Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-12 / 265. szám

4.

NÉPÚJSÁG, november 12., csütörtök

Ha azt mondjuk, komlói Május 1. Mgtsz, akkor az a kórust Is jelenti egybeh.

(Fotó: Perl Márton,)

Kétszeresen is emlékezetes Csáti ~Jónás számára a lassanként és egyre inkább bú- csúzkodni készülő 1981-es esztendő. Éppen harminc esztendeje ugyanis, hogy „téeszcsés” lett annál a komlói termelőszövetkezetnél, amelyet immár hosszú éveik óta kormányoz elnökként.

Jelessé teszi továbbá 81- et Csáti Jónás számára az, hogy augusztusban, amikor a község, a termelőszövetkezet méltán híres férfikórusa — amelyet úgyszintén évek óta Éles Imre, a szerény, de annál kitűnőbb karnagy irányít nem kevés sikerrel — a Szocialista Kultúráért kitüntetésben részesült, ő is átvehette a megtisztelő medáliákat.

— Milyen érzés volt?

— MSt mondjak? — hazudnék. ha tagadnám, hogy örültem. Igaz: nem 100 százalékosan. Az ugyanis a helyzet, hogy ebbe a kórusba egy időben én igen-igen szerettem volna bekerülni... Emlékszem, kis kölyök voltam, talán 10—15 éves, és a bátyámmal akkor már szenvedélyesen rajzoltunk, festettünk. Nem sokkal később pedig, amikor a háború miatt gyerekből hirtelen családfenntartóvá kellett lennem, pótolván a katonának elvitt felnőtteket, nos, akkor sem váltam meg a mappámtól: Vittem magammal a munkahelyemre, ami akkor Szigetszentmiklóson volt, ott termeltük a repülőgépgyárnak a sódert.

Egy este, ahogy a Duna- parton próbálom elkapni a hangulatot, odajön hozzám egy ember, dr. Farkasnak hívták, és tanácsos volt. Tetszettek neki a vázlataim, és ez elvitt engem a képzőművészeti akadémia rektorához. Nagyon úgy tűnt. hogy a hónom alá akartak nyúlni, de a művészkedés, meg a családfenntartási kötelezettségeik nem fértek meg együtt, és ez nemcsak a háború idejére, de az utána következő évekre is vonatÉs az elnök mikor dalolhat...?

Kömlői vázlat Csáti Jónás portréjához

kozák. Tetőzte az egészet., hogy egy futballmeccs után ledöntött a lábamról egy váratlanul jött súlyos betegség — akikor 1948-at írtunk, és munkaügyi köznyilván- tartóként dolgoztam a községi tanácsnál. •

Ha már a focinál tartunk, egyetlen mondat erejéig maradjunk is meg itt. Csáti Jónás ugyanis nagyon szereti ezt a sportot — főleg, ha a Fradiról van szó.

— Szó, ami szó, elfogult

zöld-fehér párti vagyok, és ezt nem is tagadom, de a szóban forgó témában talán érdekesebb, hogy fiatal koromban sem csak a rajz- a festészet volt az egyetlen kifejezési eszközöm. Színész- kedtem is — persze, csak idézőjelben értve, amiről leginkább kedves tanítóm, Kiss Ábel bácsi „tehetett”, aki egy-egy népszínmű megrendezésekor úgy szedte ösz- sze a színjátszókat, hogy azok közit én mindig ott voltam. Adtunk mindenféle darabot: kispolgárit, klerikális beállítottságút, hogy most, annyi év után mégsem nagyon szégyellem, az csak azért van, mert tudom, nemigen volt akkor miben válogatni, a szándékunk pedig tiszta volt. A bevételt a legfontosabb községi célok megvalósítására, így például az iskola háborús sebeinek meggyógyítá- sára használtuk fel.

S mind gyorsabban repültek ezek után az évek. Csáti Jónás igen hamar fontos beosztásba került a termelőszövetkezetben, s gondolhatnánk, hogy a lassan eltűnő ifjúsággal festészetet, színjátszást, éneklési kedvet, mindent félretett — ez azonban alapos tévedés lenne. Ha amatőr szinten is, de szép sikereket ért el a festészetben, amikor pedig a hangulat úgy hozza, olyan zengve-ibongva tudja „adni” a Kálinkét, s más kedves dalait, hogy bizony köny- nyen leveszi vele a lábáról, ámulatba ejti az ember fiát.

— Sajnos, csak a hozzá nem értőket — mosolyog, hogy erre terelődött a szó, Csáti Jónás. — Egyike ez az én szívfájdalmaim okának, amit itt úgy mondanak, hogy „rossz a fiihallásod, Lajos”, ennek okán aztán nem juthattam be a kórusunkba. Engem, ha maguk közé be nem is vettek, de .kóruselnöknek megválasztottak.

— Ez ma is a tisztem a hétköznapok megannyi gazdasági elfoglaltsága mellett Persze, úgy osztom be az időmet, hogy erre is maradjon. Aztán egyszer csak ész- reveszem, hogy mit jelent a dal a falunak! Mert azt mondjuk, még csak magától értetődik, hogy ünnepeinken a kórus tagjai műsort adnak, viszont nem sokan merték gondolni, hogy Komló tekintélyes találkozók résztvevője, szervezője lesz, hogy a faluban jelentős kulturális megmozdulásokat szerveznek, és ezek iránt akkora az érdeklődés, hogy szinte szégyenkezünk az ilyenkor többnyire szűknek bizonyuló kultúrházunk miatt.

— Ide tartozik — és erre igazán büszke vagyok —, hogy a mi dalosaink a szürke hétköznapokon is élenjárnak, mindig lehet rájuk számítani egy-egy fontos feladat megszervezésekor. Ez meg valami olyasmit bizonyít, hogy tiszta szívvel csak úgy lehet dalolni igazán, ha jól végzett munka van mögötte. Nos, ez a kórus már nyert aranydiplomát, számos belföldi fellépésen — és füleki fesztiválokon — szerepelt sikerrel, hozzájárult faluja kulturális lés gazdasági) eredményeihez, s ha ma valaki azt mondja, hogy kömlői Május 1. Mezőgazdasági Termelőszövetkezet — az a kórusunkat is jelenti egyben.

Mint lelkes amatőr és mint gazdasági vezetője, a lehetőségeknek megfelelően igyekeztem az erre vezető utat egyengetni. Hogy azután ezt értékelték-e, akiknek tisztük volt a megméretés, azt én magam bizony meg nem ítélhetem. Azt viszont nem tagadhatom, igen jólesett a névre címzett .Szocialista Kultúráért kitüntetés, bár az érdem e téren is elsősorban a kórusé — ők nem engedték, hogy köztük énekeljek.

— lov, nélkülem — búcsúzik e témától Csáti Jónás — talán a Fesztivál- díjat is megnyerik, most ugyanis ezt céloztuk meg. Jó lenne, ha sikerülne, de alakuljon bármiként is a helyzet, van egy biztos esélyem: verseny után, amikor (már csak a saját kedvükre énekelnek, mint eddig, ezután is maguk közé — biztosan bevesznek.

B. Kun Tibor

— Furcsa volt érezni, hogy mi harmincán valamifédieu képpen Magyarországot kép. viselhettük ilyen messze a hazánktól, (Táboriné Bartók Éva).

— 1976-ban ‘alakult az együttes, de ennyi tapsot még sehol sem kaptunk. És virágesőt sem. (Fülöp István).

— Volt hét fellépésünk és egy csomó menetitánc. Olyan gyolcsain elment ez a pár nap... (Fischer Judit).

— Harmincöt fokos meleg, ben épp a pálmafák árnyékában hűsolitünk, amikor be- miondták, hogy Budapesten mínusz 6 fok van. (Simon Gyula).

Akik áttáncoltak a határon

Ez volt az első útjuk küi. földre. És mindjárt egy tik rökorazági nemzetközi fesz. tiivákla. Na persize, bizonyítani már korábban kelilétti, például a mezőkövesdi Mai. ityó néptáncfesztiválon és a gyöngyösi országos minősítőn is. Nem ok nélkül kerül sor háromszor is egy héten próbára. Dé megéri a munka! Hiszen ez az út isi, (melyre az OK1SZ delegálta őkét) ... elsőrangú volt... felejthetetlen... csodála. tios... Ési ami a legjobban tetszett, az az volt, hogy:

— Lenyűgöző helyeken járhattunk. Elsősorban Izmirben, a hajdani Szmirmá- ban, a hozzá közeli Szelcsuk- ban és Marásában, de főleg Ephésusban, a hajdani görög kultúrát idéző romok közt. Megíegyinitiett bennünket a történelem levegője különösen, hogy e napokban minden Musztafa Kemal (Atatürk) nemzeti hős születésének 100. évfordulója körül forgott. A fesztivált is az ő tiszteletére rendeztek. (Pilisy Attila).

— Engem inkább a mai Törökország fogott meg, Iz- mer, ez a kétmillió lakosú hatalmas, nyüzsgő kikötőváros, ahol bármilyen furcsa, s/zinite testvéri szeretettel fogadtak. Nem a hódoltság koréra emlékeznek ugyanis, hanem a honfoglalás előtti kapcsolatainkra. (Palkovics Ákos).

— Szakmabeliként a kereskedők gyorsaságától és a mindenkori jéghideg sörtől voltam elragadtatva. (Böröcz- ki Endre).

— Kellemes csalódást okoztak az emberek. Jobbah európaiak, mint ahogy itthon gondoljuk. Nagy kár, högy kevés idő volt a sok fellépés miaitt körülnézni. (Sára Ferencné).

— Furcsákat esznek. Mindent olajbogyóval. Én csák szalad ós kajáknak hívtam őket. (Terenyei Tamás).

— Rajtunk kívül 14 együk

tes volt itt hivatalos egy ünnepségre. Köztük egy grúz nemzetiségű török csoport is. Hát amilyen bámulatos ritmusban azok táncolnak... Ott — ahogy a török szólás möndjá — 40 évig bizto« hogy fű nem terem... (Bö- röczki Endréné Németh Er. zsé'bet).

— Túl sokszor tálaltak vitamint. (Gál Attila).

— A szüret október közepére esik ott is, vagyis arra az időre, amikor mi kint voltunk. Ez alkalomból a

fesztivál -s zépségkirálynő mellé birsalma'- és gránátalma-királynőt is választanak. Ez utóbbi címmel engem tiszteltek meg. Azt hiszém, nem hoztam szégyent az eg_ ri lányokra, mert amíg a másik kettő roskadozott az ajándékkosarak alatt, a többiek nagy mulatságára, én majdhogynem fél kézzel tartottam a fényképezőgépek elé a diadal e súlyos jelképeit — mosolyogva. (Pipis Katalin).

— Megható volt, amikor a hatalmas, nyolcezer embert befogadó szabadtéri színpadon elhangzott a magyar Himnusz. Még akkor is, ha a szél összefújta a kottát, s a muzslkusök csak úgy, „sacc- ra” játszottak. (Fekete Márta).

— A tenger. Az volt a legszebb. Az Éged-, meg a Márvány-tenger. Mindkettő partján hatalmas feltűnést keltettünk, müvei a „jéghideg”, 24 fokos vízbe bemerészkedtünk. (Veréb Emese).

— Mivel nemrég vettem át az együttes vezetését, nekem ezért az tetszett, hogy minden „bejött”. (Kovács Tibor).

— Hát ez a fenntartók, vagyis á Volán, az SZMT, a MÉSZÖV, az MMK, — „KISZÖV”-ös képviselőjeként nékem is nagyon tetszett. De az is, ahogy a csór port a végén be-, azaz átjött a török határon. Az őrök ugyanis azt szabták feltétéiként, hogy a mintegy 150 katonának és vámosnak tízperces műsort adjunk. Mire a gyerekek áttáncoltak Bulgáriába, á csomagok is átestek a vámvizsgálaton.... (Koczka László).

Azon az esti ünnepségen, amelyen az Egri Néptáncegyüttes nagy csapatának tagijai beszámoltak külföldi útjukról, nem mindenki lehetett jelen. Hiszen a harminc táncos civilként hivatalban, gyárban dolgozik, középiskolában, vagy főiskolán tahiul, s előfordul, hogy épp estére esik a munka.

A legközelebbi próbán persze mindenképpen ott lesznek — biztosítékaként a további sikernek.

Németi Zsuzsa

(Fotó: Koczka László)

(Befejező rész)

Azok viszont, akik érdeklődéssel hallgatták a kártékony, ellenséges tévtanokat, vágy netán kérdezősködtek is, eltűntek nyomtalanul.

Noé életének hatszáztizen- kettedik esztendejében a középső fiú, Khám is belépett a férfikorba. Az ünnepségre összegyűjtötték a nép legszebb szűzlányait, szám szerint annyit, ahány sing hosz- szú a bárka — tehát háromszázat —, hogy Khám válasszon közülük feleséget, továbbá válasszon legfeljebb harminc ágyast — mert a bárka harminc sing magas —, és ötven szolgálót, mert a bárka ötven sing széles. Jáfet roppant érdeklődéssel figyelte az eseményeket, még sündörögni is próbált az egyik, enyhén halszemű hajadon körül, és belebetegedett, megtudván, hogy Khám épp őt választotta első ágyasának. Magábaroskadtan ült az ősapa mellett, az ünnepségből semmit se látott, s amint tehette, visszavonulta sátrába. Khám még reggel kiköltözött innen, új, pompás hajlékot építettek neki, most ott kéjeleg a gyalázatos ... Jáfet e pillanatban habozás nélkül agyoncsapta volna a bátyját, ha épp a keze ügyébe esik, mert úgy érezte, Ádám óta így még senkit nem fosztottak ki, és nem is

fognak, amíg Ádám ivadékai élnek ezen a földön.

Egyszer csak belépett a sátorba Noé.

Az ősatya tapintatos volt, bölcs és részeg. Egész tömlő bort hozott magával, meg

Váncsa István:

amelynek a fogából a markolatot formázták, aztán egyenként megnézte a nyélen ábrázolt, valószínűtlen barmokat, később rátért annak a távoli birodalomnak az ismertetésére, ahonnan a

Mahaláél, a skorpió

egy tálka olajbogyót. Csöndben letelepedett, odanyújtotta Jáfetnek a tömlőt, aztán ő is ivott. Nem nézett a fiúra, nem szólt, de Jáfet tudta, hogy Noé mindent ért. Életében először úgy érezte, szereti az apját.

Már csaknem elfogyott a bor fele, amikor Noé elővett valamit a köntöséből.

— Ezt neked hoztam.

Gyönyörű volt a tőr. Különleges, fehér csontból készült a nyele, soha nem látott állatokat, állatfejű embereket, furcsa növényeket faragták rá, a tokja sárga fémből, zöld és mélyvörös, csillogó kövekkel megrakva. Jáfet nem hitt a szemének. Még megse köszönte az ajándékot, amikor Noé beszélni kezdett; leírta az állatot,

tőr származik, esőáztatta, rengeteg erdőkről beszélt, nagy hegyekről, melyek az

égig érnek, s a tetejük mindig fehér, fákon lakó, szőrös, hosszú farkú emberekről, s egy idegen istenről, akinek kék a nyaka, hajában holdsarlót visel, és három szeme van ... Jáfet már részeg volt, zúgott a feje, de óvakodott megkérdezni, hogyan egyeztethető össze mindez az özönvízzel, a bárkával, és azzal a körülmény- nyél, hogy ő az emberiség egyik ősatyja. Hallgatta Noét, amíg el nem aludt.

