Népújság, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-18 / 15. szám

Bán Imre köszöntése Nagy ígéret volt Kondor György születésének 60. évfordulójára Fájdalmasan rövid életút, mindössze 24 esztendő ada­tot néki teljes sorsként, jó­szerivel annyi sem, mint amennyi ma a művészeti út­nak induláshoz szükséges. Különös dolog leírni: Kon­dor György, a rendkívül te­hetséges, mártír festőművész meg csak most lenne 60 éves. Tragikus sorsa össze­fonódik azzal a korral, amelyről Radnóti így írt Desi Huber Istvánt sirató versében: „Ember vigyázz, figyeld meg jól világod / ez. volt a, múlt, emez a vad jelen, — / hordozd szíved­ben. Éld e rossz világot / és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, / hogy más lé­gyen.” Kondor György 1921, ja­nuár 5-éh született, s élet­útja úgy alakult, hogy gye­rekfejjel már egy óbudai textiltervező gyakornokaként tartotta fenn magát. Közben szorgalommal és tudásvágv- gyal' tanult. Tizenöt eszten­dősen Vaszary János növen­dékeként részt vett a Nem­zeti Szalon 1936-os tárlatán. Az . Illegális Kommunista Pártba Goldman György ha^ tására kapcsolódott be. Po­litikai és agitatív tevékeny­sége mellett látogatta a Szo­cialista Képzőművészek Cso­portjának összejöveteleit, majd armak megszűnése után, 194*-ben, Nolipa Ist­ván Pállal és Kania Ist­vánnal egyik kezdeményező­je a Csoport újjászervezé­sének. Az 1942-ben rendezett és hamarosan betiltott Szabad­ság és Nép kiállítás után letartóztatják és államellenes izgatás vádjával háromévi fegyházra ítélik, majd Da- chauba hurcolják. A tehetséget, tudjuk, nem az osztályhelyzet határozza meg, de tartalmát és irányát már igen. Kondor György művészetének értékét sem a sorsa adja: a művészi ér­ték teszi sorsát még izgal­masabbá. Már az első pró­bálkozásai között is találunk olyan munkát, mint a Kiál­tok című linómetszete, amely az erőteljes grafikai megfo­galmazáson túl pontos, vi­lágos tartalmi kifejezésre törekszik. Ezután a kinti világot már csak emlékezetből festi. Megrendítő egy 1943-ból va­ló képének címe: Tájkép emlékezetből vagy „Cellaab- lak-perspektívából.” . Ami még marad, az a börtön világa, az udvaron dolgozó munkaszolgálatosok, a fog­lyok sétája, a barát, Gold­man György börtönbeli alak­ja, s a Háy Károly képéről is ismert vaskályha. A bör­tönben készült el á háború idején megsemmisült tus- rajz-sorozata is, amelyben egy forradalmár, útját 'ábrá­zolta meg az első lépéstől a halálig... Kondor György 5 napal 24. születésnapja után, 1945. január 10-én Dachauban halt mártírhalált. Nem a kegyelet, hanem a jószerivel 3—4 zaklatott, ezerféle rettegést vállaló év alatt létrehozott művei fo­galmaztatják meg, hogy Kondor György a, magyar1 képzőművészet egyik nagy ígérete volt. Fantasztikus, hogy szinte autodidakta mó­don mennyire elsajátította á festői látás és komponálás lényegét, gondolatait milyen határozott és nyers erővel alakította képpé. Az a né­hány munka, ami az utó­korra maradt, fájdalmas torzó, ám ugyanakkor két- ségbevonhatatlanul a ma­gyar képzőművészet derkő- vitsi hagyományait folytató alkotásai közé tartozik. Harangozó Márta Bán Imre professzor a, rangidős ■ azoknak az iroda­lomtörténészeknek a sorá­ban, akik Egerből, a Heve.- megyei tájhazából kerültek; debreceni Kossuth Lajo;- Tudományegyetemre. A, egyetem irodalomtörténet tanszékének tíz oktatója kö­zül öten indultak a heves: pátriából. Nemcsak korával eredményeivel is Bán pró íesszor minősíti az egykor útra indító szellemi öröksé­get. Bán Imre nemrég töl­tötte be a . 