Népújság, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-12 / 86. szám
-F——■ Kiről van sző? — Mondd, de őszintén, kiről van szó? Kiről írtál? — a szakmámat kísérő kérdés csokrának kétségkívül legszívósabb, ha nem is éppen a tegillatosabb virágszála ez a „kiről van szó?”. Mert arról van szó. hogy a kérdező azt hiszi, hogy ő nagyon is tudja, hogy kiről van szó. s természetesen akiről van a szó, szerinte az még véletlenül sem az, akiről szó van. Az újságcikkben. Amelyet egy gondolat köré — azon lehet vitatkozni, hogy okos, vagy oktalan gondolat köré-e, de hát ez már a gondolatok sorsa — egyszóval, amely cikket egy gondolat köré szőtt az újságíró, szőttem akár jómagam valamely témában egykoron, avagy éppen tegnap egy valamilyen jónak, helyesnek talált cél érdekében. Az istennek nem hiszi el. hogy nem arról van szó, akiről szó van és még az ördögnek is elhinné a hazugságot, hogy igen. arról van szó, akire ő gondol, s nem arra. akire én gondoltam. Ha egyáltalán egy konkrét, élő, létező személyre gondoltam volt volna mondandóm és gondolataim kapcsán. Mindez persze személyes ügyem, sajátos újságírósorsom is lehetne esupán, ami legfeljebb egy sajtónapi kis karcolatban érdemelne helyet, amikor az újságíró — lévén, hogy ő is ember azért — derűs, vagy de- rűtlen élményeiből elhenceg, vagy elpanaszol egy-kettőt. Miért, hogy ezt mégsem tekintem sem emberi, sem újságíró-emberi magánügynek? Mert ez a gyanakvóan feltett, mindig valami hátsó gondolatot firtató kérdés egy olyan közvélemény típus kifejezési formája — jelensége, ha úgy tetszik —, amelyet szívesen tekintenénk rekvizitumnak. — ha tehetnénk. Kételkedem, tehát vagyok. De mindig és mindenben kételkedni, sőt még a kételkedést is kétkedve fogadni, az már a létezésnek, az egyénnek és a társadalomnak egyaránt oly kellemetlen formája, melyről nyugodtan lehet a közügy szihtjén szót ejteni. Hallani vélem, mint jegyzik meg sokan is talán, de kevesen semmiképpen sem: van ok a kételkedésre. De legalábbis volt ok. És az emberekből, az állampolgárokból nehezen távozik a gyanakvás vírusa, különösen akkor, ha — legyünk őszinték, így igaz — időnként és helyenként azért még ma is teremtődik táptalaja e vírus tenyészetének. A nyílt beszéd a tiszta politika és a felüdült lelkek friss forrása. A mögöttünk maradt évtizedekre sok jelzőt lehet majdan akasztani és minden bizonnyal még a fél évtizedek is megkapják majd (?) a maguk jelzőjét a történészektől, vagy éppen tőlünk, a közemberektől. így tehát virágosán sokszínűek a mögöttünk maradt évek — a jelzők lehetőségeit illetően mindenképpen. Egy köiíős jelző azonban bízvást adományozható már most is egy egész eltelt negyedszázadra: a nyíltság és az őszinteség negyedszázada! Gondoljunk bele: kevés társadalom mondhatja el magáról, hogy immáron egy történelmi időszak — mert negyedszázad már az íratlan történelem korszakát tekintve is történelmi lépték — hirdetett és követett politikája a nyíltság és az őszinteség volt. A diplomácia kényes és néha kényszerűségből, de szükségesen tapintattal kezelt területeiről most nem szólva. De szólva és vállalva, hogy e hirdetett és követett politika még úgy is és akkor is elementárisán érvényesült és érvényesül, amikor voltak és vannak — minden bizonnyal lesznek is olyanok —, akik ha szóban nem