Ettől fogva mind gyakrabban járt ki a pusztába egyedül. Néhány lepényt, datolyát vagy ha volt, pár szem fügét vitt magával, aztán nem látták napokig. A tábortól északra, minden járt utaktól és forrásoktól távol volt egy fekete, fényes felületű, teveformájú kő, ott szeretett üldögélni. Gondolkodott. Kivételes memóriájának hála, csecsemőkoráig visszamenően emlékezett minden elejtett félmondatra, sőt minden szemvillanásra — most ezeket próbálta ösz- szerakosgatni.

Hogy a vízözön valójában nem történt meg, azt cáfol- hatatlanul tudta, s a továbbiakban ez a kérdés nem is izgatta különösen. Gondolatilag messze túllépett a tényekkel való babráláson, eljutott a történelem intencionális szemléletéig: a múltat nem kutatni kell, hanem

teremteni. Nem az a fontos, hogy vízözön volt, vagy nem volt, hanem, hogy legyen, vagy ne legyen. Azt is tudta, hogy ezt rajta kívül egyetlen ember gondolta végig: Noé. A többiekkel pedig kár törődlni; Sém és Khám például sejti, 6Őt, csaknem tudja, hogy soha semmiféle özönvíz nem volt, de adott esetben a gyerekeik életére megesküsznek, hogy a saját szemükkel látták. S ehhez még csak lefizetni, vagy megfenyegetni se kell őket, elég, ha valaki összevont szemöldökkel néz rójuk.

Napszállta előtt rendszerint meglátogatta őt egy skorpió. Jáfet hullajtott neki néhány morzsát a lepényéből, aztán ismertette véle aznapi, elmélkedésének gyümölcseit. Mahaláéi — Jáfet nevezte el így — figyelmesen hallgatta az előadást, faroktüskéjével időnként helyeslőén a levegőbe bökött, néha még az ollóit is csattogtatta. Jáfet hálás volt neki.

Otthon, a táborban, nem beszélt senkivel. Bátyjain keresztülnézett, s látta, hogy Noé is átnéz rajtuk. Tekintete néha összekapcsolódott az ősatyáéval; nem váltottak szót, de nem is volt rá szükség.

Marchesvan hó huszonkettedik napján vett magához

asszonyt. Noé aznap este nagyon berúgott. A három fivér maradt ébren legtovább; parázsló tűz mellett üldögéltek, Sém fiatal bárányt sütőt nyárson, illatos füvekkel ízesítve, borral szaporán lo- csolgatva. Ittak. Jáfet magával hozta a táborba Mahaláéit; a skorpió úgy követte őt mindenhová, mint egy kutya.

• Khám elment megnézni Noét, ndncs-e rosszuk Sápadtan tért Vissza, a szája széle remegett. Jáfet nem várta ki, hogy megszólaljon. Előhúzta az indiai tőrt.

— Khám! ősatya vagy, megértetted ? ősatya 1 Hogy mit -láttál, az a te dolgod. De nem beszélsz. Noé fiai nem beszélnek.

Vdsszalökte a kést hüvelyébe, és elindult a királyi sátor felé. Mahaláéi ment utána.

S szőnyegen meztelenül, feküdt Noé, a vén eunuch. Mahaláéi megszagolta, csapott egyet a farkával, aztán Jáfet letakarta az ősatyát.

Amikor visszatért a tűzhöz, egyik fivére sem mert a szemébe nézni. Hajnal felé Jáfet szólalt meg először, olyan hangon, mint aki parancsot ad.

— Kilencszázötven éves volt. Húsz évvel élt többet, mint Ádám.