75, életévét. A hajdani egri „dobós” az ősszel járt Egerben: a régi alma materban tartott élve­zetes előadást a régi ma­gyar literatúra esztétikai ér­tékeiről. Tanítványai és az érdeklődő hallgatóság köré­ben arról is beszélt, hogy örömmel tért vissza a régi iskolafalak közé, ahol már tanítványainak a tanítvá­nyaival találkozhatott. A várost járva pedig a fél év­századdal ezelőtti álmos kis­várost hasonlította össze a mostanival. Felidézte az eg­ri éveket, az 56 évvel ez­előtti érettségit is, amelyen Kemény Zsigmondot kapta érettségi tétéiként magyar irodalomból. Már maturan­dus korában, minden Ke­mény-művet elolvasott. Az olvasás nemes verseny ’ volt a diákok között, akik az igen erős humán oktatás mellett például matematiká­ból is nagyon 'színvonalas képzést kaptak. Az egri Dobó Gimnázium­ból az Eötvös Kollégiumba került, ..aztán .pedig, párizsi ösztöndíjas lett'. Bán Imre magyar—francia szakon szerzett középiskolai tanári diplomát. József1 Attila is- évfolyamtársa volt, de a költő — sok más gond'já mi­att — ritkán látogatta az egyetemi előadásokat, A. ki­tűnően felkészült tanár Gyöngyösre került, itt 2i évet töltött el gimnázium tanárként. A 23. évben. 1952- ben került a debreceni egye .enare' • adjunktusnak. Soser- Panaszkodott a vidéki léi lelyzét az* ingerhiánykö: nyezet miatt. A vidékisí íála nem vált provinciái; mussá, vidékiességgé. Rendezte, rendszerezte gyöngyösi ferencesek gazda; tincseket rejtő könyvtára Legendásan nagy tudásánál egy részét Gyöngyösön gyűj­tötte. Segítette a diákok ön­tevékeny kezdeményezéseit még a diákszínjátszásnak is lelkes patrónusa volt. A készülődés több mint két evtizede a debreceni egyetemen hozta meg a ter­mést. Bán Imre Apáczairól írott- könyvét kutató- és ta­nárnemzedékek forgatták alap­vető forrásként. Az Eszmék, és stílusok című remek kötet a reneszánszról és a barokk­ról ad eredeti összefoglalást. A népszerű izmus-sorozat nyitó könyve Bán Imre mun­kája: A barokk. A szenve­délyes kutató sok és sokféle feladatot vállalt: lektorált, opponált, bírált, nagy szin­tézisek, 1 összegző munkák ré­szese volt. Most is nagy vál­lalkozásán. az első magyar Dante-nagymonográfián dol­gozik. Önmagával szemben következetesen szigorú, má­sok iránt humánusan meg­értő. Deres hajjal is őriz va­lamit az egykori tanár für­ge járású, könnyű léDtű ele­ganciájából: szellemében pe­dig változatlanul' élénk, ele­ven: tudásszomja és ítélő ereje változatlan. ” Sok kedves történetet őriz­nek róla tanítványai. Mint oktató a tudás, a szó erejé­vel hatott tanítványainak ^szemléletére, magatartás- és gondolkodásmódjára. Az Apáczairól, Zrínyiről tartott előadásai után nemcsak a hallgatóság, hanem a mes­-or szeméből is kiperdült a könny. Mondandóját.- nem­csak előadta, de élte is. Mé­lyen átérezte elmúlt korok anul.ságait/. Az egyik szűr íetben francia vendéghall- aíóknak anyanyelvükön is sszefoglalta előadásának lé- íyegét. Amikor pedig vala­ki megjegyezte, hogy Pro- ! ésszor úr raccsol”. így vá- . aszóit: „Először is: nem-accsolok, csak két pergés-. ■el ejtem az ,,r” hangot, ' mint a franciák. De ha ön, • szerint „raccsolok. akkor is, én hat nyelven raccso- ; lók.” . Ki ne emlékezne a ba­rokk ismérveit felsorakozta- 1 tó eladásaira. Fülünkbe csen- genek szavai: ha bemegyünk a gyöngyösi ferences temp- , lomba, messziről úgy látjuk, • hogy az oltár márványból * van. De ha közelebb me- j gyünk és megkopogtatjuk. ■ látjuk, hogy fa. Kérem, ez a barokk. A látvány mást mutat, mint ami a lényeg, ,, ami a valóság. Bán Imre a szó legszebb értelmében irodalomtudós., , Egyik vezéregyénisége annak, a debreceni triásznak, amely­ben Barta Janos, és Julow Viktor között ö jelenti a debreceni univerzitás igazi