is. de tettekben annál is inkább ellenlába. sai voltak és lesznek a nyíltság és őszinteség politikájának. Annak, hogy azt mondjam, amit mondani akarok. Annak, hogy kimondjam azt, amit akarok. S arról mondjam ki, akiről szólni akarok. A jót vagy rosszat — egyaránt. Van egy istenverte régi és számomra mindig is vért forraló „aranymondásunk”, amelyet én nemhogy aranynak, de ócskavasnak is alig tartok. Igen: a hallgatni arany. Ez az! Hogy kegyeletes és megértő is legyek e mondással, elismerem, sőt tudom, hogy a hallgatás aranyértéke a századok méhében született, a népi tapasztalat nemzette. Történelmi múltunk, az egykori osztályviszonyok bőven adtak alkalmat arra. hogy ha valaki nem hallgatott, hát arany helyett vasat kaphatott, vagy a testébe, vagy a csuklójára. Ám az is igaz. hogy sohasem azok vitték előbbre „fajzatom”, akik hallgattak az aranyért, hanem azok, akik harcba szálltak a vassal szemben is. De hát ez már történelem. Igaz, nem tanulság és főképpen nem tanúság nélkül való történelem. Ám, ha történelmi múltunk értékeiről van szó. azok átmentéséről, mai hasznosításáról, megbecsüléséről, vélem, aligha e mondás, vagy társai jelentik számunkra a megőrizni- valót. Beszélni, nyíltan és őszintén, mindenről és mindarról, sót mindazokról, akikről kell, vagy érdemes, ez társadalmi létünk és továbbhaladásunk egyik evidenciája. Kiről van szó? Hát arról, akiről szó van? Ha nem tudunk valakiről. vagy valamilyen jelere égről érdemest mondani, igazát szólni, akkor hallgassunk. Ne pl-hallgas=uk azt. amit közlenünk kötelességünk, s amiről tudni mindenkinek joga. sőt talán érdeke is. E kijelentésszerű kategóriák voltaképpen feleslegesek* is, mert az immár hagyományos gyakorlatunknak majdhogv közhelyszintű újrafogalmazásai csupán. Mindezt csak azért írtam mégis, hogy ismételten alkalmat nyújtsak önmagámnak — is ! — hangsúlyozni: akiről írtam, arról van szó. Ha egyáltalán írtam valakiről. Akkor. Ha nem írtam senkiről, akkor senkiről sincs szó. Még arról se. akire most Te gondolsz, Kedves Olvasóm! I VÁGTÁBAN (MTI fotó) Ha az igazságra esküdtéi... Egy képviselőnő három hétköznapja A siroki címre naponta egy tucat lévél érkezik, egy részük hivatalos. a többit a választópolgárok írják. Idézet egy választói levélből: „...Soha ne feledje el, hogy a szétes tömeg választotta önt erre a posztra, és soha ne féljen, akármilyen nehézség elé kerül is, a választópolgáraitól segítséget kérni. Bátran kérelmezzen útón-útfélen, akár Pista bácsitól, akár Maris nénitől, dolgozótársaitól, feletteseitől, mit hogyan kellene megoldania .. — Válaszra váró sorok! — Ezt a választ azonban nem lehet az írógép mellett megfogalmazni, ezekért az őszinte lelkesítő sorokért naponta tenni kell valamit a közért, az itt élő választókért ... Az első nap tulajdonképpen nem is hétköznap volt, hanem vasárnap. S valójában ünnepnap Zsidei Istvánné életében, örökké emlékezetes ünnepnap. — Éppen úgy, mint máskor, a választás napján is korán keltem. Gyorsan elkészültünk a férjemmel és a nyári reggelen elindultunk szavazni — emlékszik visz- sza a képviselőnő. — Alighogy hazaértünk, jött egy személykocsi értem. Mondták, hogy indulnunk kell Egerbe, már várnak a választási központban, a járási hivatalnál. Amikor beértem, Sas Kálmán már ott volt, s nyomban gratulált, mert — mint mondta — „szépen gyűltek a voksok” mellettem ... Az egész napot ott töltöttük, este fél hétre járt, amikor mindkettőnknek átnyújtották a képviselői megbízólevelet, — Felejthetetlen pillanat lehetett... — Valóban az volt. S egyben a szorongásé is. mert akkor döbbentem rá valójában. hogy milyen komoly feladattal bíztak meg tizenhat község választópolgárai. — Aztán jöttek az első levelek, hogy „soha ne feledje el, a széles tömeg választotta önt erre a posztra .. — Ritka volt az a nap, hogy ne csöngetett volna a postás. S ez így van azóta is, csak győzzek válaszolni. Azok a levelek nagyon szépek voltak, sok . biztatást kaptam bennük a választóimtól. A szavazatok. a mellettem leadott voksok tulajdonképpen ígv váltak emberivé, így öltöttek igazán személyes jellegeit. — Azóta is csupa „szép" levelet kap? — Még mindig csak szép leveleket kaptam ... — Hálásakat is? — Igen... Még akkor is, ha nem is sikerült teljesen elintézni valakinek az ügyét. Utánajárni való akadt bőven, már ez alatt a pár hónap alatt hetvenkét ügyben fordultak hozzám. Közügyben éppúgy, mint személyes jellegű problémákkal, — Tud-e a képviselőnő nemet mondani? — Elkerülhetetlen, hogy olykor-olykor őszintén meg kell mondanom valakinek, hogy nem segíthetek, vagy nem tudok, illetve nem vagyok hajlandó foglalkozni az ügyével. Az esete válogatja, mert például nem állhátok olyan ügy mellé, amelyről az első percben látszik: valaki. vagy valakik ellen terveitek ki. És bírósági döntésekbe sincs jogom beleavatkozni. Sajnos, sokan nem értik meg ezt... , — Az elégedetlen emberek többnyire hálátlanok, ezt még a képviselő is érezheti, ha pletykálnak róla. Tudom, hogy nem ad a szóbeszédre, de etfyik-másik csak rosszul eshet. — Rosszul bizony, főként, ha azt állítják rólam, hogy keveset vagyok az emberek között. Ez különben is megfoghatatlan dolog, mert szinte mindig emberekkel foglalkozom: a fogadónapokon, a tanácsülésen, s nem kivétel ez alól a munkahelyem sem. Ez a szóbeszéd azért fájt. mert olyanok mondták, akikért naponta dolgozom...! A tucatszám érkező levelek, a fogadónapok élénksége. az elintézésre váró ügyek meggyőzik az embert, s a képviselőnőt is arról, hogy nem feledte el. kik választották e posztra. 2 — A szülőfaluja Verpelét,* tíz esztendeje azonban Sírokban él. Furcsa mód. az első fogadónapját mégis Recskeh tartotta meg. Talán eszébe jutott az örök mondás, hogy senki sem lehet próféta a saját házában? — Ami azt illeti, megfordult a fejemben ez a gondolat, de azzal hesseget- .tem el. hogy e*m próféta, hanem jó képviselő szeretnék lenni... Recsket pedig azért' választottam, mert ez a község a vítssztókerüle. tem központja. * ráadásul itt nem volt jelölőgyűlésem. Ügy éreztem, ennyivel tartozom a recskieknek, akik azóta sokféle ügyben megkerestek már. — Tapasztaltabb fejjel milyennek látja az első lépéseit? — Botladozónak, de eredményesnek ... Bevallom őszintén, nagy-nagy izgalommal készültem az első fogadónapra, s egy kicsit el is kenődtem, mert mindössze hárman jöttek el. Azóta persze változott a helyzet, hiszen engem is jobbaő megismertek, sokan felkerestek már. A megválasztásom óta öt fogadónapot tartottam, jártam mind a 16 köz. ségben, néhol negyedszer fordultam már meg. Hol tanácsülésre hívtak, hol fogadónap volt, hol pedig intézmény- és üzemlátogatás szerepelt a programban. — Első nekifutásra három különböző ügy, nem is rossz kezdés . .. — Ma már tudom, hogy nem. Október 13-án volt az első fogadónap: ketten magánügyükkel kerestek fel, a harmadik választópolgár a Felszabadulás út rendbetétele érdekében kilincselt nálam. A tanács vezetőivel utána néztünk a dolognak, közösen sikerült kitalálni a megoldást, így aztán már hozzá is foghattak az út javításához. örültem, hogy egy gondon máris tudtam segíteni. — Az ilyesminek híre megy, s a gondokkal küszködő községek nemigen hagyják tétlenkedni a képviselőjüket. Gondolom, felfedezték már maguknak. — Egész listám van már az elintézésre váró ügyekből. Sírokban például a Rózsa utca gondját vetették fel, s szó volt az iskolapatroná- lás bővítéséről, az autóbusz- közlekedésről. Verpeléten fő- kérjt egyéni problémákkal kerestek meg az emberek. Bátorban a vízműbővítés, a bekötő utak állapota. az óvodaépítés és a sportpálya ügye a fő beszédtéma. Ter- pesen a posta építése húzódik, ezt panaszolják a helybeliek ... Mindez bizonyítja, hogy egyetlen fogadónapom sem veszett kárba! 3 — Mi van már a terpesz postával? Ez már az én időmben Is a panaszhsta élén szerepelt., .7 — Fodor 1st- vánné, a körzet korábbi képviselőnője fogadja ezek. kel a szavakkal Zsidei Ist- vánnét, amikor beléptünk a recski iskola nevelői szobájába. A volt képviselőnő szeretettel veszi körül fiatal „utódját”, aki viszont min- den segítő szóért hálás. Együtt beszélték meg a kezdet kezdetén a képviselői teendőket, Fodorné készséggel adta át a már elintézett ügyek dossziéját, mellétéve azokat, amelyek megoldása már Zsideiné feladata lesz. — Szóval — ismétli meg a kérdést —, mi van a ter- pesi postával? — Nemrégen jártam a miskolci postaigazgatóságon mondja Zsideiné —, s ott a lehető legjobb információkat kaptam: az új posta megépítése szerepel a mostani ötéves tervben. A jó hír után szóba került a parlamenti munka, a felszólalásra való készülődés. Még témajavaslat is elhangzott a röpke beszélgetésben, — Foglalkozz, ha teheted — javasolta Fodorné — a Mátra környezetvédelmével. Rendkívül fontos té< ma, mert már-már a *4. órában vagyunk, ha nem akarjuk, hogy tovább pusztuljon ez a szépséges táj.. Ebben mindketten egyetértettek. Fodorné mosolyogva hozzáteszi még: — Nem ez az első beszélgetésünk, s nem volt még olyan, hogy ne találtunk volna közös témát. És az egyetértésben sem volt hiány .:. Zsideiné rá bólint. Nekünk újságíróknak viszont megint- csak egy szóbeszéd jut a eszünkbe: sértődöttségről, rossz kapcsolatokról! Mintha a fejünkbe láttak volna, egyszerre kezdik mesélni első találkozásukat. — Néhány nappal a választások után történt, hogy Magdika meglepett engem egy nagy csokor rózsával — mondja Fodorné. — Beszélgetés közbén megköszönte az eddigi munkámat, amelyét a választókért végeztém, * arra kért, segítsek majd neki alkalomadtán. Hát lehét erre nemet mondani...? — Én is meglepődtem mert akkor jöttem rá, hogy nem váratlan vendégként léphettem Fodorék lakásába. Ott ugyanis egy jókívánságokkal. kedves szavakkal ékesített könyv várt rám útravalóul a nagy munkához1 Még aznap elolvastam, s sok mindent megértettem a cinéből. A borítólapon ugyan** ez állt: Ha az igaz* Ságra esküdtél.. A képviselői munka m«6j tója ez — a javából! Szilvás István 4
