Népújság, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-24 / 120. szám
Mi hát az ember? Beszélgetés Jókai Annával Általában elmondják róla, hogy változatos életpályát futott be. Ennek oka az, hogy érettségi után nem mehetett mindjárt egyetemre, az ötvenes évek viszonyai így közvetlenül befolyásolták személyes sorsát. Mint több. szőr nyilatkozta, épp ezért vált emberi és írói természete olyanná, hogy kezdettől előbb vette észre az élet ellentmondásait. mint azt, ami már megoldódott. — Tíz-tizenhat éves koromban váltam írc^vá — mondja erről —. amit ugyanis sem otthon, a családban, sem az iskolában nem mondhattam el. azt megírtam. Lét- elenlemmé vált az írás. legkedvesebb szórakozásommá; egy mosolygó leánygyermek védekezése volt ez a világgal szemben! Ha leírtam va. lamely gondolatomat, megúsztam a pofont, de a környezetemnek is jobb volt így. Tizennyolc éves koromban viszont már éreztem, ez a befelé fordulás veszedelmes is lehet. Túlérett vagy inkább koravén voltam, féltem, ha sokáig kilógok az emberek közül, esetleg ki if rekesztem magam közülük. Akkor elhatároztam: vagy élni fogok, vagy írni? — Miért döntött az élet mellett? Az íróságot jó időre el is felejtettem. Igen, csaknem nyomorogtam. Adminisztrátor, anyagkönyvelő, népművelő, majd főkönyvelő voltam. Afféle fekete báránynak számító kisember, aki a helyzetével eléggé cmsze- egyeztethetetlenül roppant kényes volt arra. hogy van véleménye. Keservesen, de megtanultam, ha valamit nem mondhatok ki, mélyen hallgassak, ám a véleményemben ne inogjak meg. A magánéletemben is ez volt a legnehezebb. Amit ezzel a helyzetemmel nyertem: széles szeletét ismertem meg az eletnek! — Végül mégis tanár lett, ma már ön a Tanárnő a Magyar Televízió Mindenki iskolájában. Irodalmat oktat egy egész országnak. — 1956-ban bejutottam az egyetemre, 1961-ben megkaptam a diplomámat. Budapest egyik peremkerületében, általános iskolában kezdtem tanítani, olyan gyerekeket, akiknek a családi körülménye nem volt különb, mint a szociális foglalkoztatóban dolgozóké, akiknek a főkönyvelőjük voltam. A szociális foglalkoztatóban elmehete ;:>k és öregek, csökkent képességű emberek seregét ismertem meg. Népművelőként ta_ pasztaltam, mily sok a munkánkban a formális elem Anyagkönyvelőként a rubrikák’’ördögíségére döbbentem rá. Családban éltem, nehézségek közepette.. . Ekkor alakult ki az az alapállásom, ami máig. íróként is jellemző rám. Azt kezdtem kérdezni: ,,Mi hát az ember?!” És tudtam: a választ nem a fajta kitenyésztett példányainál kell keresni. Hiszen ha azt kérdezzük, milyen kutyának lenni a földön, nem az ölebtől kezdünk érdeklődni, hanem a korcs kutyáktól, a hűséges házőrzőktől, a segítőkész pásztorkutyáktól, akik esetleg éheznek, de dolgoznak, s mivel foglalkoznak, olykor tévednek. József Attila két verssora jut ilyenkor az eszembe: „Láttam a boldogságot én / Lágy volt, szőke és másfél mázsa”. Amit én mindig úgy értelmezek: a malacok boldogságát könnyű elérni, csak sok moslékot kell enni, és minél többet hemperegni a sárban. Ez az én élettanulságom! — 1968-ban robbanásszerűen tört be az irodalomba. — Első regényem, a 4447 című éppen az általános iskolában tanárként szerzett tapasztalataimból született. Rádöbbentem: a kelet-európai ember — nyilván törvényszerűen és hasznosan — egyelőre többet, foglalkozik azzal, hogyan vetkőzzön ki a társadalmi nyomorúságból, mint azzal, hogyan fejlesztheti belső emberi, lelki-szel. lemi erőit. A 4447 a gyerekek családi hátteréről szól. egy léthelyzetről. Szokatlan volt a téma és a leányregényekre emlékeztető mosolygás mögötti kemény, objektív, férfiasán kemény világ. A regénnyel egyidőben jelent meg Kötél nélkül címmel egy novelláskötetem is. Hatásukról annyit: egy csapásra „ledolgoztam” a kései indulás hátrányát. — Hogyan reagál arra, ha azt mondom: nöiró? — Tiltakozom ellene. Nem vállalom. Természetesen, mivel nő vagyok, kötelességem a’ női lét sajátosságait is elemeznem, annál is jnkább, mert jellegzetesen női sorsot eltem. míg íróvá nem váltam. Az író azonban, ha megérdemli, hogy így nevezzék, a nemek fölött fogalmaz. Emberként. Figyelje meg, minden férfiíróban van bizonyos feminin vonás, ugyanígy egy nőíróban kell legyen bizonyos, alkotás közben megmutatkozó mas2ku- lin jelleg. — Új novelláskötete, A panasz, megjelenése után szinte rögtön elfogyott a könyvesboltokból. Számított erre a sikerre? — Őszintén szólva, nem. Az 1972-ben megjelent Napok című könyvemmel egy bennem jelentkező új írói igénynek tettem eleget, hogy a valóság fényeinek felmutatása mellett elvontabb. gondolati közegben is hódítsak. Korábban az írás számomra akár a széttekintés egy völgyben. Aprólékosan megnéztem összes fényét, árnyékát, kiszögellését. Ezzel a művemmel átmeneti szakasz kezdődött, elindultam felfelé. Jelenleg a kaptatón állok, onnan nézek vissza és körbe. .. Más az optika, a . látószög. A panasz leírása az emelkedőn született, nem gondoltam, hogy olvasóim ilyen magától értetődőn követnek ide. Bár talán nem is hiszi, hiszen egy állítólag népszerű író mondja: soha nem írtam a népszerűségért. A pillanatnyi politikai aktualitásokra az írónak nem szükséges feltétlenül figyelnie, hiszen az általános világhelyzet amúgy is erkölcse, filozófiája szerint kötelezi el. Különben is: az író tárgya az ember! Korunk, társadalmunk legnagyobb gondja is az ember: mit kezdjen önmagával, lényének azzal a felével, amely: nem nyer feloldást a termelésben, amelyik felteszi magában : jöttem, elmegyek. .. Ma kinek gyónunk? Kihallgat meg bennünket? És ki segít rajtunk? Ez az irodalom elsőrendű elkötelezettsége. Tapasztaltam: egyetlen odahajló mondattal, egyetlen segítő gondolattal is könnyebb élni! Rendszerint elmondják rólam, hogy írásaim nem szűkölködnek társadalomkritikában. Ennek ellenére állítom, hogy a társadalom mindent nem oldhat meg. Nincs olyan társadalom, amely az ember ka- tartikus tisztulását magára vállalhatja. Az egyik novellámban írtam: hogy mehet előre, az egész, ha a rész boldogtalan? A rész boldogsága rajtunk, írókon is múlik. Gulay István Horváth Péter: Öcsémnek, szeretettel Horváth Péter, ha türelmes, most jelenteti meg első novel laskötetét. Az öt évvel ezelőtt (1976-ban) kiadott könyve az Egémdo indítása igen izgalmas volt: mesebeli, fantasztikus. torz, groteszk, mégis'gyermeki, reális és' egységes vi* lág bontakozik ki műve első ciklusában. Ez a világ kegyetlenné válik a hősök felnövekedésével, majd elszürkül, mindennapi lesz, illetve a lét perifériájára szorulva egyedivé; esetlegessé válik. legfeljebb halványan sejlik fel mögötte az elveszett' gyermekkor: Horváth Péter, ha türelmes, megvárja, míg elkészül újabb- kötete három kisregényével, és azt az Egéridő negyedik^ ötödik, hatodik ciklusaként adja ki. Ugyanis e három kts'+[ regény, amit inkább elbeszélésnek kellene neveznünk, há nagyobb becsülete lenne a- kisprózának és nem élnénk a regény várás bűvöletében, tematikájában alig hoz valami újat, az újdonság pedig szerves folytatásként kapcsolódik az elő- zö müvekhez. Az író továbbra is önmagát írja, amivel nemzedéke legdivatosabb, pillanatnyilag szinte minden mást háttérbe szorító csoportjával kerül egyvonalba, azokkal, akiket inkább az alanyiság skatujájába szokás helyezni. Tőlük mégis különbözik szemérmességével, visszafogottságával, az irodalmi hagyományokhoz való ragaszkodásával. Ezen leginkább mesélőkészségét értem, a nyelvének természetességét,’ ahol a durva szavaknak is funkciója van, az egészséges, ha úgy tetszik, fiatalos humorát, amin átcsillan a közvetlen élmény. Átcsillan, de nem tolakszik direkt durvasággal előre.' Az öcsémnek, szeretettel című kötet címadó novellájából már eltűnt a gyermekkor, hősei lézengő fiatalemberek, akik a felnőttkor küszöbén önmagukat keresve élik át mindennapi kalandjaikat. E kalandok mindennapisága, kisszerűsé-. ge számunkra nem látható, nekik fontosnak tűnik mindez; > a konszolidáció viszonyai között csak ennyi adatott meg. Minden az unalomba süllyed, felszínessé válik vagy öncélú lesz. Lényegében nem jelent változást sem a szerelem, sem a csónakvásárlás, sem a ballagás, az érettségi vagy a nyaralás. Miközben felnőtté válnak, mintha észre sem vennék, hogy cselekedeteik csupán pótcselekvések, hogy az elfogadott normáktól való menekülés öncsalás, hiszen lépve- gében elismerik a fennálló konvenciókat. E normákhoz, konvenciókhoz kétféleképpen lehet viszonyulni. Vagy konformista módon, miként a két balatoni kempingező, Sándor és Rekontra, vagy úgy, ahogyan Kiss Mihály feszi a Szomorú kikötő című elbeszélésben: menekül, hogy ne kelljen konformistává, bürokratává, beilleszkedővé és aljtalmazko- dóvá válnia: menekíteni próbálja az egyéniségét, ’vélt vagy valós igazát, őrizni akarja, különállását, szuverenitását, mert úgy érzi, a szervezet, a hivatal, a konszolidáció korrumpáló hatását másképp nem képes kivédeni. Útjának járha- tatlanságáról könnyen meggyőz bennünket Horváth Péter: hősének, illúziói hamar szertefoszlanák, a romantikusán és romantikusnak elképzelt világ sokkal kegyetlenebb, m\nt azt egy „védett” környezetből származó ifjú hiheti, nem választhatja önkéntes számkivetettsége színhelyéül, ott tartósan megmaradni nem tud. Horváth Péter mintha érezné. hogy nem lehet a végtelenségig és büntetlenül önmaga körül forogni, ezért keresi e helyzetből a kiutat. A Zuárd című elbeszélése ilyen kiútle- hetöséget sejtet. Igaz, sok még benne a konvencionális séma. az előregyártott elem, a hősök és helyzetek egy része irodalmi vagy publicisztikai közhely. Viszont ezekből érdekes, izgalmas világot teremt, olyan világot, ahol az írónak is megvan a helye, de nem telepszik rá, nem nyomja agyon saját építményét, ahol áz emberek élete periférikus ugyan; mégis általánosítható tanulsággal szolgál. (Szépirodalmi, 1980.) Törőcsik Miklős BÁN ZSUZSA« Hétk§Emmp®k A ndrással megpróbálták úgy rendezni, hogy a gyerek ne vegyen észre semmit. Hatéves volt. a kisfiú, fehér bőrű, kék szemekkel. Éva újabban hosz- szabóra hagyta a haját, ettől még kislányosabbnak, törékenyebbnek látszott. Éva a krumplit hámozta a konyhában, amikor Ferike megkérdezte: — Apu miért nincs itthon? f . — Dolgozik, kisfiam. A gyerek kedvetlenül forgatta kezében a miniatűr villanymozdonyt. — Akkor csináld meg te a vonatomat! Lerakta a félig hámozott krumplit a mosogató szélére, megtörölte a kezét, elvette Ferikétől a megbénult mozdonyt. — Tudod mit? — mosolygott rá. — Tedd ezt félre most, és játssz valami mással! — Játsszak, játsszak! Te mindig csak főzöl, mosol, takarítasz, apu dolgozik, én meg játsszak egyedül a gyerekszobában. Hiába van sok könyvem is, ha nem értek rá olvasni belőle... Tudta, hogy a gyereknek igaza van, de ha most félreteszi, nem készül el a munkájával. Tűnődött, mivel köthetné le a kisfiút, végül félszegen azt ajánlotta, hogy üljön a konyhaasztal mellé, és énekeljenek kettesben. Ferike fanyalgott. de azért odatelepedett az asztalhoz. — Ismered azt, hogy Cinege, cinege kismadár? — Nem. Énekeld el, megtanulom tőled. — Cinege— cinege... — vékony hangon kezdte a gyerek, aztán elhallgatott. — Te miért nem ismered? Nem tanultad az óvodában? Éva ránézett, és azt gondolta, valahogy nincs ez így jól. hogy egész nap nincsenek együtt, csak a délután néhány órájában. Ilyenkor neki megállása sincs, Ferike meg' rosszkedvű, unatkozik. Szerette volna boldognak, megelégedettnek látni, de mostanában szívszoritóan kedvtelen volt. — Én nem jártam óvodába, Ferike, a nagymamám vigyázott rám, amíg anyukám dolgozott. — Most hol van a nagymamád? — Meghalt. Miért kérdezed? — Énnekem is kellene egy nagymama. Mindenkinek van az óvodában. csak nekem nincs. — Ejnye, miket mondasz! Hát az egri nagymama? Elfelejtetted? Tavaly is voltunk nála. — Ö, az csak olyan messzi nagymama. Olyan kellene, aki értem tud jönni az óvodába, meg játszik velem délután. Kis. csend lett, Éva hirtelenjében nem talált semmi újabb vigasztalót. — Vacsora után mesélek valami szépet... — mondta később. — Jó, de miért vacsora után? Akkor majd azt mondod, mosogatni kell, felmosni, meg ágyazni. Az is lehet, hogy hajat mosol.— Ma nem mosok hajat, nem mosogatok és nem... illetve azért megágyazok. Rendben van? így múlt ez a délután is. Éva megpróbált jókedvű lenni, Ferike meg mindenféle kiagyalt sérelmekért szomorkodott. Nem igaz, hogy a villanyvonat, a mese, vagy a nagymama miatt. Csak arról lehet szó. hogy ösztönösen megérezte, valami nincs rendben az anyja meg az apja között. Konkrétan semmit nem tudhatott, de valahonnan vészjelzéseket kapott, ettől volt kedvetlen délutánonként. Éva sejtette, hogy ez az igazság, töprengett, hogyan lehetne elaltatni a gyanakvását, de nem tudott segíteni. Már délután hazafelé jövet elborult az ég, a szél is feltámadt, és a néhány éve ültetett, gyenge fák majdnem földig bókoltak a lakótelepen. Mialatt a vacsorát készítette, az • ablaküvegen látta, hogy az eső is eleredt. András korábban ért haza ezen a napon. Levetette a cipőjét, átázott ballonját akasztóra rakta, aztán forgolódott, végül a fürclő- szobába nyitott be vele. A kisfiú meghallotta az apja motoszkálását, újjongva kiszaladt hozzá. Ferikének azt mondták, azért hiányzik esténként az apja az asztal mellől, mert sok munkája van. Holott András és Éva fél éve elváltak. Ügy gondolták, eleinte jobb lesz, ha a kisfiú nem tudja meg. Miután a lakás közös maradt, persze nem volt könnyű elkerülni az alkalmakat, amikor a gyerek észrevehetett valamit. Ilyen volt a vacsora is. A pénzükkel külön gazdálkodtak. András gyerektartást fizetett Évának. A lakás rezsijén fele-fele alapon osztoztak. Túlságosan is szép lett volna, ha mindezeket veszekedés nélkül bonyolítják le egymás között, Ferike már aludt, amikor hajnalig tartó szócsaták zajlottak le a másik szobában. — Apu! Gyere, vacsorázzunk! Annyi mindent kell mondanom! Mostanába* semmire nem érsz rá. A szülök a konyhában összenéztek. — Jó — mondta András —, hát csak mesélj el mindent! Éva két tányért vett elő, evőeszközöket. az asztalra tette. — Hát apu? Apu is vacsorázik! A gyerek ijedten nézett egyikről a másikra. — Persze — mosolygott ■ rá az anyja. — Csak nem tudom, egyáltalán éhes-e? Éppen meg akartam kérdezni... — Veletek eszem — mondta András. Éva mindhármuknak kimerte a levest, aztán hallgatták Ferikét. — ... És képzeld, a villanyihoz, donyom is elromlott megint. A Bálint meg azt mondta az óvodában, hogy énnekem már nincs apukám, mert elváltatok... Egy kanál esett, a konyhakőre éles csörömpöléssel. — Ki... ki mondta ezt a butaságot Bálintnak? — Éva azt hitte, mindjárt elbőgi magát. — Az anyukája. Tudod, akivel egy szobában dolgozói. Bálint azt mondta, hogy apunak el kell mennie a lakásból, és akkor nekem nem lesz apukám, és csonkák leszünk. — Na... — fogta kézbe megint a kanalát András — hát együnk, mert kihűl a leves. Te meg, Ferike, ne hallgass mindenféle buta fecsegésre! — Nem igaz? A kisfiú arcán két piros folt égett. — Mi nem igaz? Éva felállt, mintha a tűzhelynél volna teendője. — Hát. hogy elváltatok. A gyerek hangja gyanúsan reszketett. András megsimogatta az arcát. — Milyen butaságokat forgatsz te a kis fejedben! Jó, hogy ma korán hazaértem, legalább látom, milyen csacsi kisfiú vagy! Ahogy a gyerek arcát érintette, ijedten fordult hátra. — Te, Éva! Gyere csak... Iá7" v a gyerek! Az asszony fs odalépett,, meg- fogta Ferike homlokát. . I — Rosszul érzed magad? — Nem... csak melegem van a ' levestől. — Megmérem a lázadat, jó? Addig az ölemben ülsz, .én meg mesélek. Tudod, ahogyan szoktuk! — Felbontom az ágyát — kelt fel az asztaltól András. Mire ágyba dugták, kúpot adtak neki. már félig aludt Ferike. A gyerekszoba ajtajánál" állította meg őket váratlanul a hangja. — De ugye, nem igaz? Éva érezte, hogy András keze a vállára nehezedik. — Persze hogy nem! — mondta a gyereknek. — Aludj csak nyugodtan. — Jó... — dünnyögte megbékél - ten Ferike. — De holnap sem? — Holnap? — Holnap sem váltok el, meg» semmikor? Kint tombolt még a vihar, a*f, ■ lépcsőházból hűvös levegő vágott.. , be az ajtó alatt. Éva sápadt volt. és amikor becsukta a gyerekszoba ajtaját, megborzongott. A másik szobában leültek egymással szemben, a dohányzóasz- ' tál két oldalán. Éva szólalt meg.’először. — Annyira sajnálom Ferikét. — Talán... — András meggyúj- ' tott egy cigarettát — meg kellene beszélnünk újra. Egv idő óta fel-' ' • tehetően csak magunkra gondol- tunk. — Ha te komolyan gondolod, i amit a múltkor mondtál... hogv | úgy érzed, nem tudsz elszakadni ; tőlünk... Éva most nem nézett András ! szemébe, a szövött asztalterítő 1 rojtjait egyengette odaadóan. — Akkor? — Hát akkor próbáljuk meg újra... nem? K ésőbb belopakodtak még Ferikéhez. Nyugodtan lélegzett, szőke feje félig a párnába 1 süppedt. Nézték kis ideig a jól ; ismert, pisze orrocskát, a takarón . . nyugvó kezét, aztán egymásra mosolyogtak valami kis belső szégyen- i kezéssel az ágy fölött. m % W rm w M & Jókai Anna portréja (Fotó: Hauer Lajos felv. — KS)