szellemét. Nyugdíjasként sem ismeri a tétlenség óráit: ta­nácsadóként dolgozik az egyetemen, az ifjabb kollé-* gák örömére és hasznára. A tanár önzetlen adakozó ked­ve éltette és élteti, Széles körű tájékozódó és 'tájékoz­tató tevékenységére kutatók és tanárok nemzedékei épít­hettek és építenek munká­jukban. Töretlen lendülettel, szigorú munkafegyelemmel képes dolgozni idős kora el­lenére is. Kívánjuk, hogy ’ így is folytassa erőben, jó egészségben az igazi pátri­árka korig.” Cs. Varga István Pósfai János: Nagyapa szekercéje A lugasban ül*. Bárány bőr kucsma bonul* színtelen ha­tára. A ven vadgesztenye elhullat­ta már karácsonyfadíszeit, sűrű lombjain nem tudott áthatolni a májusi napfény. Kár volt • ez a fa az udvarukba, elárnyékolta a virá­got, a kertet, nagyanya ágyasait, be nagyapa ragaszkodott hozzá. Valamikor régen Galíciából hozta gubáját, elejtette itt a kút körül, s ez a nagy fa let* belőle. Sehol a faluban nem nőtt vadgesztenyefa az udvarokon, csak itt. Szép. arca volt nagyapáinak, Fö­lül,. .a bozontos szemöldök fölött két vízszintes barázda mélyült, ve­lük párhuzamosam futott még né­hány redő, belőlük kierezve pedig több apró ráncocska, de az arca si­ma volt. Sima és borvirágos. Húsvét vagy pünkösd délutánja tehetett. Megálltam nagyapa előtt, néztem szép arcát, mélyen ülő sze­meit. — Az úr kicsoda? — emelte rám a tekintetét. — Sanyi vagyok Szombathelyről. A Sanyikra. Nem tehettem rá mély benyo­mást, mert arca rezzenetlen ma­radt, és csak nézett, nézett. — Nekem egy fiam lakik Szom­bathelyen — mondta kis idő múl­va. — A Józsi fiam. — Hát én meg annak a fia va­gyok — villant ki belőlem hirte­len. Nyugodt szoborfeje ettől se mozdult, csak egy halvány mosoly- féle omolt saét az arcán. — Nem tetszik ismerni a Józsi fiamat? — kérdezte. — Egyszer itthon járt. kubai dohányt hozott a pipámba, olyan jó szagosat. — Nem pipál már a nagyapa? — Már nem — mondta rezig­nálta«. 1— Ha még kapni lehetne olyan jó szagos dohányt. Ha egy­szer találkozik a fiammal, mond­ja meg neki. — Mit, nagyapa? ‘■f elhőbe bújt a nap, elcsönde- ® sült az öreg. Ettől kezdve nem beszélt velem, elszunyókált. Megigazítottam vállán az esőverte, napszítta dolmányt, és kiballagtam az udvar végébe. Akkor még nem tudtam, hogy miért megyek a re­pedezett héjú körtefához. Mintha egy hang szólt volna ki belőlem, valahonnan mélyről adta tudtomra, hogy oda kell mennem a farakás­hoz. a csalánverte, szúrágta, mo­halepte gerendákhoz. Legfölül, mé­lyen bevágva a fenyő húsába, rözs^ -dúsadé kepéjével, tenyértől fényes nyelével a csönd burkába ketné- nyedve ott volt nagyapa szekercéje. Nagyapa vágta be a szekercét ebbe a gerendába. Mikor? Hány éve lehet? Nagyon sok már. Akkor még délceg ács volt, nem látszott rajta az idő, s nagyanyám is élt talán. Nagyapa hetvenedik szüle­tésnapját ünnepeltük: Apám is ve- ’ lünk volt, a vonatról egyenest ide jöttünk az udvar vegébe, ahol fa­rigcsált az öreg. Apám azt mondta neki, hát isten éltesse a születése napján! Magának már nem lenne szabad dolgoznia édesapám. Gyer- rreki szelídséggel mondta mindezt.. Nagyapát akkor megszállta vala­mi. Fölemelte a szekercét, lesúj­tott vele, azt hittük, menten ketté­reped a gerenda. Hát akikor ünne­pel jünk fiam! — mondta nagyapa, s a szekercét benne hagyta a ge­rendában. Attól kezdve nem nyúlt hozzá nem is engedte meg senki­nek. hogy hozzányúljon a szeker­edhez, Ha nagy ritkán náluk jár­tunk. valami megmagyarázhatat­lan áhítattal elzarándokoltunk a vég; szerszámhoz, álltunk mellette, és néztük megbabonázva. ■" egendás életéből csak néhány töredéket őrzök. Ezek úgy megfeneklettek bennem, néha