Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-17 / 244. szám
NÉPÚJSÁG, 1981. október 17., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9 A XVIII. uáiadban nagy népszerűségnek Örvendtek a szalmaképek. Hosszú ideig kegytárgyakként Őrizték meg Okét. de volt Idd. amikor dilettáns munkaként alantas esztétikai megnyilvánulásnak tartották. Ezek a műtárgyak ma sem váltak kiemelkedő esztétikai alkotásokká, de figyelmen kívül nem hagyható Információkat közvetítenek a ma emberének a XVIII. század középosztályainak gondolkodásmódjáról, világlátásukról. Az egri Dobó István Vármúzeum klubtermében megtekinthető kiállítás darabjai német zárdamunkák. Hajdan az Egri Érseki Lyceum Múzeumában Ritkaságok és kegyeleti tárgyak címszó alatt állították ki őket A kiállítás hétfő kivételével minden nap megtekinthető. A felvételeket Perl Márton készítette Színház született Szabolcsban Augusztus 26-án Ünnepélyes társulati üléssel nyitotta meg kapuit a felújított nyíregyházi színház. A Szabolcs-Szatmár megyei Tanács 79 augusztusában hozott határozatot az önálló társulatú színház létrehozására, és működési feltételeinek fokozatos megteremtésére. A régi nyíregyházi kőszínház, amelyet 1894. február 6-án avattak fel, s amely Alpár Ignác, a kor egyik legnevesebb építészének tervei alapján készült, soha nem rendelkezett állandó társulattal. Mindig úgynevezett fogadószínház volt, de múltjában olyan vendégekkel büszkélkedhet, mint Rózsahegyi KáLmáp, Pethes Imre, Jászai Mari, Ódry Árpád és Csórtoe Gyula, hogy csak a leghíresebbeket említsük, s azokat, akik többször is megfordultak itt. A felszabadulás után egy ideig a Hungária filmszínház működött a már akkor is eléggé megviselt épületben, majd ismét színház lett, ahol rendszeresen felléptek a Faluszínház utazó társulatai, de a miskolci és a debreceni színházak is. Ám az épület tovább romlott, kívül-belül, a technikai felszerelések egyre siralmasabb állapotba kerültek — már ami egyáltalán volt —, s az 50-es évek végére elkerülhetetlenné vált a teljes felújítás, korszerűsítés. 1960-ra megfiatalodott az akkor már hatvanhat éves épület. Kívülről megőrizte a tervező elképzeléseit, stílusos kastélysárga szíriével méltóságteljesen magasodott a hajdani „Károlyi-kert” gömbakácai fölé. Ám belül új ruhát kapott, meleg színű textilborítást, piros plüss foteleket, és ami a fő, korszerű színpadgépezetet, húzókkal, világító tornyokkal, és az akkori technikához mérten „mindentudó” fény- szabályozóval. Jellegében viszont továbbra is fogadószínház maradt, egészen a legutóbbi évekig. Ebben a minőségben feladatát kiválóan látta el. Bevezette a bérletrendszert, közönséget nevelt, a debreceni Csokonai Színház szinte minden előadásával átjött, de szerepelt itt a miskolci, a békéscsabai, a szolnoki, sőt a Budapesti Nemzeti Színház is. Emlékezetes előadások ebből az időből a debreceniek Koldusoperája, Zsebes Jakab szerepében a pályakezdő Dégi Istvánnal, a Miskolci Nemzeti Színház Arturo Uija Sztankay Istvánnal a címszerepben, a tragikus hirtelenséggel elhúnyt ígéretes szabolcsi író, Sipkay Barna „A világ peremén” című drámájának ősbemutatója, szintén a miskolciakkal, Darvas Ivánnal a főszerepben. Színház és jó előadások szűkiben tehát soha nem voltak a nyíregyháziak, ám a város robbanásszerűen fejlődött, elérte a százezres lélekszámot, főiskolák nyíltak, s a művelődési igények magasabb szintű kielégítése sem várathatott tovább magára. így született meg a nyíregyházi önálló társulat gondolata, melynek valóra váltására a legnagyobb egyetértéssel fogott össze a megye és a város, a párt és az állami szervek. Nagy erőfeszítést követelt ez mindenkitől, hiszen a felszabadulás óta szinte nem alakult új társulat vidéken. Az épületet is fel kellett újítani ismét, korszerűsíteni, „lakhatóvá