Népújság, 1981. november (32. évfolyam, 257-280. szám)

1981-11-05 / 260. szám

fr 4. JfíKB NÉPÚJSÁG, 1981. november 5., csütörtök Eger egyik idegenfor­galmi nevezetessége a líceumban székelő eg­ri Főegyházmegyei Könyvtár. Több ezer hazai és külföldi láto­gató kereste fel az idén nyáron is a ritka kincseket rejtő biblio­tékát (Fotó: Szabó Sándor) Politikai könyvnapok Szerdán * Csepel' Műveik munkásotthonában tartották meg a politikai könyvnapok országos megnyitó ünnepsé­gét, amelyen részt vett Sar­lós István, az MSZMP Poli­tikai Bizottságának tagja, á Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, vala­mint a főváros és a XXI, kerület politikai, társadalmi, gazdasági életének több kép­viselője. Ernszt Antal, a Csepel Művek pártbizottságának el­ső titkára ünnepi megnyitó beszédében megállapította: biztató és örvendetes jelen­sége életünknek, hogy a po­litikai könyvnapok nem el­szigetelt eseményei a könyv hódító útjának. Jelentősé, güket fokozza, hogy a politi­kai műveltség fejlesztésé­nek sikerekben gazdag hét­köznapjaihoz kapcsolódnak. Az ünnepségen adták át a Kossuth könyvkiadó nívódí­jait: a politikai irodalom népszerűsítéséért. Mikk Mikiveri Gondolj a rizikékre Emlékszel? Hogy örült a baráti társaság, amikor fel­fedeztük, hogy a vacsorára tálalt gomba neve nyelvün­kön közös. Ujjongó áhítat­tal és egyre nagyobb hévvel ismételgettük a friss (jeli­szót. Nem tudtunk betelni vele, hiszen ilyen csak a mesékben van — no meg a tiszteletre méltó, megszállott nyelvkutatók noteszeiben — hogy a rizike Észtországban is rizike, akárcsak nálunk magyaroknál. A két nép egyre gondol, amikor hallja ezt a szót. Ismerjük távoli ÄTÄl ismerni egymásban az elha­gyott rokont. Hej! Mikk Mikiver! Em­lékszel? Te dicsérted Dégi ritka jó játékát, s azt mond­tad, „fantasztik”. Színház­nézőbe jöttél október végén Egerbe s itteni kollégáid egy angliánus darabját mutatták be azon az estén, a Most mind együtt-et. Izgatottan lestük, vajon a nyelvi nehézségek elfeled- íí ték-e előled a darab lénye­gét? Később döbbenten hall- y gattuk fejtegetésed a két felvonás különbségeiről, a- damokleszi kardként felfiig­- gesztett karmesteri pálcáról- és azt suttogtuk: ez fantasz­tikus. Tudtuk rólad, hogy te vagy a tallini Drámai Szín­ház főrendezője és művésze­ti vezetője, de meglepőd­tünk, amikor színészi éned­ről beszéltél, arról, hogy ho­gyan tolmácsoltad a hels in­gőri királyfit — Hamleted — népednek. S megretten­tünk érted, amikor azt modtad, tékozló fiú vagy, amiért eddig túl sokat dol­goztál idegen klasszikusok­kal és csak keveset merítet­tél az észt kultúrából. Ma már tudod, hogy csak így őrizheted, óvhatod és mutat­hatod be a tiéid arcát Euró­pának. Hej! Mikk Mikiver! Ezt is tőled hallottam: mai vi­lágunk látszólag a választá­si-döntési variációk számta­lan sorát kínálja az egyén­nek. De ez — akár csak a kis népek esetében — az egyetlen felkínált, túlélési esélyében realizálódik. Vagy megtalálja' ezt és elfogadja, vagy nem és eltűnik. Más választási lehetősége nin­csen. Soroltad terveid. Ha no­vember 7-én bemutatod a szolnokiaknak Maii Unt — honfitársad — darabját ( A halál árát a halottaktól kér­dezd), akkor majd otthon Tallinban színpadra viszed Jaan Kross, egy kincstári festőről szóló művét, A har­madik hegyet. S míg a tol­mács oroszból fordította sza­vaid, te már saját anyanyel­veden messze jártál. A díszlettervező