ki­emelkednek, mint a tengerből a jég csúcsok, máskor meg alámerül­nek, de tudok róluk, akkor is ben­nem vannak, ha nem gondolok rá­juk. És látom nagyapát. Emeli a szekercéjét, lesújtana vele. de ép­pen megkondul a déli harangszó. Keze megáll a levegőben, ernyed­ten leengedi a Szerszámot, mert rabiátus volta megszólal benne: dél van! Ha dél van, abba kell hagyni a munkát, asztalon az ebéd. gőzöl a leves, égy percet, de még egy pillanatot sem szabad várni vele. — Megfőztél, An,na? — kérdi színtelen, de utánozhatatlan han­gon Aztán enni kezd, s amíg tart nz ebéd. nincs szava egy se. Egyetlenegyszer fordult elő, hogy hazaérve nem volt megtérítve . az asztal. Nagyapa, nem mutatót*, haragót. Csak leült szépen a,, hf*.. lyére és várt. Megvárta, amíg. az asztalra felkerült a tányér, a tál. az evőeszköz, minden. Miken- aztán mindez együtt volt, akkor meg­emelte az asztal végét, s csöröm­pölve ellökte' magától. Egyet se szólt, csak felkelt a 'helyéről, ma­gához vette a pincekulcsot és el­ment Két napig nem jött le a hegyből, szalonnán, kenyéren, bo­ron élt. Harmadnap hazajött, ha­zahozta a hara«gszó, s tudta, hogy az asztal, meg van terítve. Gőzölgő leves várta nagyapát, aki úgy ült az asztalhoz, mintha semmi nem történt volna. Bora mipdig volt. Házakat fe­jelt hívták a szomszéd falukba is. de ha a szőlőbe szólította a mun­ka. félretette a szekercét. öt-hat akó borából egy decit sem adott el soha. apránként megiszogatta. Háromliteres korsóból iddogálta a gyengécske italt, s amikor az ki­ürült, 'akkor álomra hajtotta a fe­jét. Egy perccel se előbb. Meg­esett. hogy nagyanya nem főzött kedvére valót, a tejfeles ételre nem csúszott a bor. késő este lett, mi­korra kiürült a korsó. — Ma hosszú volt a nap — bú­csúzott alvó feleségétől, s; maga is mé!v 'álomba szenderült. ’'Ik agyamya halála után Bözsi-i™ néném sírva rontott be hoz­zánk a városba. — Apánkkal baj van, Józsi. Gyere haza, tegyél valamit — kö­nyörgő! t a testvérének. Apám ide­ges lett, tövéről hegyére kikérdez­te nagynénémet. hogy mi van.1 Ki­derült, hogy nagyapa nősülni akar. Mert hogy ő még férfinak érzi ma­gát. nem tud meglenni asszony nélkül. Bözsi néném' hiába mondo­gatta neki, hogy hetvenöt éves férfi nincs, csak hetvenöt éves öregember. . nagyapa hajthatatlan maradt. Elhívta hozzá az orvos- Kérdezgette, faggatta nagyapát aki eleinte semmit sem sejtett, az. h:tte.. véletlenül jár náluk a dok­tor. De egyszer aztán megneszelhe- tett valamit, mert elkáromkodu rnagát, öklével az asztalra csapott, s azt kérdezte: bolondnak néz en­gem a doktor úr? Volt egy megesett lány a falu­ban, a Kubik Verőn. A fia felnőtt már, otthagyta. Nagyapa ezzel a Veron.nal kötött szabályos házassá­got; Kivirult, együtt kapálgattak a szőlőben, boldogan éltek. Egy év múlva aztáti- eízavarté ezt a Verőn* á háztól. Azt mondta, ilyen vén Hpvel nem fakítja az életét. Mi akkoriban nem nagyon láto­gattuk nagyapát, csak később, ami­kor már' Répás Vendel özvegyével élt együtt. Házasságot ugyan nem kötött vele, de együtt éltek. Gye­rek1 voltam, • talán sejtettem vala­mit a férfi és a nő- kapcsolatáról, bár igazából nem tudtam, mi az. A falusi gyerekeket irigyeltem, akik nálamnál sokkal felvilágosultabbak voltak. Szovák Vincét, meg Csatos Lőrincet. akikkel egykorú voltam, de akik annyi titkot tudtak már. hogy irigyelnem kellett őket. — Gyere velünk — mondták —, megnézzük, hogyan kógyilnak a hegyben. — Kik kógyilnak?