tenni” a leendő társulat számára. Felújították, illetve kicserélték a színház valamennyi gépészeti és elektromos berendezését, biztonságos acélszerkezetű zsinórpadlása, kényelmes közlekedők, munkakarzatok és világítási hidak kerültek a régi faszerkezetek helyére. A színháztereim hangosítását, az üzemeléshez elengedhetetlenül szükséges hang- és íényjelzéses összeköttetéshez korszerű elektroakusztikai berendezéseket szereltek fel. Bár az épület nem műemlék, a mostani felújítás során is megőrizte klasszicizáló homlokzatát, és tiszta, áttekinthető belső tereit. Az ötszáz főt befogadó nézőtér légkondicionált, barna textilburkolatával, nemes hatású, formatervezett sárgaréz lámpatesteivel, a társalgó teret-sokszorozó bronztükreivel méltó otthona lehet a Bo- zóky István vezette társulatnak, mely azzal, hogy ideszerződött, s itt akar dolgozni, hittel vállalta ezt a tájat, Bessenyei, Krúdy, Móricz Zsigmond és Váci Mihály földjét. Vállalták a „legmesszibb megyét” többek között Holl István, Bárány Frigyes, Vitai András, Hercegh Csilla, Musz- te Anna, Györgyfalvy Péter, Barhinek Péter s a rendezők: Fehér György, Balázs Ádám és Nagy András László, és még sokan mások, akik tudják, hogy nálunk Közép-Kelet ^Európában a színházalapítás mindig is történelmi tett volt. A fiatal társulat magyar klasszikussal és mesejátékkal indítja első színházi évadját. A Csongor és Tünde bemutatója, a tulajdonképpeni megnyitó előadás október 17-én, azaz ma lesz. Vörösmarty drámai költeményét Bozóky István" rendezte. A díszelőadásról a színház ünnepélyes megnyitásának eseményeiről lapunkban a jövő héten számolunk be. Mester Attila könyvek Azt hiszem, ez a vallomás jellemzi legjobban ezt a kitűnő irodalmi „ kismester”-t, akit hajdanán sokan jobban szerettek, mint a fejedelmi rangú Herczeg Ferencet, mivel kritikusabb volt a nemességgel szemben, némi jó. akarattal nála „baloldalibb”- nak lehetett érezni, de sokan jobban szerették a világtekintélyű Molnár Ferencnél is, mivel a polgárság fő írójához képest mégis igazi .magyar úriember” volt. A könnyed írni tudás mesterségének-művészetének ugyanúgy birtokában volt, mint a polgári népszerű irodalom két vitathatatlan főszereplője. Egy ízben nevetve azt mondta nekem: „Herczeg Franci kénytelen jobban lelkesedni a magyar nemesért, mint én, mert sváb bürgernek született, Molnár Feri pedig a Hattyúban meg az Olympiában egyenest glóriát fon a magyar köznemes feje fölé, mert pesti zsidó fiúnak született, fin mosolyoghatok a dzsentri korlátoltságokon, mert hiteles bihari dzsentri vagyok.” Mint író valójában ezt is tette. Talán kelleténél mél- tatlanabbul elfelejtett, kedvesen gúnyos regényeiben, amilyen a „Varjú a toronyórán” vagy leginkább legsikeresebb elbeszélő művében, amelynek címe évtizedeken ót szinte szállóige volt: „Te csak pipálj, Ladányi”. Csathót rég nem adtunk ki, regényeit rég nem olvassuk. O alighanem jobban értené, méltányolná, sőt okos szellemességével még indokolná is, mint mi, ez az Immár hetvenedikhez közeledő olvasó nemzedék. ' De nem volt hiábavaló, amire én is rábeszéltem, hogy örökítse meg színházi emlékeit. Emlékező könyvei nélkülözhetetlen dokumentumok. A magyar színháztörténet egyik legjobb rendezője volt. így vélte Hevesi Sándor is, aki nemcsak az egyik legjobb barátja, de legértőbb méltányolója is. Amikor Hevesi lett a Nemzeti Színház főrendezője, azonnal Csathót vette maga mellé másodiknak; amikor Hevesi lett a Nemzeti igazgatója, Csathót tette meg főrendezőnek. Később, amikor Hevesi továbbkényszerült más színházak tájára, Csathó mindig mellette volt, és a század lég- nagyobb magyar színházi rendezőjének nemegyszer az volt a véleménye, hogy ezt vagy azt a drámát Csathó nála is jobban tudja előadássá varázsolni. A színházi rendező Csathó Kálmánt nem volna