Népújság, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-24 / 120. szám
Mf» Fogalmaink Szép s határ. Tanúsíthatom. A minap majd félmegyé- nyi „határszemjét” tartottam, s bár engem azzal vádolni sem lehet, hogy a mezőgazdaság a kisujjamban van, de annyira laikus sem vagyok, hogy a természet szép zöld nyélvén ne értsek azért. Szép a határ. Csak eső kellene már, de nagyon —, mondja a paraszt képzeletembéli disputában, és helyeslőén bólintok rá. A paraszti ember, nek igaza van, eső kellene már. Nem kell visszabóklásznom emlékezéseimben gyermekkoromig, hogy hát mi volt és milyen volt a paraszt. Almomból riasztva is elfújom, jobban mint a Mi- afyánkot, hogy mi is az a lenini hármas jelszó, és ma is tudom, legkevésbé sem a jelszó szintjén, hanem logikus, társadalmi valóságban gyökeredző igazságként: mi is és miért is fontos a munkás-paraszt szövetség. Csakhogy a szavak mór nem fedik a fogalmakat. Vagy nem úgy fedik, ahogyan mi, idősebbjei megszoktuk, megtanultuk. Bennünk még, ha nem vigyázzuk meg gondolatainkat, úgy jelenik meg a munkás, a proletár, mint aki vérbe- vasba, de mindenképpen olajos overallba öltözött, s a kezében kalapácsot tart. Ha sublert, akkor az mór a korszerű munkás. De hát milyen „képben” jelenjék meg képzeletemben a programozó, a numerikus vezérlésű esztergán dolgozó szakember. Frakkban és fehér ingmellben ugyan nem, de Lewis-euccban igen. S ha olajos, hát akkor vagy az autótól, vagy a motorkerékpártól inkább, mint a géptől. Jó, tudpm. fékezzem a fantáziám! Ha vérben, vasban nem Is, de olajos cuccban még igenis látható és található munkás, nem is kevés a gyárak kapuin belül. De ez a munkás mégse proli, leginkább csak proletár, a politikai kategória, s nem a horpadt has egykori törvényei szerint. És a paraszt? A kis- és középparaszt? Meg a zsellér? A föld nélküli nincstelenek. A tehénpásztor. A kondás. Egyáltalán a szó mindennapi, vagy ha úgy tetszik „termelői” értelmezésében paraszt-e a paraszt nálunk? Ag- romókus-e az agronómus, és hátra teszi-e a téesz-elnök a két kezét, mint ama csúfolódó „népdalban” van? Nem lehet dátumhoz kötni, mikortól, mert a társadalmi, gazdasági változások folyamatot jelentepek, amelyeknek kezdetei szinte kitapinthatatlanok —, ha csak nem egy- egy határozathoz kötjük őket. Mégis, úgy gondolom, hogy alapvetően — az alapokra épülten már — az elmúlt évtized volt az, amely a magyar faluból, mint a paraszti termelés helyéből valami mást, valami újat, valami soha nem voltat formált. Nem írnám le, nem mondanám, hogy a nagy paraszti falvakból mezővárosok lettek, bár a régi fogalmak szerint bízvást megtehetném ezt is. Ha nem lett belőlük mezőgazdasági nagyüzem, néha több falut is behálózó majorságokkal, változó településszerkezettel — sajnos nem mindig az előnyére változó szerkezettel — várost idéző, azon túl is tevő otthonokkal és mezőgazdasági szakmunkásokkal. Romány Pál idéz egy tanulmányában a néhai Erdei Ferenctöl. Nem véletlen, hogy mezőgazdaságunk mostani időszakában egy immár fél évszázados „Erdei-keser- gés” került az említett tanulmányba. Erdei Ferenc annak idején azon búsúlt neki nagyon, hogy míg nálunk valaki paraszt marad. Nyugaton valaki paraszt lesz. Egyszerűsítve a dolgot, nálunk a Horthy-Magyarország parasztja nem számított szakembernek, a „parasztízálást” ném kellett tanulni, az bárki lehetett, aki maradt falun. Míg akkortájt már Nyugaton régen meg kellett tanulni, bele kellett tanulni a mezőgazdálkodásba, s azon bélül is specializálódni kellett. Kézen-közön kínálkozik a gondolat továbbvitele: fél évszázad kellett nekünk ahhoz, hogy valaki ne maradjon paraszt, azazhogy a mezőgazdaság szakmunkása, hanem azzá mivelje magát. Somolyoghattunk azon egykoron, nem is olyan régen, miként is lett a kondásból, gulyásból, tehenészből szakállattenyésztő, a semminek sem nevezett segédmunkásból vegyszerező szakmunkás, gépkezelő, hogyan lett a fészerből gépműhely, a traktorból erőgép, s az elnök bácsiból, meg az agronómusból tisztelt elnök elvtárs. meg mérnök elvtars. Ahogyan lett, úgy lett olyan a magyar mezőgazdaság, amilyenné mostanra vált, s ahogyan fejlődnek tovább a szakmák a mezőgazdálkodásban, emelkednek a szakmai tudás szintjei, úgy fejlődik tovább a népgazdaság eme alapvető ága is. S ennek a legkevésbé sem mond az ellent, hogy háztáji, meg kiskertek, lévén, hogy azokban a háztájikban, még kiskertekben a nagyüzemi mezőgazdasági tudományos sikerei alkalmaztatnak a nemesített vétőmag. vagy a jó hozamú tojótyúk formájában is. Nincs kéznél pontos statisztikám, meg lehet a statisztikát — elnézést, nem gúnyból írom — önkényesen is használni, nos, szóval, nincs kéznél a statisztikám arról, hogy mennyivel van már a húsz százalék alatt is a magyar mezőgazdaságban dolgozók száma. A főfoglalko- zásúakat értem most és itt s nem azt a kereken plusz egymilliót, aki „másodállásban", besegitőként, hobbi- kertészként, a kisgazdaságok nyugdíjas művelőjeként termel a maga és a piac számára. Gondolom, sokkal azért még nem lehet ez a szám a dolgozó népességhez viszonyítottan a húsz százalék alatt. De ha belegondolunk, hogy alig egy emberöltővel ezelőtt a magyar népességnek több mint kétharmada „falusi” volt — most a termelést és az ezzel összefüggő életformát értem ezalatt —, akkor belátható és lemérhető e téren is az óriási változás. Amelynek dinamikája voltaképpen a hatvanas évektől vált alapvetően meghatározóvá. Szép a határ. Eső kellene. De hát azt mégse írhatom, hogy ezt, mármint az esővárás szavakba foglalt sóhaját egy mezőgazdasápi szakmunkás rebegte el, amikor ezt egy parasztember mondta, Igen. a szavaknak hangulati értékük is VRn. a politikai jelentésükkel együtt, vagy azon is túl. Az esőt a paraszt várja. A jó termésért a termelőszövetkezeti tag. az állami gazdasági alkalmazott, a mezőgazdaság munkása dolgozik. A magyar tájon lám megfér egymás mellett a roman, tiká és a tudomány. Ha értőn hagyják is őket. Á cikk, amelyet meginti szándékoztam, valahogy így kezdődött volna: A középkorban a törökök elől menekülő pravoszláv népek egyes csoportjai hazánkban leltek oltalmat. A akkortájt lakatlan Szentendre árván maradt házai önként kínálkoztak otthonul a délszláv menekülteknek. Ezután néhány szóban említést tettem volna a délszlávok településszerkezetéről. arról, hogy az ugyanazon vidékről, városból érkezők összetartozásuk jeleként Szentendrén is igyekeztek egymás közelében maradni. Szóltam volna arról, hogy az Ily módon kialakult, ún. mahalák mind külön templomot emeltek maguknak. Hát így lett Szentendrének hét szerb temploma. Napjainkra ezekből azonban csak négy maradt a szerbség birtokában. Milyen is egy szerb templom? — tettem volna fel a kérdést az olvasd nevében. Gyönyörű — hangzott volna a válasz. Dúsan aranyozott, keleties motívumokkal tarkított. az ötvösművészet remekeiben gazdag. Szobrok nincsenek. Á padokat pedig támaszkodásra szolgáló állószékek helyettesítik. Az oltárt és a szentélyt az iko- nosztáz választja el egymástól. Az ikonoaztáz jobb felsó második ikonja rendszerint a templom védőszentjét ábrázolja. Az ikonok szépségét nem lehet szavakba foglalni. Azt látni kell! Hol? —hangzott volna a második kérdés. A szentendrei Szerb Egyház- művészeti Gyűjtemény termeiben. Lakatok, pántok.T Es itt következett volna a gyűjtemény bemutatása. De az egykori püspöki rezidencia kertjében található múzeumot vaspánt védte. E pánt láttán nyomban azok a lakatok jutottak eszembe, amelyek a magyarországi szerb templomok kincseit rejtik el előlünk. De hisz’ a Szerb Egyházművészeti Gyűjteménynek épp e lakatokért kellene kárpótolnia az érdeklődőket S felrémlett előttem Szent, endre négy szerb templomának képe. A felállványozott görögkeleti püspöki templom (Belgrád székesegyház), amelynek a még épen maradt ablakait a szomszédos iskola diákjai céltáblául használják, a környék galambjai pedig az ikonosztáz réseiben fészkelnek. A Po- zsarevac.ska- és a Preobra- zaenszka-templom ugyan jobb állapotban van, de ezeket Is csak kívülről aawnlélhetik a turisták. (Igaz, az utóbb említett templom évente egyszer, a szentendrei búcsú napján, augusztus 19-én kitárja kapuit.) Es itt van még a Marx téri Blagovesztensz- ka, másik nevén görög temp, lom. Tatarozását alig néhány hónapja fejezték be. mégis zárt ajtók fogadják a látogatására érkezőket. Vajon miért? Elháríthatatlan akadályok? SZÁVA PÁL. a városi tanács volt műemlékvédelmi főelőadója futódját nemrégiben nevezték ki erre a posztra; még járatlan a város dolgaiban. Ezért nem őt kerestem fel). — Előre kell boesátanom, hogy a műemlékvédelmi törvény értelmében a műemlék épületek fenntartásáról ^tulajdonosnak kell gondoskodnia. Tudjuk persze, hogy ez a legtöbbször anyagi akadályokba ütközik. Honnan teremtené elő például a templomok felújításához szükséges nem csekély öez- szeget a saerb egyház, ha A feláll vány ©zott Belgrád székesegyház „rongyos” ablakai Az újjávarázsolt Blagovesztenszka. templom Mátraházi Zsuzsa; Szentendrei séta bevétele szinte a nullával egyenlő? Ezért mi, felismerve, hogy a város templomai sok turistát csalogatnak Szentendrére, összefogtunk az Országos Műemléki Felügyelőséggel, és közös erőbő! rendbe hoztuk a főtéri templomot. továbbá világító- és hangosítóberendezéssel láttuk el. A Blagovesztenszka istentiszteletre és kiállítások bemutatására készen áll. — Mégsem használják. — Ezt én sem értem. Pedig még azt is felajánlottuk, hogy a gondnokot a saját bérkeretünkből honoráljuk. — És az egyházművészeti gyűjtemény miért 'kárt be? — Elsősorban azért, mert fűthetetlen az épület. Különben is abban reménykedtünk, hogy a múzeum felújításának idején a főtéri templom pompája kárpótolni fogja az érdeklődőket. A gyűjtemény vezetője egyébként többet tudna erről mondani 1 VtijICSICS D. SZTOJAN, a szentendrei Szerb Egyházművészeti és Tudományos Gyűjtemény igazgatója: — A kiállítási épületként szolgáló egykori püspöki konyha nem felelt meg a korszerű muzeológiai követelményeknek. Átalakítása és bővítése szükségessé vált. Továbbá néhány műtárgy restaurálását és konzerválását is el kell végeznünk. Reméljük, hogy 19?2-ben az eddiginél is gazdagabb anyaggal nyithatjuk meg új. bői a múzeumot. — Addig sehol sem láthatják az érdeklődők ezekét a műkincseket? — Gondoltunk rá, hogy Pesten és Szentendrén is rendezünk egy-két kamarakiállítást. — Az újjáalakított Bla- govesztenszka-templomban is? A Blagovesztenszka-templom ikonosztáza (Fotó: Gaál Béla — KS) — Ezt az édesapámtól káréi dezae meg! Egyházi ügyéké ben ő az illetékes. Segíteni akarunk VUJICSICS DUSÁN, a Bn-> dai Görögkeleti Szerb Püspökség vikáriusa nem hajlandó nyilatkozni, a templo-* mot félti a turistainváziótól.’ NÉMETH LÁSZLONÉ. az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség főelőadója: — A minap értesítettek, hogy a Blagovesztenszka-templom néhány üvege hiányzik. Már intézkedtünk is, hogv ezéket mihamarabb pótolják. — Es mi lesz a többi templom sorsa? — A Pozsarevacska-temp- lomom a tetőt kijavítottuk) A Preobrazsenszka is viJ szonylag jó állapotban van. Mindkettőt be lehetne kapcsolni az idegenforgalomba. Már csak gondnokot kellene találni, és a fizetéséről gondoskodni. — A Belgrád székesegyház esetében, gondolom, ném ilyen egyszerű a helyzet. — Valóban. Az épületet statikailag is meg kell erősíteni. Így legalább 2—3 millió forintba kerül. A templomot 1977-ben állványoztuk! fel, de a költségvetés módosítása miatt a munka kezdési ideje eltolódott. — Most rpár dolgoznák az épületen ? — Látszólag nem. Válójában pedig a visegrádi műé helyeinkben végzik a kőfaragó munkát. — Eközben a betört ablakokon beszálló por és beröppenő madarak tovább rongálják a templombelsőt. — Hát igen. De a rhi támogatási keretünket is csökkentették. Ennek ellenére sokat fordítunk a templomok felújítására. Higgye eE mi tényleg akarunk segíteni.' ★ Gondatlanság? Figyelmetlenség? Rossz szervezés? A felelősség tovóbbpasszolása? Talán mindegyik, talán egyik sem. Az is lehet, hogy túl sokan sürgölődnek az újjászülető Szentendre bölcsőjénél. Csupán a tenni akarók szándékának egyeztetésére nem akadt vállalkozó. Akármi is legyen a megoldás nyitja, az biztos: az állam a jelenlegi pénzügyi lehetőségeihez képest sokat áldoz a műemlékek, köztük a szerb templomok megóvására. Mj se hagyjuk veszni ezeket az értékeket! Még bel- és külföldiek ezrei és generációi szeretnének gyönyörködni bennük.