Tönu Virvé- vel egyezkedtél. Aztán rám­pirítottál, toliam újabb bot- ladozása láttán. Neked kel­lett felírnod a számomra is­meretlen észt író, Kross ne­vét. Bevallottam, nem olvas­tam tőle semmit, de meg­ígértem, pótolom bűnös mu­lasztásomat. Azóta asztalo­mon a kötet figyelmeztetőn: önként vállalt kötelességem­re. Terveid? Egy olyan nem­zeti színház megtermetése, amely az embert több dimen­ziójában képes ábrázolni. Az élő, lélegző személyiség mélységét. Megértettem ne­hézségeidet. Azt mondtad, nálatok az utóbbi 15 eszten­dő drámatermése csak „pla­kátfigurák” játszására nyúj­tott lehetőséget, és ez el- (meg) rontotta a színészeket is. De hát nálunk sem te­remnek bőséget a fák... Hej! Mikk Mikiver! Tu­dom nehéz lesz neked, ha meg akarod újítani színhá­zadat. Utaznod kell, mint a régi céhes legénynek. Ta­pasztalnod, megélned, fi­gyelned, dolgoznod kell — idegenben. Elfelejtettem egy valamit megkérdezni tőled akkor es­te! Ha leszáll az éj, miről álmodsz? Friss, esőáztatta otthoni tájról? Üj színház­ról, igaz művészetről? Lá­tod ebben is — álmainkban is — közösek vagyunk, sok elintézetlen dolgainkban egyek. Gondolj, hát a rizá- kékre... Szilágyi Andor V^A lakásomba látogató al- "^kaími ismerősök, barátok ^rurcsállva billegetik fejü­ket, amikor egy-egy, a szó­fiáiba nem „illő" tárgyat vél- ;3jek ott fölfedezni. És akkor újra meg újra kell mondanom, hogy szí- -rjVfenihez nőtt „kaoatjaim” H'aaok, amelyeket országha- y tórokon túli csavargásaim x'-typám süllyesztettem úti- i93t8skám mélyére, jíélójif-. j[y: Szándékosan nem hívom j őket föntebb stílusban más- j mák, mert nem valószínű, ,:hogy éppen ezek a tárgyak (.■jellemzőek az illető ország­ijára. Némelyik még csak kap- i csolatba sem hozható lelőhe­lyével. Nem mániám, még csak nem is hobbim ez a gyűj­tögetés. Ha az lenne, szu­venírekkel bástyáznám ma­gamat körül, mint teszi ezt oly sok turista ismerősöm. Velencéből nem giccses gon­dolákat, még csak nem is szerelmet es vaporettókat, Burgaszból nem rózsaolajat, Salzburgból nem Mozart- mütyürkéket a Kaukázusból nem az Ararát fénylő koro­náját hoztam haza; hanem „kaeatokait”. Az én kacajai­mat! Szóval el kell mesélnem, hogy a vadgesztenyét a há- zsongárdi temetőország egyik sírjáról hoztam el;; Kriza János nyugszik alat­ta. A koromfekete, csillogó köveket — valamilyen vul­káni üveg —, a szürke és hamukönnyű tufákat a Kau­kázus lejtőin és valahol a Szevan-tó környékén dugtam zsebre. Jesolóból csúnya, szürke követ emeltem el, és így tovább... Sok helyről semmit sem hoztam. De amit hoztam, azokhoz a kacatokhoe olyan történetek fűződnek, amelye­ket az ember nem akar el­felejteni. Még- akkor sem, ha tonnányi élmény, ese­mény rakódik föléjük. Elég rájuk egy pillantás és az emlékezet bozótosad ban megmozdulnak az ágak. KAGYLÓ. Újra látón, a Punta-Sabbioni-d „öreg ha­lászt”, aki szótlanul ül bá­dogtepsibe ömlesztett csene­vész, hajnalban kifogott ha­lai mellett. Apró halaiból tán soha senki, vagy csak én vásároltam. Mégis min­den áldott reggel ott ül — az olaszokat meghazudtoló birkatürelemmel — rozoga bárkájában, a filmes turis­ták pergőtüzében; hogy az­után visszahajigálja a még élő halakat a tengerbe. Mert összejött már egy raviolira, egy vino rossóra vagy egy tá­nyér spagettira való ado­mány. Egyetlen imát ismer: Arrivederrci, Arrideverrci Signora! A GESZTENYÉRE pillant­va újra kezembe veszem Kri­za János „Vadrózsáit”, Dsida, Kányádi és Szilágyi Domokos könyveit. Aztán nagy-messziről hallom Al­bertus Molnár zsoltárait, hallom Sütő András gyilko­sán pontos és hihetetlenül magyar mondatait fölkászá­lódni lakótelepeink porá­ból, sarából. MÁRVÁNY morzsák könyvespolcom alsó lapján. Rómeó és Júlia; örök szere­lem-örök álmát alussza. De jön velem szembe a vero­nai amfiteátrum díszletező munkása. egy-csurom- iz­zad tan. így van ez rendjén,; estére elkészül az Aida dísz­lete, és a hagyományokhoz híven több ezer ember gyertyagyújtásánál majd mindjárt felhangzik Verdi halhatatlan műve. A szik­lák fölé feszülő, romantiku­san kék ég feketére vált, a karcsú-zöld ciprusfák még feketébbre. HAMUKÖNNYŰ TUFÁK! Talán titeket ismerlek a leg­kevésbé, ezért titeket cso­Évfordulók kapcsán Gyöngyös és Mátraszentimre Vannak véletlen egybeesé­sek, de talán valamivel több annál, hogy a Mátraszent­imre község alapjait lerakó üvegkészítő őshuták is létesí­tésük évfordulójára készülnek — igaz, csak a 250. évesre —, amikor a hegyvidék „főváro­sa” ünnepet vár. De egy sze­rény szomszédnak ez is szép jubileum! A Mátra tetőire 250 esz­tendeje telepített üveghutás — szakmailag magas mű­veltségű — mesterek mindig érezték Gyöngyös közönsé­gének megértését, segítését. Nélkülözhetetlen volt a vá­ros, mint bevásárlóhely, ahol ugyanekkor üvegtermékeik értékesítésére is módjuk adó­dott. Később, amikor az üvegipar megszűnésével la­kosságunk az erdei munkák­ra tért át, a hordódonga-ké­szítőknek és a faszénárusok­nak is első állomásuk volt a gyöngyösi piac. s a távo­labbra, a Jászság felé kocsi- zók szálláshelyért sem men­tek tovább a környék leg­nagyobb településénél. Így szövődtek évszázado­kon át a kapcsolatok, és ahogy a lakosság szaporo­dott a Mátra tetőjén, az iparcikkek beszerzésén kí­vül mind jobban rászorult az egészségügyi, szociális és kulturáli javakra is. Biz a több évszázados múlt — amelyben a szorgalmas és hasonlóan sok-sok szenve­dést, megpróbáltatást átélt városi lakossággal mindin­kább összekötött a Mátra szerette — a kialakuló tu­rizmus és végül jelenünkben a magaslati gyógyüdülés, a kiépülő nemzetközi és or­szágos jellegű idegenforga. . lom ezer szállal kötötte egy­máshoz a két helységet. Kormányzatunk Mátra. szentimrét és üdülőövezete­it napjainkban város kömyé. ki községgé szervezte át és Gyöngyös sok-sok egyéb fej­lesztési gondja mellett is nagy törődéssel végzi a pat- ronálást. A jövőbe vezet ez az út. S úgy válhat sikeressé, ha lakóinak a várost 650, a mi községünket pedig 250 esztendőn át fenntartott szorgalma ezután sem lany­hul. Erre az alkotókedvre épít, a tennivalókat fogal­mazza meg Gyöngyös Város Tanácsának 4/1980. (XII, 22.) számú rendelete, amit a ju­bileumi intéző bizottság az önkéntes társadalmi testü­letekkel iparkodik is ered­ményesen megvalósítani. Nagy lendületet adhat ez a Város fejlődéséhez, ami a felső-mátraiaknak is nagy örömet jelent. Hiszen a ju­bileumi tájékoztatóban az idegenforgalmi szempont­ból számba vehető műemlé­ki felújítások között a mát- raszentimrei tájház, a hegyi településeket is érintő mo. nográfiák, helytörténeti mun­kák támogatása szerepel. Számunkra is nagy fontos­ságú a természet, környezet és tájvédelem kiemelése, több más mellett a hagyo­mányőrző, hagyományte­remtő kulturális programok — például a mátraszentim. rei nemzetiségi találkozó — előkészítése, megrendezése. S