szabad elfelejtenünk. Hitte, vallotta, és gyakorolta, hogy a rendező akkor művész, ha elvész a mű mögött, ha pontosan azt valósítja meg, ami a drámában van. Ritka művészegyéniség volt: nagyon jól értett mesterségéhez, de egy pillanatig sem értékelte túl magát, sőt kinevette azokat, akik főrendezői tevékenysége miatt igyekeztek túlértékelni az írót. Pontosan tudta, hogy ügyes, tehetséges, kedves, de nem túl jelentékeny. Mégis: mindig azt írta, azt csinálta, azt hirdette, amivel erkölcsileg egyetértett. Eszmékben nemigen hitt, de önkockáztatásig hitt az emberségességben. Igazán alig-alig tagadott bármit is, de egyértelműen gyűlölte az embertelenséget. Nemcsak azért volt indulatos antifasiszta, mert élete nagy szerelme, felesége, a nagy színésznő, Aczél Ilona történetesen zsidónak született. De a fel- szabadulás után azt is illetlenségnek tartotta volna, hogy hivatkozzék antifasiszta múltjára. Száz éve született. Nagy rendező volt, kellemesen másodrendű író, akit azonban mégis emlékezetünkben kellene tartani, de ami talán mindennél fontosabb: példaszerűen morális, méghozzá nem ridegen, hanem kedvesen, s mégis rendíthetetlenül morális írástudó volt. Az ilyen pedig a mi századunkra is fontos példakép. Oj Az Olcsó Könyvtár fel- szabadulás utáni könyvkiadásunk legrégebbi könyv- sorozata. Az első sárga, vékonyka kötetek valóban népolvasmányok voltak. Az utóbbi időben újszerű vállalkozásnak lehetünk szemtanúi. Tematikus összeállítások, egy-egy kort bemutató kötetek jelennek meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Az egyik legutóbbi — szám szerint a 857. kötet — A császári Róma címet viseli. A római császárkor első éve i. e. 48, utolsó éve pedig 476, mikor is Odoa- ker germán király letette trónjáról az utolsó „Caesart”, az Augustulus (fel- ségecske) néven emlegetett Romulust. Révay József összeállításában és válogatásában ismerkedhetünk meg a római császárság aranykorával és összeomlásával. Történeti jellegű összeállítás az Olcsó Könyvtár másik új kötete is, mely a Hunyadiak korát mutatja be, Kulcsár Péter válogatásában. Négy történetíró müveiből készült azaz összeállítás, amely Mátyás uralkodását közvetlenül megelőző korszaktól II. Ulászló uralkodásáig dolgozza fel történelmünk oly sok dicsőségben és kudarcban bővelkedő korszakát. Mátyás király a fő alakja, ki régebbi történelmünk kétségtelenül legnagyobb szereplője volt. míg a korszakhatárként jelzett II. Ulászló a legelárvultabb és a legszegényebb. Feljegyezték róla, hogy sokszor annyi pénze sem volt, hogy rendesen étkezzen, és még a komornyikjának is tartozott. Mátyás alalcját kitörölhetetlenül őrzi népünk emlékezete. A történetírók műveiből kapunk képet a 15. századi magyar valóságról: a királyi pompáról, a politikai és társadalmi válságról, a mindennapos szokásokról. A 15., de még inkább a 16. század műfaja volt a históriás ének, a „beszélt irodalom”, a megélt valóságon alapuló — ma így mondjuk — tényirodalom. A bukaresti Albatrosz Könykiadó a 16. századi magyar irodalmi műveltségnek nem egyedüli, de legfőbb hordozóit mutatja a Históriás énekek és széphistóriák című kötete. A kor sajátos műfaja volt az ének, mely nem az olvasónak, hanem a hallgatónak szólt. A regösök hősökről, nagy csatákról beszéltek a török, tatár, az éhínség és pestis gyötörte országban. Az oktató, buzdító, feddő célzatú dalok a nép sorsáért aggódó lantosok mindennapi szózatai fennmaradásáért. A széphistóriák té-* mája, hangneme már kevésbé váteszi, minit a dalosoké, több bennük a vidám, s kevesebb a nemzeti elem. Az ismert énekszerzők (Tinódi Lantos Sebestyén, Ilosvai Selymes Péter, vagy Ráskai Gáspár) mellett külön értéke a kötetnek, hogy olyan széphistóriákat is közöl, melyek jó része csak tudományos igényű kiadványokban lát általában napvilágot.
