Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-24 / 250. szám
NÉPÚJSÁG, 1981. október 2«.. szómból MŰVÉSZET ÉS IRODALOM *• Kovács Mihály: Olasz juhász Hedrick Terbrugghen: Pipára gyújtó fiú (Kőhíd! Imre reprodukciói) Életünk és az építészet. Kérdések Granasztói Pálhoz Elias Canetti, az 1981-es irodalmi Nobel-díj kitüntetettje „Legszigorúbb mércével mér így az ember mindent." — Hetvenkét ériéből ön csaknem fél évszázadot az építészetnek szentelt. Jó ismerője városaink sorsának. Milyennek látja településeink arcát a mai építkezési eljárások, a modern technológia és a tervszerű fejlesztés tükrében? — Roppant felemásnak — és ez érthető is. A városok egy részét alapították, zömük viszont irányító akarat nélkül keletkezett. Az egyik esetben tudatosan, a másikban csak esetlegesen játszott szerepet a tervszerűség. Városaink sorsa című könyvemben is kifejtettem, mennyire más a hangulata és emberekhez igazított léptéke például a művészi értékű épületegységekből álló történelmi városmagoknak, mint az újabb keletű negyedeknek. Ez utóbbiakat ugyanis a tömeges lakásigény kielégítésére, mennyiségi szempontokat szem előtt tartva hozzák létre. Városépítés helyett modern „házgyártás” alakítja településeink, városrészeink arculatát. — És ennek örülhetünk? — A tervszerűség és modernség számos előnye mellencséit. Elbeszélései világosbarnák voltak, lencsebarnák, s ha néha közéjük lopott egy-egy színes üveggolyót, hevesen tiltakoztam; olyankor úgy kacagott, a könnyei kicsordultak, a papa dörmögve fordult a másik oldalára, és még órákig nem tudtam elaludni. ...ma már tudom: a Halál az életből meríti erejét, s nem is harcolnék vele — a mesék hazugak, s a levágott sárkányfejek helyébe úgyis hét másik nőne; ' de nagyapám attól kezdve csak a Hamupipőkét tudta mesélni, s amikor megkértem: mesélj a Hamutartóról is, kinevetett. Én azért kitaláltam magamnak egy mesét: ezt a soha nem használt, de naponta elmosott porcelántálka tulajdonképpen a Mama, s csak arra várt, hogy egy cigaretta csókja felébressze ... beszélgettem is vele, s jaj, nagyon haragudtam, amikor a papa bele- szotyolázott. E gyszer eleSett a tejjel. Mért iszol, Mama, kérdeztem tőle, és akkor a nagyapám úgy szájon vágott, mint soha senki. Amikor aztán a kicsiny koporsó valami szomorú, lyukas csónakként elsüllyedt a sírban, megmagyarázta: te adtál értelmet az életének, miattad legalább utólag kiszínezhette, s amikor már maga is hitte, hogy járt az Óperecián túl, kinevették, lett kiküszöbölhetetlen hát- ,’ány az egyhangúság: az Újpalotához hasonló monolitikus házrengetegben nem lehet kialakítani a lakóhelyen szerveződő hagyományos kapcsolatokat, a paneltechnológia jobbára sivár, esztétikailag szegény városképet eredményez. Jellemző, hogy az ott élők, lakótelepeknek hívják ezeket az új negyedeket. — Amikor még a Fővárosi Tanács városrendezési ügyosztályán dolgoztam, közvetlenül is érzékelhettem, mennyire nehéz gazdasági mutatókkal és építésügyi előírásokkal bírókra kelve úgy építkeznünk, hogy az elkészült házakban, lakásokban jól is érezzük magunkat. Az ennek érdekében megfogalmazott javaslatok lassan érnek meg, türelmesnek kell lennünk, mert egyik napról a másikra nem várható eredmény. — ön, aki városépítészeti esztétikát tanít a műegyetemen, és doktori értekezését látvány-ember.város-építészet kapcsolatáról írta, ho. gyan vélekedik az építéés sírva jött haza — akkor itta az első pohár bort. Ahogy hazaértünk, felujjongtam : — papa, most végre nyugodtan kergethetjük a macskákat! A Mama úgyis mindig megszidott bennünket érte. — Nagyapám rám nézett, nem szólt egy szót sem, húzott egy nagyot a pálinkásbutykosból, csak aztán intett nemet. Még meg is verte egyszer a Bundit, amikor az megzavarta Szürkemacskát. A ztán anyám hazavitt, mert a papa már nem is borotválkozott, és azt mondták, nem vagyok jó helyen nála. Én maradtam volna szívesen, de nem engedték. Utoljára még kimentem a kertbe. A kiszáradt cseresznyefa, mint a Mama, vézna karjaival az eget próbálta átfogni. Aztán láttam, ahogy a gereblyére hajol... s csak most tűnik fel, a csupasz karók milyen vészjóslóan meredeztek körülötte! Azóta minden karó kidőlt. Nagyapám nem adhatja el a kertet. ö nem engedné... — Van, aki istennek születik. Van, akit istenné választanak, és van, aki istenné váltja magát... Ö ilyen volt — mondja nagyapám, aki sohase sír. És ezeknek az isteneknek még ma sincs saját vallásuk. A hamutartót a zsebembe dugtam, amikor anyám összecsomagolt, a papa már úgyis a földre hamuzott. Azért szetnek mindennapi életünkre gyakorolt hatásáról? — Nagyon jelentősnek tartom azt a változást, amelyet az új lakónegyedek lakásai életünk minőségében, százezrek lakáskultúrájában és higiéniai szokásaiban kialakítottak. Csakhogy a város- építészet nem csupán belső terek kialakítását, hanem az épületek külső tömegének megformálását és a tömegek által alkotott terek arányainak létrehozását is jelenti. Ez a környezet — zántságér- zetet keltő szögletes formáival, szürke színeivel, rideg anyagszerűségével — olyan várostudatot alakít ki, amelynek pszichológiai, szociológiai következményei gyakran károsak. Hogy a kényelem és a lakáshoz jutás árán szükségszerű-e feláldozni közösségünket és közérzetünket — ezt tartom most az urbanisztika legizgalmasabb kérdésének. A válasz megkeresése azonban már nemcsak tervezők és városépítészek feladata. Juhani Nagy János mégis sajnáltam, hogy elvisznek. A Bundi is velünk aludt éjszakánként, és néha átmászott hozzám a papa ágyából, és megbökdösött a nedves orrával. De azért örültem is, mert már gyakran nem volt mit enni, és bűz volt, és ritkán jött össze annyi pálinkásüveg hogy azt visszavihessem, és lefaraghassak magamnak egy cukorkára valót — pedig amikor a Mamával jártam vásárolni, sokszor még csokit is kaptam. A busz a temető mellett ment el, anyu sírt, de én tudtam, és nem mondtam meg neki, hogy a Mama úgyis elmeséli majd, hogyan járt túl az eszünkön — talán erre az utazásra is szüksége volt abban a bukdácsoló csónakban, talán eljutott az Öperenciás-tenge- ren túlra is. E lnyomom a csikket a hamutartóban — igen, ez még mindig az a hamutartó, s reménykedem: a Mama azért nem mesélte el nekem ezt a históriát, mégsem, mert ahol van, azon már nincs mit színezni, remélem, megtalálta a meséit Az ő kacagását keresem azóta is, a legszebb zenét, ifjúságomat. Itt áll most is mellettem, nézi, ahogy segítségül hívom a papírt... jaj, iszonyúan kacagni kezdek. Deák Mór Világirodalmi tájékozottságunk hiányaira döbbenthet újra a tény: megint egy irodalmi Nobel-díjas, Elias Canetti, akinek neve Magyarországon majdnem ismeretlenül cseng. Fő művéről, az 1960-ban megjelent Tömeg és hatalom című kul_ túrfilozófiai, szociológiai, etikai, politológiai esszéjéről, Franz Kafkáról írt művéről, naplószerű feljegyzéseiről valamint drámáiról csak a lexikonból tudhatunk. Leszámítva néhány esetlegesnek tekinthető publikációt, magyarul két fontos írása olvasható: 1972-ben jelent meg a marokkói élményei alapján írt könyve, a Mar- rákes hangjai, 1973-ban híressé vált regénye, a Káp- rázat, mindkettő az Európa Kiadó gondozásában. Azt lehet mondani, nálunk mindkettő visszhangtalanul maradt. Pedig Elias Canetti olyan író, akinek, művészi tevékenységén túl, egyéni mítosza is van, vagy lehetne. Származásának ellentmondásossága egyik példaképéhez, Franz Kafkához hasonlítja. Spanyol-zsidó család gyermeke, de Bulgáriában született. Angliában él gyermekként, ahol két döbbenetes élmény éri: apja korai halála és a Halley-üstökös várása, amely, saját bevallása szerint, későbbi apokaliptikus vonzalmait magyarázza. Bécsben Sigmund Freud van az egyetemista fiatalemberre nagy hatással, akinek eszméivel máig vitatkozik, Berlinben az a szellemi pezsgés, amely Németországot a huszás években jellemezte. 24 évesen szerez filozófiai doktorátust, 30 éves, amikor a Káprázat megjelenése után Dosztojevszkijhez és James Joyce- hoz hasonlítják. Aztán menekülés az Ausztriára törő fasizmus elől — és csak sok_ sok év után a siker: a Káprázat harmadik kiadása (München, 1963J tette a német olvasók előtt ismertté a nevét, szerezte meg számára a kritikusok elismerését, hozta meg számára az európai hírnevét, és nyitotta meg az irodalmi kitüntetések sorát. A hírügynökségek tájékoztatása szerint a NobeUdíjat odaítélő Svéd Tudományos Akadémia az író „műveinek eszmegazdagságát és művészi erejét emelte ki”. E lakoni- kus és általános értékelést Canetti írói alapállása hitelesíti, értelmezi és korlátozza. Olyan író és gondolkodó 6, aki képes meglátni a polgári lét ellentmondásait, ábrázolni a polgári humanizmus csődjét, miközben elvágyódik abból a világból, amelyet tervezett regényciklusa címével minősít: emberi színjáték őrülteknek. Vágya a múltba viszi és keletre, ahol tiszta emberséget vél felfedezni. Nagy regénye, a Káprázat, olyan állapot rajza, ahol már minden elveszítette a valószerűségét. A főhős, Peter Kien, sinológus, nincs semmilyen ésszerű kapcsolatban a valósággal. Helyzetének képtelenségét és változásait a fejezetek címe igen plasztikusan fejezi ki. Állapotának első állomása: a fej — világ nélkül, második: a világ — fej nélkül, harmadik: a világ — a fejben, de sohasem kölcsönösségi viszonyban e kettő, sohasem racionális kapcsolatban a világ és az ember. És ahogyan a valósággal általában képtelen a normális kontaktusra, ugyanúgy képtelen arra is, hogy a vele közvetlenül érintkező emberekkel megértsék egymást. Döbbenetesen igazolódik Canetti egy elméleti alaptétele, amit egyik interjújában fogalmazott meg, a polgári lét fő jellemzőjeként. Ez, „a kommunikáció hiánya az emberek között”. Egy-egy cselekedetnek egymással homlokegyenest eltérő jelentést tulajdonítanak, beszélgetéseikben sem a gondolatok, sem a szavak nem találkoznak. Egyik értékeivel a másik nem tud semmit sem kezdeni, ha ugyan lehet még itt értékekről beszélni. Mindenkinek van egy teljesen zárt világa, amelyek lényegileg nem különböznek egymástól, csupán a látszat szerint, mert mindegyik képzelt világ, mindegyikre egy kitüntetett (pót) cselekvés jellemző, és egyikből sem vezet sehová semmilyen út. A legijesztőbb az, hogy e zártságot mindenki a legfőbb jónak tekinti, önmagát a legtökéletesebbnek és mindnyájan igen kellemesen érzik magukat. Minden szereplőt — Canetti egy másik példaképének, Robert Mu- silnak a szavaival — tulajdonságok nélküli embernek lehetne minősíteni, nem azért, mert a szó szoros értelmében hiányoznak egyedi vonásaik, hanem azért, mert minden figura azáltal válik jellegzetessé, hogy jellegzetes közhelyekből alakította az iró. Már magában e tény bravúrnak számít, bár a modem polgári irodalom ugyanezt a problémát járja körül, amikor a darabokra hullott világ cserepeit keresi, amikor az eltűnt egyéniség nyomait kutatja. Van itt azonban egy értékes többlet: o stílusbravúr. Nyelvi sémák, klisék, tartalmukat: vesztett erkölcsi ítéletek, devalvált, üres kifejezések sokaságával képes elérni, hogy o regényalakok megdöbbentő primitívségükben, nyárspolgári mivoltukban sajátos arculattal rendelkezzenek. A szürke árnyalatait festi az író, a semmi változatait fogalmazza meg. Ahogyan a főhős képes hetekig szoborrá merevedni, úgy válik riasztó panoptikummá e közhelyes világ. Groteszk és tragikomikus, az abszurditásba hajlik, és „senki sem tudja magáról, hogy ki 1 ő valójában”. A Káprázat egyben modellértékű is: azt példázza, hogyan válik az intellektus a primitív erőszak martalékává, majd tehetetlenségére rádöbbenve hogyan válik önpusztítóvá. Modellje a polgár bukásának, modellje az értelmiség önpusztító kapcsolatainak, a fasizmus barbárságának és a polgári humanizmus gyengeségének. A Káprázatban az elveszett életet, az elembertele- nedést találtuk meg, viszont abban a vékonyka kötetben, amelyet szerényen útijegyzeteknek nevez az író, a Marrákes hangjaiban a teljes élet utáni vágyat kell felfedeznünk. Elemi erejű ez a vágyakozás és tiszta fényű a nyelv, amely megtestesíti. Az élet mélységei ekkora erő előtt nem maradhatnak rejtve. A nyomor keleties tobzódása mögött meglát valamit az író, ami számára eddig ismeretlen volt: a valóság legegyszerűbb tényeit és összefüggéseit. A múlttal való együttélést, a hőseikre figyelő mesemondókat, a bölcsen titkolt félelmet, az élet nagy kérdéseiről vitatkozó férfiakat, a marabu derűjét, a nász reggelén az asszonyi szépséget, az ábécét tanuló gyerekeket, a békét árasztó udvarokat, az őrület és a halál fájdalmát, a temető végtelen rommezőjét. Nem csoda hát, ha megváltozik. Csöndes derűvel, az örök homályba burkolózó emberi lét iránti tisztelettel, a kenyeret adó asszonyok mozdulatával mondja: „Ezt tudom magamból adni neked, vedd a kezedbe, az enyémben volt.”. Mi várjuk, hogy a kezünkbe vehetjük az író testét: a müveit. Törőcsik Miklós
