Népújság, 1981. október (32. évfolyam, 230-256. szám)
1981-10-24 / 250. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1981. október 24., szombat Műeke Ferenc: Vitkovics Mihály portréja Firenzei {estő: Szent Domonkos a cellájában Kovács Mihály: Önarckép A művek túlélik mestereiket... Látogatóban az újjávarázsolt Egri Képtárban Garai Gábor: Csontváry önarcképe Ez a két szem most már csak befelé néz, Ez a tekintet foglya önmagának; mély kút víztükrén gyúródik amit lát: tombol, mintha rácsok között kerengne, űzött erdők, rom-arcok, nedve-szítt fák, ,áthatára f81dts, a_ feIÍ dfíl. hold-ösvényed ellovagló kísértés, lathatara lóidtól az eg fele dől. Ez a két szem most már csak befelé lát; tulajdon testébe maró rab állat, mint hályog fagy rá kívülről a nézés: vergődik, mintha még esélye lenne... növényi összeomlás, tárgyi vérzés Ki bocsátja szabadon végzetéből? írja köré az enyészet karéját. , Radnóti Miklós: ♦ Olasz festő Egy kövön ül. Merész fenekét Tegnap Máriát festett, szépszemű hálóval fonja a kőhöz a pók lányt és énekelt. Most Krisztust és fest, nagyokat dúdolva váz°’ja •J“d*s ^ókja alatt . es elkezdi újra élőiről: a vaszna ele: . . , , L (— A rosszak kerékbetörettek ( A rosszak kerekbetorettek a parton s a jókat elmosta a parton s a jókat elmosta dagálykor az ár. —) dagálykor az ár. Süketek lábukat dugták az égre, a vakok Színekkel játszik és fekete is elmentek már a föld haja lassan megőszül a naptól, alá, csak a fehér némák Dúdol és Istentelenül ugatnak néha még. —) egyedül van a vászna előtt! Ami nagyanyám fejfájáról lemaradt A régit is megcsodáltuk, rabul ejtett bennünket a valóban értékes alkotások ritka varázslata: valamennyien a távoli múltból tudósítanak, remekül megmintázva egy-egy pillanatot. A piktorok sírhantjain — ha egyáltalán megvannak — emlékeztetik az arra járókat a lét végességére, s arra is, hogyne művészek nemesebb része dacol a múlandósággal. s azt hirdeti, hogy az élet lehet rövid, ám a kultúra örök. Az újonnan rendezett tárlat — a helyiségek korszerűsítésére egy esztendőt áldoztak — majdhogy megbabonáz. Az illúzió immár tökéletes: nem bosszankodunk a kezdetleges paravánok, a recsegő parketta, a rossz megvilágítás miatt. Most semmi sem zavar: csak a mesterekre hallgatunk, némán és tisztelegve a képeik által sugárzott Szépség előtt. Jó ötlet volt, hogy egy kis termet arra szántak; érzékeltessék a képtár eseményekben bővelkedő históriájának főbb fordulóit. Kellett ez a többlet, mert érdekességek és tanulságok sorát kínálja azoknak, akik kedvelik a történeti kurió- > zumokat. Az alapítás Bartakovics Béla érsek érdeme. Ez a mecénás 1872-iben határozott úgy, hogy a Líceum második emeletének egy termét jelöli ki múzeumnak és képcsarnoknak. Anyag már volt, hiszen Aszalay József egy évvel korábban a létesítendő intézménynek ajánlotta fel testvére, Aszalay László kanonok mintegy száz darabból álló gyűjteményét. •Jelentkezett korábban is egy főpap Pyrker László érsek, aki kizárólag párját ritkító festményeket vásárolt. Szakmai tájékozottságának, jó érzékének köszönhette azt, hogy egyszer sem csaphatták be. Soha nem adott el csak vett, olykor csillagászati Összegeket áldozva egy nehezen megszerezhető vászonért. A köz javáért