lényegesnek tekintik az irányelvek azt is, hogy javí. tani kell a szabad idős fog­lalkozások lehetőségeit, min­denekelőtt a természetjárók, a Mátrába látogatók köré­ben. A nagy történelmi évfor­duló kapcsán nekünk, hegy­vidéki embereknek is erőnk­höz mérten részt kell ven­nünk a munkákban. Első és legfontosabb, hogy legna­gyobb értékünket, az oxi­génbázist jelentő óriás erde, inket, tiszta forrásainkat és környezetünket védjük a ha­talmas ütemben fejlődő és iparosodó városi lakosság számára. S országnak, vi­lágnak is! Mert egyre na­gyobb jelentősége lesz a Mátra-fennsíknak, a Nyuga­ti-Mátra még sok helyen érintetlen területeinek. Máris szét kell húzni a városra és közvetlen környé­kére nehezedő fokozott ide­genforgalmat. Folyamatosan ki kell építeni a turizmusra alkalmas területeket, a.mun­kába pedig bevonni- minél több intézményt, főleg fia­tal erőt. Fontos, hogy mind nagyobb seregeket nyer­jünk meg a környezetvéde­lemnek, az egészséges élet­módra nevelő természetba­rát- és sportmozgalmaknak. S persze, nem kizárólag az évforduló kapcsán! Zakupszky László Mátraszentimre dáliák a legjobban. Terem- tőm, milyen, messze innen a civilizáció, a Kodak-masinók csattogása milyen messze innen!? A kolostorok kaza­matáiban itt áldozati bárá­nyok sírnak; gyönge nya­kuknál kés időz, hörgésük holnapra bevérzi a Kauká­zus vizeit, bevérzi ezt a papírt is. Hiába kötöttünk zsebkendőt a kehgyelíutó patakok fölé, hiába csomót a hiedelemre! Ki űzi el a „betegségeket”, ha nem az írástudók!? Hiába hangzik el magyar népdal az egy sziklatömbből kifaragott ko­lostor kazamatáiban. FAFORGÁCS egy lidóról; szép az ember meztelenül. Jönnek a lányok, lányos asz- stzonyok; pizza a kezükben: déli nap. Két mellük: ka­rámból szabadult kiscsikók. Rousseau? Nosztalgia? Vagy a századvég racionalizáló- dása? Teljesen mindegy. Mintha a bikinivel együtt, szép lassan prüdériáját is levetné Európa. Még a szen­tek földjén is. Csak hát a ládán. Kaoatjaim; kövek, kagy­lók, gesztenyék... ha jön még közétek vendég, majd újra elmondom, hogy ... Mit is mondok el? Kacatjaim vagytok; soha többé nem ismételhető utak, a sirályok állandó, mégsem kiszámítható útjai. Pátkai Tivadar ’ Egy közhasznú kiadvány Válogatás alkotó pedagógusok munkáiból Megyénkben már hagyomány az, hogy évente pályázatot hir­detnek a hivatásszerető, az al­kotó pedagógusok számára, akik ennek keretében gyakorlati ta­pasztalataikat foglalhatják Írás­ba. Ezek a tanulmányok olyan gondolatokat, életképes ötleteket tartalmaznak, amelyeket célsze­rű lenne a mindennapi nevelő- oktató tevékenység során Is ka­matoztatni. Ezért dicséretes a megyei pedagógus továbbképzési kabinet kezdeményezése, ugyan­is arra vállalkozott, hogy az ér­tékes Írások közül a legszlnvo- nalasabbakat egy kiadványban megjelenteti. Ebben olvasnató Fodor Jánosné cikke, aki azt vizsgálta, hogv a gyenge telje­sítményű tanulókat miként le­hetne orosz nyelvből a jobbak közé felzárkóztatni a gimnázium első osztályában. Némethné Bog­nár Erzsébet arra keres választ, hogy szűkebb hazánk múltjának örökségét hogyan kell megked­veltem! az Ifjúsággal. Kelsz László hasonló témát boncolgat: ő a műemléki, az Irodalmi ha­gyaték megbecsülésének lehető­ségeit kutatja. Varga Zoltánná a Siketek Általános Iskolájának beszédnevelés terén elért kor­szerűsítési törekvéseit taglalja. *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom