — hosszú, bonyolult, buktatókkal terhes nemzeti és nemzetközi történelmen keresztül. Kétségtelen, hogy minden társadalomnak érdeke a minél magasabb kulturáltsági szint elérése — hiszen a kultúra erejével képes csak mozgatni meglevő tehetségeit, erőit. Ezért is történnek igen nagy erőfeszítések, hogy az általános kulturális szint mind magasabbra emelkedjék. Minél magasabb, annál zökkenőmentesebben, gördülékenyebben, a konfliktusok megoldásának képességével, önmegújító készséggel dolgozik a társadalmi-gazdasági mechanizmus. A kultúrát tehát ilyeténképpen történelmileg meghatározott készségnek, képességnek tekinthetjük. Minél magasabb transz- missziójának hatásfoka, annál kevesebb a feszültség egyén és közösség között, annál magasabb szinten reprodukálja magát társadalmilag egyén és közösség. A nagy kérdések egyike az, hogy mire mozgósítja, mire használja a társadalom ezt a titokzatos szürke eminenciást. Arra-e, hogy konzerválja a fennálló viszonyokat, hatalmi berendezkedést, vagy arra, hogy á termelőerők és a termelési viszonyok által kikényszerített történelmi változásokat felfogja, elébe menjen és megoldja? A szocialista társadalmak a gazdasági, társadalmi építkezés kezdetén éppen az egész rendszer működtetéséhez szükséges kulturális szinttel voltak leginkább bajban. Történelmileg nem hagyatkozhattak tapasztalatokra, a fiatal munkásmozgalom harcosai az illegalitás iskoláját járták ki a konspiráció tantermeiben. A vezetés művészete, a döntésmechanizmus kultúrája hiányzott a tárházból ugyanúgy, mint ahogy a tömegeknek is ful- lasztó kapaszkodót kellett megjárniuk a kulturáltság grádicsain. Keserves tanulás volt ez az alsó tagozatban. Valamivel könnyebben megy ma már a felsőben. A jelenlegi gondok pedig éppen akörül forognak, hogy jók-e, megfelelőek-e azok a módszerek, amelyeknek lényeges vonásai az „alsó tagozatban” alakultak ki. Minden bizonnyal ugyanúgy, mint a gazdaság fejlesztésének, a kultúra kiteljesedésének is kimerülhettek az extenzív formái. Mivel azonban a kultúrát, mint olyant, még meghatározni is igen nehéz, objektív törvényszerűségeit feltárni még inkább bonyolult feladat. A művészet kérdése valószínű azért kerülhetett eny- nyire reflektorfénybe — nem kevésbé az oktatás — mert a kulturális szintre különleges formában és meglehetősen erősen hat. Természetesen attól még nem lesz más ember valaki, ha megnéz egy színházi előadást, vagy elolvas két-három könyvet. De a művészettel rendszeresen és szoros kapcsolatban állók nem vonhatják ki magukat alakító, formáló hatásuk alól. A művészet éppen a maga indirekt hatásaival nagyon is drasztikus alakítója a kultúrának. Lényeges, hogy milyen irányba formálja. Az oktatásról nem is beszélve, hiszen a mai kornak éppen az az egyik lényegi jegye, hogy a munkához, az élet viteléhez szükséges készségeket, képességeket ma már nem lehet örökölni, áthagyományozni egyik nemzedékről a másikra. Nagyon magas fokú autonóm gondolkodás szükséges hozzá. Hogy ennek az önálló gondolkodásnak, tudásnak a megszerzését, amely alapfeltétele a kulturáltságnak, hogyan biztosítjuk a társadalom tagjai számára — kétségtelen, nem egyenlően, mert ez objektíve lehetetlen — ez az egyik sarkalatos kérdés. Szükségesek-e központilag megfogalmazott, adminisztratív intézkedések ehhez vagy sem? Válogatód- jék a kereslet-kínálat törvénye alapján művész és művészet, tudás és tudomány, értelmiség, vagy tervezzük, irányítsuk tudatosan a társadalmi mobilitást? Lehet-e pontosan megtervezni ezeket a folyamatokat vagy hagyjuk magára a társadalmi-kulturális mozgásokat abban bízva, hogy a kialakult vagy kialakuló szabályozók, a lassító és gyorsító röpsúlyok automatikusan a lehető legjobb irányba vezérlik? Ügy hiszem, járhatatlan út. Amellett viszont nem is félénk módon teszek' hitet, hogy a kulturális életben is szükséges megtalálni a helyes arányt a terv és a piac direkt és indirekt irányítása között.. A magyar gazdaság az elmúlt évtizedben gyökeresen átalakult. Részben és döntően tudatos felismerés és cselekvés eredményeként, részben az ismert világgazdasági robbanás kényszerítő hatására. A kialakult és még mindig alakulóban levő, fejlődő gazdasági szerkezet, mechanizmus mozgatásához (pedig) hatékonyabb, más minőségű kulturális transzmisz- szió szükségeltetik. Szigethy András A maszek zöldségesnek egész télen hideg a lába. Abból gondolom, hogy az enyém is az, pedig még csak fél órája ülök téglából épült és élVileg fűtött bódéjában, a pillanatok alatt kihűlt kávét kavargatva. Ráérünk kávézgatni, csak az ismerősök kocognak be az ablakon. Vevő, reggel nyolc óra óta, egy se. — Nem, nagyon megy a bolt. — Próbálkozom ezúttal tapintatosan, mert pár perce, amikor a darabonként is tökéletes körte, az eredeti ve- csési káposzta, na meg a pult alól kikandikáló banán lelőhelye után érdeklődtem, zord elutasításban volt részem. „Üzlet, az üzlet!” A fiatal kövérkés férfi most barátságosan vonogatja a vállát. — Annyi baj legyen. Ez alatt az idő alatt legalább beletanulok. Hogy úgy sincs más dolga, folytatja a beszélgetést. — Nem hiszi el, mi izgalom volt, amikor először a pult mögé álltaim. Ha már ketten voltak az ablak előtt, nem ment a számolás. Ebből ennyit, abból annyit... és ez ennyi, meg annyi... majdhogy papíron is összekevertem. — Mit hagyott ott az üzlet miatt? — Hurkát árultam a piacon. De az más volt, nem az enyémet adtam. Nem volt rajtam felelősség. Előtte meg autószerelő voltam. — Nem ahhoz kezdett... — Ó, ahhoz nagy „mani” kell. Sok pénz, tudja. Meg ott túl sok a rizikó. Ha hamar vissza akarja kapni az ember a befektetést, hamar le is bukhat. Na, én nem vagyok olyan... Ez itt kényelmes dolog. Ha egyszer kialakul, mit honnan érdemes venni, akkor már csak annyi a munka, hogy az ember naponta megnézze a‘ piaci árakat. Én nem kalkulál- gatok, még csak nem is könyvelek — amíg megvan az adómentességem. — A haszon jön magától. — Leadom a sógornak, ami jár az árubeszerzésért, a többi az enyém. Ügy számítok, három-négy év alatt talpra állok. Kifizetem ezt a helyiséget, veszek egy lakást, az asszonynak meg kocsit... Ez, ugye, nem sok __ — Mennyi munkájába kerül? — Mit mondjak? kényelmesebben vagyok, mint akkor, amikor az államéban dolgoztam. Nyolc felé kinyitok, tízkor fölvált a feleségem, akkor megyek a piacra tájékozódni. Kettőig ebédszünet. Délután megint árulok. Télen kevés a vevő, így ráérek elolvasni az újságot, meg hallgatom a rádiót is. I Mindegy hogy mit. Valahogy úgy vagyok vele, hogy minden érdekel, de különösebben semmi sem. Igen-igen... Minden érdekel és semmi! — Ha otthon maradunk, játszom a gyerekkel, meg megy a tévé. Műsorzárásig. Mert az alapműveltségnek, úgy gondolom, meg kell lennie. Az alapműveltségem biztosan megvan. Igaz, több is lehetne... — A gyerekből mi lesz? — Ami akar. Az én apám sem szólt bele... — Ha egyetemre akarna? Elgondolkodik. — Kibírom. Miért ne? Diploma után is elmehet zöldségesnek... Hirtelen vidáman felnevet. — Nem megy az az egyetemre. Tiszta hármasai vannak ... Pedig még csak tízéves’. .. Bár... ★ A művelődési ház igazgatója kis mokány, fekete ember. Majd tíz éve dolgozik ugyanazon a helyen, mégsem sikerült eddig találkoznom vele. Jól emlékszem arra a falubélije asszonyra, aki egyik keresésemkor hatalmasat legyintett: Sose várjon rá! Nincs az itthon, legfeljebb este.” Na, meg is lett rögtön a véleményem. Az igazgató nem mentegetőzik, csak tényként megállapítja: — Négy községem van, mindenütt egy-egy külön épülettel. Ide is kell szaladnom, oda is. És sűrűn be a városba is, ha szerezni alkarok valamit az enyéimnek. Tartani kell a jó kapcsolatot a tanáccsal, a művelődési központtal, a TIT-tel... — Mit lehet szerezni? — Mikor, mit. Néha fölszerelést, ritkábban pénzt, gyakrabban előadást, műsort, kiállítást. Ez utóbbi csak akkor oké, ha benne van a könyvtár is, vagy az iskola. Mert az én négy helyiségem egyikében sem tudok kiállítani. őszintén szólva, úgy néznek ki a művelődés házai, hogy rossz oda bemenni. De tudtommal hasonló a helyzet az egész járásban. Van fúvós- és citerazeneka- runk, irodalmi színpadunk... Minden héten diszkó, hetente háromszor mozi. — Mi nehezebb, gazdálkodni vagy szervezni? — A gazdálkodásba nem érdemes belebonyolódni. Legföljebb, hogy érzékeltessem, elmondok egy példát. Nos, a tanácsi támogatás, úgy mint másutt, csak a személyzet bérét, és az energiát fedezi. A többit ugye, nekem kellene kikalkulálni. De hogy? Épp tegnap volt a kezemben a Hungária együttes szerződése, melyben egy fellépésért 16 ezret kérnek. Az ő műsorukra persze jönne a közönség. Ám az én nagytermemben csak százötvenen férnek. Tessék osztani, szorozni, hány forintot kellene kémem a belépőjegyekért...! És. mégis azt mondom, nem gazdálkodni, szervezni nehezebb! _ ? — A mi falvainkban élők kétlakiak. Mindenki eljár a közeli gyárakba, s aztán estére ott a háztáji. Keresnek is szépen, nem mondom, de szabad idejük semmi. A nagy könyv szerint persze a szépen berendezett, nagy ház is a kultúra része... — A magáé? — Az apósoméban lakunk. 38Ö0-bói nem lehet ugrálni. — Hányadik ember a faluban? — Az orvosok, pedagógusok után következem, az agrárdiplomások előtt. De állítom, csak azért, mert a fizetésemet senki sem hiszi. — Szabad ideje? — Délelőtt, ha nincs sok adminisztráció, elolvasom az újságot. Éjjel, ha nem vagyok fáradt, olvasok. Vasárnap esetleg tévé, nyáron utazgatunk. Nem is a kikapcsolódás részével van baj az „önművelésemnek”, hanem hogy szakmailag nincs módon fejlődni. Könyvtár-népművelő a végzettségem, de szeretnék magyarra, történelemre szakosodni. — Azonban hiába próbálkozom, nem megy. A főiskola csak azokat veszi föl, akik már tanítanak. Ennek ellenére megkíséreltem hathatós, hivatalos támogatást szerezni... de elutasítottak. Azt mondták a járásnál, biztosan el akarok szökni a pályáról. Kérdem, hova szöknék én a hibás lábammal? Iskolába? A gyerekek nevetségére? Ugyan ... — Tényleg, voltaképpen miért akar továbbtanulni? Miért szeretne még műveltebb lenni! Egyáltalán, mit jelent ez a fogalom ön szerint? — Kétféle válaszom van, ha nem a tankönyvből meg- tanultakat akarja hallani. A pesszimista az: tehetségtelenséget. Az illetőnek nincs esze pénzt keresni, hát azzal foglalja el magát, hogy művelődik. — De, ne féljen, optimista vagyok. Egyrészt mert úgy gondolom, a kultúra legfőbb haszna, hogy az emberek megtanulnak egymás mellett élni. S ha így nézzük, ezért léhet is, kell is valamit tenni. Másrészt meg bízom abban, hogy a gyors technikai fejlődés előbb- utóbb megköveteli a „kiművelt emberfőket.” Ha addig eljutunk, biztos, hogy megint lesz értéke a tudásnak. Még a humánumnak is. Csak ki kellene várni... Németi Zsuzsa IS edves elvtársnők és elvtársak! A vezérigazgatóságtól kaptunk egy leiratot, amelyben arról van szó, hogy vállalatunk megalakulásának 30. évfordulója alkalmából egy dolgozót kitüntetésre kell előterjesztenünk. Ennek a dolgozónak szorgalmas, szerény, feddhetetlen, öntudatos elvtársnak kell lennie, aki rendezett családi körülmények között él, lehetőleg nem dohányzik és nem iszik, és akit munkatársai kedvelnek. Tehát kérem, elvtársak, tegyenek javaslatokat. Tessék, Piskla elvtárs, csak bátran. — Én Usiakot szeretném javasolni, vezető elvtárs. Amióta megalakult a vállalat, azóta egyfolytában itt dolgozik és megfelel mindazoknak a követelményeknek, amelyeket a vezető elvtárs ismertetett. — Na, de Piskla elvtárs! És a kártya? Hiszen Usiak minden szombaton a kávéházban kártyázik! Kérem a további javaslatokat. — És Karkuliak? Kiváló dolgozó, újító, sportoló, tavaly még jutalomüdülést is kapott Bulgáriába. — Hát éppen ez az üdülés a tengernél ... Megtudtam., hogy Karkuliak Bulgáriában megismerkedett valami külföldi nővel és még mindig leveleznek. Ki tudja, milyen nyelven! Van még valakinek hozzászólása? Tessék, Krnác elvtárs. — Nem tudom, mi a véleményük Safranekről, de szerintem megérdemelné a kitüntetést. 0 dolgozta le a legtöbb munkaórát a brigádban. — Safranekkel valóban semmi baj nincs, de a nagyapjának van egy kis üzlete, szóval maszek. Utolsónak Zázrova jelentkezett. — Elvtársak, én jól átgondoltam az egész dolgot, és szerintem csak Havránek elvtárs az, aki minden feltételnek maradéktalanul megfelel. A rendkívüli tanácskozás résztvevői ekkor a vezetőre néztek. Az megszólalt: — Van valakinek ellenjavaslata, elvtársak? Nincs? Akkor szavazzunk. Aki egyetért azzal, hogy a legmagasabb vezérigazgatói kitüntetést én kapjam, emelje fel a kezét. Megállapítom, hogy a javaslatot a rendkívüli tanácskozás résztvevői egyhangúlag elfogadták. Milan Zmajkovic