- — kérdeztem anélkül, hogy tudtam volna, mi az a kógyilás. — Tökös Marci kógyil a Suszter Marival — mondták izgatottan, s már robogtunk is kifelé, amerre nagyapa présháza állt az időtlen­ségben. A Tökös Marci meg a Suszter Mari. Honnan is sejthettem volna, kik ők? Lábujj hegven. ha­salva közelítettük meg a pincét. A bozót felkarcolta a térdünket, a könyökünk is vérzett, mire felka­paszkodtunk az ablak alá. Nem is ablak volt az, csak vertfalba sár­zott üveglap, s igazából nem mer­tünk benézni rajta, mert ha be­nézünk. akkor odabe-itről is meg­látnak bennünket. Lélegzetvissza­fojtva 'hallgiatóztunk; suttogás, rö- héesélés, hallatszott bentről, vala­mifajta n.vihogás. nyekergé.s. zihá­lás. s egyszer egészen tisztán meg­hallottam nagyapa hangját. Csak akkor eszméltem fel, hiszen nagy­apa pincéje előtt hasalunk, nagy­apa a Tökös Marci, Suszter Mari pedig . . . Hát igen. a Suszter Mari nagyapa pinoeszomszédja volt, akit ez a szoborarcú vén ács Répás Vendel özvegye mellett akkor még észrevett: Hazamentünk, de apámnak egyet se szóltam arról, hogy mit láttam a hegyben. De hát nem is láttam •«•romit, csak suttogást, furcsa ne 'eket hallottam, akár Szovák Vte e vagy a Csatos Lőrinc. Ök m ’ -okáig pusmogtak, röhi gjpsé] * ■- •nnikor a mély horhosban haza1' ballagtunk a szőlőgálicos 'kéksf ben. Visszamentem nagva.pához a lu gasba. Aludt még. Ajka lefittyéd egy kissé, mintha valamin derül1 volna áímábain. Arra gomdóltam mi lenne, ha elmesélném neki. hogy egyszer, gyerekkoromban meglestem a hegyen? Mit szólna hozzá, nevetne, vagy haragudna érte? Hogyan nevethetne, miként haragudhatna, tán arra sem em­lékszik -már. Hiszen még a saját unokáját sem ismerte meg... E látogatás után csakhamar újra leutaztunk nagyapához. Azaz hogy nem is hozzá, inkább miatta. Táv­irat jött, feszesen szűkszavú szö­veggel ez állt benne: „Nagyapa meghalt, kedden temetjük”. Apám szótlanul ült az ablaknál, nézte a tájat, nem beszélgettünk, mint máskor. Nagyapáról se beszélt, pe­dig tudom, hogy gondolatban vele járta a zalai dombokat. Minek ta­gadjam, nekem újra csak eszembe jutott az a bizonyos kaland. És ekkor tudtam már, szinte egészen pontosan tudtam, mi történt akkor a présházban. Magainban azt szá­molgattam, hápy éves is lehetett nagyapa? Talán már a nyolcvanon is túl volt, biztosan túl, hiszen „a koporsóban egy kilencvenhat éves aggastyán feküdt. Megnéztem, olyan volt az arca, mint nemrégen- ott a lugasban. Mintha csak aludt volna, s valami kimondhatatlanul szépet, álmodott. Azt már Bözsi nénémtől tudom, milyen nehezen vált meg az élettől nagyapa. Hetekig agonizált, alig evett, végül már' a bor sem kellett neki. A hál omliteres korsót meg­maradt erejével földhöz, vágta, da­rabokra törte. Káromkodott is cif­rán, hogy őnéki miért kell meg­halnia. De amikor Bözsi nér:érr az orvost említette, megnyúló arc­cal ráoifrázott, hogy ide aztán be ne tegye még egyszer a lábát. Zúdult' a föld a koporsóra, dü­börögve tűnt el nagyapa az agya­gos. sárga földben. S ott, abban a pillanatban jutott eszembe a sze­kercéje. Vajon mit csinált vele. ot: van-e még, ahova tette, vagy’ el­rendezte szépen azt is, mint min­dent beszűkült világában. A temetés után egyenest az ud­var végébe siettem. Hevesebben vert a szívem, szaporább volt a légzésem : a csalánverte, gazos ud­var olyan volt, mint máskor, s a farakás legtetejém ott volt a fenyő- gerenda, benne a szekerce. Hozzá- ■ nyúltam, a szívemig ért a bizser­gés, fogtam a nyelét, amelyet nagy­ba tenyere dörzsölt fényesre. Csak akartam venni, csak suhintani artam vele egvet. Ám. ahogy vadítani akartam, kitörött az el­rhadt nyél és a kezemben ma- -dt. Bé' önt a körtefán egy vadga- m lamb ült, mintha engem né- •ett volna. XfWÚfMltli Tanuló slvtárs (MTI Fotó — KS)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom