Népújság, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)
1981-05-19 / 115. szám
A KÉPERNYŐ ElOTT mentes előadásban Monv^fc-ban — bocsánat a félreérthető megfogalmazásért — mentesen minden derűtől, finom pikantériától, játéktól és még a játék lehetőségétől is. Mindközonsé. gesen: fogalmam sem volt és visszagondolva, ím most sincs, mi lehetett a forgatókönyvíró, a rendező szándéka ezzel a tévéjátéknak aposztrofált gyengeséggel? Mert. ha Bíró Lajosnak akartak emléket állítani, sürgősen felejtsük el ezt az emléket. Ha a női egyenjogúság század eleji és reménytelennek tűnő harcait kívánta idézni és méltatni a tévéjáték, hát az idézetek is használhatatlanok voltak az emlékezéshez, és ama bizonyos harc is, ha ilyen volt, persze, hogy kudarc volt mindezek után és miatt. Avagy egyszerűen — s ez nem is lenne baj, sőt...! — szórakoztatni akartak bennünket, nézőket? Nos, ez a televíziós játék nem unalom, de unalomba űző volt a néző számára. AZ ODAADOAN LELKES és nagy számú szereplőgárda ugye eltekint attól, hogy most én is eltekintek játékuk méltatásától? Méltatlan lenne hozzájuk. Gyurkó Géza NÉLKÜLEM IS. buzdításomtól függetlenül is nyilván igyekezett és igyekszik továbbra is meríteni a televízió a századelő, a századforduló irodalmi kincsestárából. Felkutatni az ismert szerzők kevéssé ismert vagy kevéssé ismert szerzők alig, vagy egyáltalán nem ismert alkotásait, hogy azok megméressenek a televízió dra'- maturgíáján először, aztán a közönség, a tévénézők előtt másodszor és talán véglegesen. Ez a feltáró munka, a kényszer és a kötelező tisztesség, a kötelesség múltunk, hagyományaink értékei iránt, és a felelősség a jelen nézőivel szemben, persze nehezen képzelhető el buktatók nélkül. Ami értéknek tűnik előre, ha talmivá nem is válik, de a megőrzendő érték szintjét esetleg nem éri el, a második, az alaposabb megtekintésre. Sőt, a többszöri „megtekintés” után, a puding próbája, hogy megeszik — tulajdonképpeni bemutatón derül ki, — kár volt bemutatni. Vagy úgy bemutatni, ahogyan most bemutatta Bírd Lajost, ezt az ismert és mégsem ismert publicistát, színműírót, novellistát, filmgyártót a televízió. Szűkebb hazám gyermeke, a Hevesen született, Egerben iskolázott, majd Nagyváradon íróvá, újságíróvá és forradalmárrá vált Bíró Lajos novelláiból állított össze ugyanis Asszonyok címmel Horváth Péter egy tévéjátékot. Az összeállítás sajnos azonban éppen olyan sikertelen volt, mint amilyen Horváth Tibor talán túlságosan is lelkiismeretes, aprólékos, a komorságig komoly rendezése lett. A „nők ,#'""«11111, A mosoly pillanatai a derűtől helyzetének” birólajosi vizsgálata, azok a szituációk, amelyek keretet adtak e „vizsgálathoz”, lehettek egykoron még akár igazak is — • ha jellemzőek akkor sem —. s amelyek dehogyis indikáltak ibseni érzelmeket és mértékeket, ma nehezen bírják el így, akár még egy laza vígjáték keretéit is. BÍRÓ LAJOS GAZDAG és változatos életművéből. a rövid, tömör, szinte tőmondatokból faragott novelláiból — úgy tűnik — ez csak a maradék volt, — legalább, is a képernyő nyelvére lefordítva. Csendes melankóliával vegyes méla unalommal figyeltem, mint küszködtek a színészek az asz- szonyok ürügyén az AsszoNívódíjas'-a Vidróczki Néptáncfesztivál Szolnokon vasárnap véget ért a tizedik országos néptáncfesztivál. Az utolsó napón került sor a Szigligeti Színházban az eredményhirdetésre és a díjkiosztásra, majd a nívódíjas együttesek és a dijázott élőadók .ünnepi műsorára Nivódíjbán részesült a Hegyalja Tánc. együttes, a VDSZ Bartók Béla Táncegyüttese, a Szövetkezetek Jászsági Együttese, a Vidróczki Népitánc- együttes és a Fejér megyei Népi Együttes. A gyöngyösi együttes megkapta még a magyar folk, lórt legstilusosabban képviselő csoportnak felajánlott vándordíját is, amelyet 1975- ben egyszer már kiérdemelt. Lucifer tragédiája (Szolnoki találkozás Paál Istvánnal) Tegnap, hétfőn délután és este két előadásban mutatta be a szolnoki Szigligeti Színház Madách Imre Az ember tragédiája című drámáját Paál István rendezésében. A szolnoki színház előadása, Madách értelmezése, maga a bemutató jelentős eseménye volt kulturális életünknek. Az országos sajtó alapos eleír i munkája után úgy gondoljuk, felesleges lenne újabb méltatással megtoldani az időben jóval előttünk megjelent kritikákat. Az egri előadás kapcsán Paál Istvánt, a darab rendezőjét szólaltattuk meg. Inkább hinném öltözékéről garabonciás diáknak, mint a honi színjátszás egyik „végvári” kapitányának. Tiszta tekintetében is hiába keresem a „felforgatók” dölyfét, negyven esztendejéről pedig csak egy fehér folt árulkodik szakállábán. Padi István, a szolnoki Szigligeti Színház főrendezője és művészeti vezetője. — A darab rendezője szerint miért aktuális napjainkban a Tragédiát újra bemutatni? — Szerintem a mű a világ drámairodalmának azon kevés zseniális alkotásai közé tartozik, amelyet bármikor kézbe vehetünk és újraolvashatunk, mert fittyet hány az idő múlásának. Hogy miért, annak „egyszerű” titka van. Amellett, hogy feltárja korának sebeit, görcseit, oly örök és egyetemes filozófiai, etikai üzeneteket is hordoz, amelyek elévülhetetlenek. Épp e jelzések újraértelmezésére van szükség egy olyan forrékony világtörténelmi helyzetben, mint amiben ma 1« élünk, Nagyon gyakran megfeledkezünk arról, hogy a gazdasági váltózások mellett, vagy után,’ egy erkölcsi megújulás is végbemegy korunk társadalmában. A mi Tragédiánk napjaink emberéhez szól, aki e fordulóponthoz érkezett. — Sokak szerint a darab főszereplője nem az ember, hanem Lucifer... — Lucifer, vagy a lucifer* ség nálunk nagyon fontos szerepet kap. ö az. aki Ádá- mot és Évát elindítja azon az úton, amelyet a műben végigjárnak. Késztető erő önmagunk és a világ megismerésére, a mélyebb régiók feltárására. Lucifer mérkőzik meg a két érintetlen emberért az Űrral, a teremtés manipulativ despotájával, aki a színekben újabb és újabb alakban lép elénk; hogy érdekeit mindenkor ér. vényre juttassa. Ha nem lenne Lucifer, ha nem születnének Luciferek, s nem folytatnának ilyen tragikus harcot értünk, nem lenne ember sem, vagy ha mégis; akkor csak céltalanul lődörögne. — Az önök Madách-értel. mezősében kimarad egy mondat, amelyet eddig oly fontosnak véltek a rendezők, vagy az olvasók. — Igen, a zárójelenet. .. A’ szolnoki Tragédia-olvasatban hamisan csengene a végére odabiggyesztett híres „küzdj és bízva bízzál.” Az Úrnak ez a mondata cinikus utasítás lenne örök időkre ránk mérve a céltalan, önmagáért való létezés feladatát. A mi záróképünk Lucifert akarja biztatni, hogy küzdelmét az elesett emberért ne adja fel.. . — Kihez szól a Tragédia? — Természetesen mindenkihez, de nagyon örülünk, hogy épp azok értették meg, akiknek elsősorban szántuk, a mai tizen-huszonévesek, ők még Ádámok és Évák, induló emberek. S még egy korosztályt céloztunk meg vele, az enyémet. A második Fényes szelek, vagy a 60-as évek fiataljaihoz szól a Tragédia, hiszen nekik olyan progresszív erőnek kellene lenniük a mai magyar társadalomban, mint Lucifer a Tragédiában. Szilágyi Andor ] Jelenet a drámából: Lneffer (fent) és hí. Cr (lent) Fotó: Kóhidi Dessewffy László: Régi kert, holdfényben Filatelisták értekezlete A MABÉOSZ Észak-magyarországi Területi Bizottsága Heves megyei filate- listálnak küldöttértekezletét tartották vasárnap Egerben. A megye bélyeggyűjtő köreinek küldötteit tájékoztatták az elmúlt öt év munkájáról és eredményeiről. A bélyeg szeretetére, annak szellemi értékére és nem utolsósorban a megnövekvő szabad idő tartalmas felhasználására hívták fel a figyelmet. Szükségessé válik a gyöngyösi, a hatvani és a hevesi körök nagyobb méretű támogatása é6 segítése. A körök életének tartalmassá való tételére elö- adásókkal és filmek vetítésével témák szerint, szükség van. Nagyón sok bírálat hangzott el a hozzászólásokban a MABÉOSZ, a területi iroda munkájáról, de nem maradt ki a Filatéliai Szemle bírálata sem. A válaszadás után megválasztották öt évre a területi bizottság Heves megyei tagjait és a szeptemberben sorra kerülő XIII. országos kongresszus küldötteit. A küldöttközgyűlés ezután határozati javaslatot fogadott eL (Németi V.) 01Mm WL május 19- kedd I. A hideg október, amikor mér senki sem számított rá, szokatlanul és kellemesen langyos estével ajándékozta meg a várost. Felhőtlenül ragyogott a telihold a sejtelmes világitásban gótikusán felmagasló háztetők fölött. Ezek az öreg, vagy inkább öreges házak gondterhelt homlokzatukkal egy néhai grófi palotához tartozó kis parkot álltak körül, amelyben a Holdfény-szonátán ábrándozó kontesszék helyén most játszótérek és a földalatti vasút szellőzőaknái lapultak a parkpusztítók félé- dékénysége folytán megmenekült öreg fák homályában. Középen szökőkút csobogott, könnyelműen pazarolva az értékes energiát ebben a késői órában mindössze két látogatójára, mert Gregory Gergelyen és lányán kívül senki sem volt kíváncsi a késő ősz szépségeiből ötvöződött esti hangulatra. Gregory Kata, aki jócskán kinőtte már a gyerekek számára szerkesztett hintát, a lendület mámorában el- nyűjtózva majdnem vízszintesen lengett a távoli ég és a számára veszedelmesen közeli föld között, Gregory pedig éppen a tizenkettedik j kort kocogta le a játszótér 1 körül, majd néhány karlengetéssel próbálta levezetni a tagjaiba rakódott ólmot, és kardigánjába bújt. Kapkodó lélegzete lassan visszanyerte megszokott ritmusát, és már felszabadultnak, könnyűnek érezte magát, pedig a nyolcadik kör végén jócskán mellbe vágta szegycsontja táján a kíméletlen, bal karba kisugárzó fájdalom, amely az infarktus állítólagos hírnöke. Erre a fájdalomra éppen úgy megszerezte a jogot, mint mindenki, túl az ötvenen, s hogy éppen mostanában jelentkezett, mikor gondjai- bajai valamennyire fogyni látszottak, áz is szinte törvényszerű. Ebben az időpontban mindig kettejükre maradt a kert, mintha egykori gazdái valamiféle távoli és bizonytalan rokonság folytán éppen rájuk testálták volna. Ilyenkor tárgyalták meg az élet fontos semmiségeit, és Gregory mielőtt a csendet megtörte volna, néhány pillanatig elnézte lányát, aki kócos-girhes, hanyag és költséges toprongyba rejtőzött gyerekből mostanában kezdett hosszú kezű-lábú, a kicsit idejétmúlt környezetbe illőn érdekes fiatal nővé finomulni, amint azt Gregory félve és mégis örömmél egyre gyakrabban megfigyelte. — Kár. hogy éppen hittel disz a holdfénynek ... A lány nem válaszolt, és fejét már-már természetellenesen felszegve az éjszakába bámult. Arcának finom vonala kirajzolódott a telihold világánál, és a tekintete előtt ellengő árnykép meghosszabbításában Gregory egy alakot vett észre. A feszült hallgatás bizonyára a betolakodónak szólt. A bokrok közül most egy fiatalember bújt elő. átlépett a padokból alkotott korláton, és egy nem nagyon távoli, de sötét sarokba húzódott. Csak sejteni lehetett világos ballonkabátját, alatta a vékony vászonnadrágot, amely a langyos nappalok ellenére »em illett már ehhez az évszakhoz. Görnyedt háttal, s ugyanakkor messze kinyújtott lábbal ült ott, nyakát fázósan behúzva, és a vékony kabátba burkolózva. Ez a testtartás félelemre, egyben világmegvetésre emlékeztette Gregoryt. Otthagyta lányát, és sétálni kezdett, mert nem tudta eldönteni, hogy nem Katának szól-e a látogatás, de nem tűi messze mégis megállt, pontosan kimérve a szükséges óvatosság szabta határt a sötét parkban. A szökőkút peremére támaszkodva a holdfényes házakat, ablakaikon át a szobabelsőket, a kiszűrődő kékes vibrálást szemlélte. Egy lélek sem mozdult a házakban, mégis pontosan^ érzékelte a környék lakóit, amint háttal a kertnek, holdvilágnak, szökő- kútnak a képernyőre merednek. Aztán még elnézte egy ideig a rokkantra nyesett fákat a grófi palota sötét udvarát, és körben cirkáló tekintete végül visszatért a mozdulatlanságba gubózott figurára. Tagadó és megvető testtartása mihtha nem a világnak, hanem elsősorban Gregoryéknak szólt volna — ha egyáltalán látta őket. S ha igen, milyeneknek láthatta? Egy koros férfi, a kispolgár összes ismertetőjelével — mármint abban az értelemben, hogy nálunk a nyárspolgárt immár jó ideje ösz- szetévesztik a kispolgárral — és egy lány ugyanebből a fajzatból. Gregory ugyan, mint sem kis-, sem nyárs- polgár, mit sem törődött mások efféle vélekedéseivel, még a nagy polgár kategóriájába sem szívesen soroltatta volna magát, de ez, a mindenféle társadalomtudomé- nyókban bizonyára járatlan fiatalember, aki csak nemrégen szökhetett meg frázisokkal és közhelyekkel agyonterhelt diákéletéből, az efféle finomságokra bizonyéra érzéketlen. Látja a javakorabeli atyát, beképzelt, gőgös gyermekét, a beérkezetteket, ebben a hagyományosan előkelőként nyilvántartott városrészben, amelynek ócska kis házairól sokan azt képzelik, az ördög tudja, honnan vették ezt a hitüket, hogy bennük ma is zárkózott patríciuscsaládok élnek. Igaz, hogy ükapáim valamikor laklak itt — emlékezett Gregory — efféle házakban, mikor a mai világváros még poros fészek volt, düle- dező városfal övezte, és a nemzet nagyjai életük céljának tartották, hogy ezt az elRévész Napsugár rajza maradott kisvárost nagyvilági szintre emeljék, de már önmagában ezért is hihetetlen, hogy én ma Itt, ebben a városrészben élek. Hiszen a háború után, majdnem kölyök- ként és idegenül én is..; igen ... én is .., Megkapta az emlék váratlansága, és szemét erőltetve a sarokba meredt, a vászon- hacukáiban görnyedten didergő fiúra, a világmegvetés ismerős testtartására. Látomás, vagy valóság? Mintha egykori önmagát látná ott a sarokban. Elhessegette a kísérő párhuzamot: Találkozás egy fiatalemberrel? Elcsépelt 'motívum. Különben sem látomás ez itt, hanem élő ember, idegen, semmi esetre sem ő, vagy alteregója, aki számon kérni jött- be nem váltóit nagy ígéreteit... (Folytatjuk)