is tevékenykedő férfiú ezt a hatalmas vagyont felkínálta a megyeszékhely számára. Azt is ígerte, hogy megfelelő otthont — pontosabban palotát — építtet ennek a kincsnek. A városatyák azonban ismét igazolták hagyományos szellemszegénységükkel társult szűkmarkúságukat, ugyanis élénken tiltakoztak az ellen, hogy vállalják a fenntartás költségeit. Csoda-e, ha a sértett nagyúr sem maradt adós a válasszal: 1836-ban mindent átadott az akkori Nemzeti Múzeumnak. Egyébként ez a „blokk” máig is a Szépművészeti Múzeum egyik legértékesebb gyűjteménymag- va, amelyet nemzetközi szinten is nagyra becsülnek ... 2 A nagy lehetőség elúszott, így hát meg kellett elégedni a lassú, a fokozatos gyarapodással. 1873-ban ide került a Bartakovics Flóristól származó ötven munka. 1833 szintén jelentős dátum: ekkor az Egerhez sok szállal kötődő Kovács Mihály 103 képből álló hagyatékát özvegye testálta a képtárra. Ugyanígy vélekedett Pánt- hy Endre címzetes püspök nagyprépost is, akit kortársai átlagon felüli műveltségéről igényességéről ismertek. ő általában a bécsi kereskedőknél kopogtatott s a császárváros aukcióin tűnt fel és csak ezért rajongott, ami érdemes volt a halhatatlanságra. így aztán nem véletlen, hogy szinte világhírű értékek birtokosa lett. 3 Induljunk sétára a termekben — számuk hét és félről kilencre nőtt — a Szépség maradandó élményekkel és örökzöld bölcsességekkel felvértező birodalmában. Rájövünk; hogy itt is minősíteni kell, itt is van a jónál sikerültebb, s a legkiemelkedőbbek közül is akad kiválóbb. Dosso Dossi ecsetjével emberi hitvallását is megfogalmazza a Faun és nimfában. Tekintsünk el a mitológiai értelmezéstől, hiszen ez csak a kötelező „köntös”; a lényeg az, hogy az idős férfi sóváran öleli magához ifjú kedvesét. Mintha megszólalna, mintha arról győzködne, hogy a pillanatnyi gyönyör által kínált megújulást vétek elutasítaná, mert a mából elűzött öröm, holnap aligha adatik meg, pedig csak az ifjúsággal elsuhanó szerelem nézhet diadalmasan szembe az elkerülhetetlen Véggel. Romagnában majd Bécs- ben dolgozott a XVII. században Guido Cagnacci, akinek valószínűleg legértékesebb festményeit találhatjuk itt. Bibliai történetet jelenít meg — akkortájt ez volt ildomos — mégis Dávid alakjában a lehetetlennel is szembeszálló, a le- győzhetetlent is párviadalra hívó, a bivalyerős Góliátot is letipró, a jóért, az igazért mindig porondra lépő. azért bármilyen áldozatot meghozó Ifjút varázsolja vászonra. Azt, aki egyszer mindenki lehetett, azt, akivé ráncoktól redőzött arccal, tompuló tekintettel már soha nem válhatunk. Elbűvöl Sebestiwno Ricci Pietro Rotari, Francois Millet, Jacob van Schuppen, Ligeti Antal, Barabás Miklós, Kracker János Lukács, Brodszky Sándor, Miklóssy József, Székely Bertalan, Mészöly Géza, Munkácsy Mihály. Olyannyira, hogy visz- sza-visszatérek hozzájuk. Egy mű' azonban szinte mágikus erővel vonz: Hendrick Terbrugghen-nek Pipára gyújtó fiúja. Megborzongat a titokzatosság: az ifjan meghalt művész munkásságának csak utolsó évtizedéről tudunk valamit. Mindezért mégis busásan kárpótol az alkotásba ötvözött ars poetica és gondolatvilág. A simogató háttérszínekbe villan a mesterséges fény, s a gyertya lángja rajzolja ki azt az arcot, amely mindenkor az ártatlansággal, a folyvást jóra rendeltetéssel fémjelzett Ifjúságot szimbolizálja. Érthető, hogy ezt a képet minden valamirevaló szakkönyv csak felsőfokú jelzők dicséretében emlegeti. Aztán Kovács Mihály következik. Egy helyiséget kaptak akvarelljei, amelyek a többi festménnyel együtt azt sugallják — Horáciusszal szólva — hogy ezek a művészek nem haltak meg egészen, hiszen egyéniség értékesebb része farkasszemet néz az elmúlással, ott él az egymást követő nemzedékek tudatában... Pécsi István A znap, amikor az utolsó pohár bor felhőjéből lecsapott nagyanyámra a százfejű sárkány, a Halál, és elragadta, bolondul bőgtem — sehogyse tudtam megérteni: miért őt? Hiszen nagyanyám már csak nekem volt szép! Hogyan tévedhetett ekkorát a Halál? Ö nem változik királykisasszonnyá! Nagyanyám mosolygott a ravatalon is. Sárga és borostás volt az arca. Féltem a bizonytalanságtól, és nem tudtam elhinni, hogy őt öleli a koporsó, ahogy mi talán sohasem tudtuk. Már az is furcsa volt, hogy az utolsó hónapokban nem nevetett; azelőtt nevetése felkutatta a legapróbb sarkokat, betöltve a házat, minden zegét-zugát, a pókokra is fintorgó bátorsággal. Amikor ágynak esett, .örökké mogorva nagyapám próbálta helyettesíteni, de észrevettem,. hogy a mindig féltve gondozott kertet felveri a gaz, és éreztem nagyapám kacagásából a félelmet: ki fog most már szívéből nevetni? Ki tud mostantól? ősz volt. Finom ujjú, fa- vetkőztető ősz — nagyanyám csak fonnyadt, száradt egyre, s néha meglestem arcán valami földöntúli boldogságot : talán már istene jött el könnyíteni rajta? Vagy a Halállal csókolózott akkor is? Ha megpuszilt engem, megtörölte, mindig a száját előtte — vajon melyikünket szerette jobban ... ? Törékeny asszony volt a nagyanyám, illékony testét nevetése fogta marokra — belekapaszkodott akár a söprű vagy a gereblye nyelébe. Hátravetett fejjel kacagott mindig, s olyankor farkát behúzva kotródott a csend, mint az idegen kutyák az udvarból, a galambok meg rácsodálkoztak nagyanyámra: ki az, aki még náluk is magasabbra szárnyal? H uszonnyolc kilóval ment el. Nagyapám felnyalábolta, úgy futott vele félőrülten az udvaron — a tyúkok, amik még az <3 kezét ismerték, kotkodácsol- va rebbentek széjjel. Rohantam én is nagyapámmal, kukorékoltam, azt hittem, játszunk, hogy nagyanyám elmosolyodjon végre annyi idő után. Nagyapám csak szaladt, szaladt, egyre lassabban, s amikor megnyugodott, eltemette Őt mélyen a könnyei alá Életében először rágyújtott akkor egy cigarettára, én adtam neki a dugidgimből — éreztem, nem fog bántani. Érdes.rekedten szólalt meg, de nem köhögött, mint én az első slukk tói: — Vaksi volt. Lánykorában sokat olvasott. Három újságot naponta. Az apró betűt is. Az apjának ... Ezt mondta, és odahúzott az j ölébe — akkor sejtettem meg: nagyanyám mosolyát örökre lezárta kedves kék szeme... de sírássá változtatni a Halál sem tudta! Az utolsó napig jó barátja volt nagyanyám a szép, szavaknak, a kedvességnek. Kacagásának ereje álom világban engedett élni — és csodálatosak voltak közös álmaink. Lefekvés után, félálomban hallgattam meséit. Saját életét színezte ki, s emlékeibe mártózva elhittem, Ő Hamupipőke, és sorsa mórzsalékából nekem mindig kiválogatta a mesék
