Népújság, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-01 / 152. szám

KÉPERNYŐ ELŐTT Festmények között Veszprém tizedszer „KONOKUL KELL SZE­RETNI” — valahogyan így logalmazott a tíz esztendei színpadi távoliét után tán százszor is eltemetve, de ím most a veszprémi tele­víziós találkozó gálaestjén a milliós közönség elé lépő nagyszerű színésznő, Mezei Mária. Konokul kell szeret­ni, kegyetlenül, elszántan és kitartóan, — azt, amiért élünk, amiben hiszünk, ami a hitünk és hivatásunk. Akár mottója is lehetne — utólag most mái' persze — a találkozónak, mottó a te­levíziós munkához is. Ame­lyet konokul kell szeretnie mindazoknak, akik a „ka­merát” szolgálják, mind­azoknak, akik ablakot igye­keznek nyitni a képernyő,, vei a világra, illetőleg, akik igyekeznek olyan ablakokat nyitni a nézők számára, ahonnan valóban a világot, annak valóságát lehessen lesz látni, s nem csupán dé­libábját csak annak. A tizedik veszprémi ta­lálkozó az 1979. év „termé­seitek” legjavát hozta el a néző elé is. A második csa­tornán felidéztetve az em­lékeket azokban, akik már találkoztak mind velük, s jó módot adva, hogy azok láthassák, akik nem talál­koztak annak idején az egyik-másik alkotással. Nemcsak a zsűri ült szent­ben ítészként a képernyő­vel, és az egykori néző­ítész volt önmagával, ha­nem a tévékritikus is, a nézők is. mind valameny- nyien újra megmértek a te­levíziós alkotások értékét. Önmaguk mostani mércéjén. Miközben önmaguk egykori mércéjét az eltelt idővel hitelesítették. Vagy megpró­bálták legalábbis hitelesíte­ni. Nem volt könnyű feladat, már csak azért sem. mert kereken száz televíziós pro­dukció készült az elmúlt esztendőben, s került bemu­tatásra a televíziós játék és a televíziós film kategóriáin. belül. Minden hétre átlagosan négy bemutató! így vissza­tekintve és summázva érzi csak igazán az ember, mek­kora is a felelőssége a köz­ízlés formálásában, a köz művelődésében a televízió­nak. de érti is, mekkora erőfeszítéseket tesz csak ezen az egy ('!) területen is, hogy megfeleljen ezeknek a követelményeknek. A veszprémi tévétalálkozó zsűrijének döntése lényegé­ben találkozott a közönség megítélésével. Elhanyagol­ható szélső és hntáresetek- löl eltekintve. ha a díjak sorrendje nem is, de a zsű­ri által is az emlékezetesek közé besorolt televíziós al­kotások megegyeznek a né­zők mai értékítéletével. A kritikuséval is, aki — újra nézve egyikét, másikát az évvel ezelőtt látott tévéjáté­koknak, filmeknek és egy­ben szembesítve is akkori megirt ítéletét mostani be­nyomásaival — kénytelen felülvizsgálni egynémely produkcióról akkor alkotott véleményét. Es kénytelen leírni: a mostani véleménye és a zsűri ítélete bizonyult a helyesnek, és egykori meg­ítélése a nem időtállónak. Már ezért a szembesítés­ért is érdemes volt meg­rendezni a televíziós talál­kozót. És érdemes lesz jö­vőre is, a 11. alkalommal. Áz utolsó völgy SOKAT SZIDJUK — te­gyük hozzá nem mindig okkal, ha joggal is — a te­levízió filmátvételi bizottsá­gát, pontosabban a képer­nyőre kerülő filmeket. Vagy csapnivalóan unalmasak, vagy bántóan silányak, eröl­tetetten életszag úak, avagy gyermekdeden konfliktus­megoldást hozók. Jelző, ítélet, formula bővén van rájuk, — es sajnos számos esetben még a műsoridő ki­töltésének szüksége sem in­dokolja egyik másik film te­levízióra kerülését. Inkább világítson fehéren az a kép­ernyő! Hozzá tartozik az igazság­hoz, hogy a sok hitványka között rendre akad — es azért nem is olya« kevés! — olyan film, amely már elfogadható, amely már fi­gyelemre méltó, sőt olyan, ami emlekezetes is. Ügy gondolom, hogy ez a két­órás — egy órának tűnt, láml — amerikai film. Az utolsó völgy az utóbbiak közé tartozik, Érdemes volt, sőt szükséges is tán, hogy a képernyőre kerüljön. Nem­csak azért, mert egy moz­galmas történelmi korszak kosztümös világát varázsol­ta elénk látványos, de nem» látványközpőntú rendezés­ben. Nem is csak (?) azért, mert két nagyszerű színész — Michael Cain a és Omar Sharif (Sinkó László és Szer­ién Gyula kitűnő szinkron­jával) — játéka magával ragadó volt. De talán leg­főképpen azért, mert James Clawell rendező a harminc­éves háború ürügyén és okán őszintén, nemes elhi­vatottsággal mondott ítéletet a zsarnoki háborúk, az ön­kény és a hatalmaskoüás ellen, tette le művészi vok- sát, a gondolkodó, az alkot­ni akaró, a békét óhajtó ember melleit. Ez a film, amely nem szűkölködött a véres jelenetekben, mégis a humanizmusával tűnt ki és maradt emlékezetes. Szán­dékának a tisztaságával, amely utóbbi megbocsájtha. tóvá teszi azokat az általá­nosításokat, amelyek már nehezen fogadhatók el ak­kor, amikor James Clawell a rendező . mellett, vagy helyett megszólal James Clawell a „teorátikus” is. Reméljük és bízunk ben­ne. hogy napjaink bé­kéje nem szorul az utolsó völgybe és még inkább, hogy nem száműzetik még onnan is egykoron. Vélem, hogy így legyen. — ez volt a film szándéka is. G.vurkó Géza Egér, Csákány utca. Ízlés­sel berendezett, csendes, nyu­godt lakás a sávház harma­dik emeletén. Megszűrt, pu­ha fények, Emlékeket éb­resztő, dajkáló hangulatok. Az erkélyre nyíló szoba szé­les ablakán kitekintve a strandot szegélyező gyapjas jegenyékre látni, a terebé­lyes platánokra, s azon túl- nar a Népkert dús lombo- zátú ligetfoltjára. A szemlé­lődő mégsem a környezet­ben. a kinti világ látnivalói­ban gyönyörködik most, A falakon jár körbe-körbe a szem. Festmények díszítik a falakat. És festmények sora­koznak a parkett mintás szőnyegén is, a szekrények­nek, székeknek támasztgatva. Rögtönzött házi bemutató részese a vendég. „Na, tes­sék! Milyenek ...?!” Kü­lönböző méretű vásznak megkapó égboltozat és külö­nös alakú felhők színeivel. Időkoptatta. szél beret vált a sziklaalakzatok, fák közül elővillanó, szálkás kőbordák. Fantasztikus tájak süllyedő seggetekkel, szavakkal alig minősíthető fénytüneme- nyekkel. Sokáig barátai, ismerősei sem tudták, hogy Molnár Antal alezredesben mennyi vonzódás él a színek és for­mák, az ecset és a vászon — a festészet iránt. Azóta tud­ják-ezt, amióta 24 évi kato­nai szolgálat után nyugállo­mányba vonult, amióta több kiállításon is láthatták képe­it. Egerben a néphadsereg helyőrségi művelődési ottho­nában, a Dobó István Lakta­nyában, s most legutóbb Ver- peléten. ugyancsak a helyőr­ségi művelődési otthonban volt sikeres tárlata. Verpeie. ten nem kevesebb, mint egy hónapon át láthatták vász­nait az érdeklődők. Három festménye hejvet kapott a katonaművészek országos felszabadulási kiállításán, amelyet Budapesten rendez­tek meg. — Vécsen születtem, na­gyon szegény családban. Ke­ményen meg kellett dolgoz­ni mindennap a betevő fa­latért. Sző szerint az arcunk verejtékével kerestük kenye­rünket. Ilyen „miliőben” ké­szültem az élet szakadatlan szorgalmára szívósén én. Már korán a rajzolgatás volt a mindenem. Aztán mikor el­jött a sora, édesapám inas­nak szegődhetett Kálba, Lé- deezi úrhoz, ahol a szoba­festés és mázolás mellett a címfestést, a betű festést, is kitanultam. Aztán pesti évek következtek. A Stádium Lap­kiadónál dolgoztam, mint afféle expeditőrsegéd. Egy­szer meglátta a főnök az írásomat a csomagokon. „Rajzolj valamit, fiú!” — mondta, Lesikicceltem neki egy fát. „Neked, fiú, festő­nek kell menned!” El is vit- -tem néhány rajzolt lapot Korányi József festőművész és akadémiai templomfestő­höz. Átküldött az Iparmű­vészeti Iskolára. Ide jártam előkészítőre egy évig a napi munka után, s amikor 1942- ben elkezdhettem volna a rendes tanulást, jött a sasos behívó, a háborús szolgálat az egri csapatkórháznál . . . — Hogyan lett hivatásos katona? — Rábeszéltek, hogy le­gyek katonatiszt, és ráálltam, elvégeztem a Petőfi Katonai Akadémiát. Huszonnégy évig szolgáltam különböző felelős posztokon. A család — há­rom gyermeket neveltünk feleségemmel — és a hiva­tás, nem hagyott időt a fes­tésre, Időhiányra most már nem panaszikodhatok .., Régi vadász, puskával jár­ja a sík mezőket, alföldi er­dőket. tölgyeseket, nyára- sokat és akácosokat. A festő szemével figyel mindent. Jobban érdekli egy-egy ér­dekes formájú fa, mint a va- daszsiker. Szeret kirándulni, ilyen alkalmak szülték vár­hegyi. felsőtárkányi. szarvas­kői témájú festményeit. Az évszakok változásai, a víz­partok és kivált a fák szép­sége, különlegessége ragad­Az Agria ’80 programjának keretében új kezdeménye­zésnek számít, rangos ese­ménynek ígérkezik az Iro­dalmi presszó’’ megszerve­zése Egerben, amelynek szín­helye a Dobos cukrászda. A Maszk nélkül címmel meg­rendezett sorozatban az Iro­dalmi presszó vendégei nép­szerű színészekkel találkoz­hatnak. Elsőként. július 22-én, Bitskey Tibor. Jászai-díjas művész műsorát hallgathat­ják meg a résztvevők, „Mi­helyt teáltalad embernek születtem” címmel, „önarc­kép” — ezt a címet adta ják meg. Van egr fest­ménye — a magányosság .szívszontó poézáse. A tájban, borzolt fűmezőben egvetien fa áll, az elfáradás és a meg. pihenés nyugalmának szomo. rú hangulatát árasztva. Egyetlen fa — ,egv göcsörtös öreg vadkörtefa. A táj, a fák festményeinek főszereplői, és főszereplők még a vízen nyugvó csónakok, meg a holdbéli tájak. Fantasztikus témájú vásznai egyszerűen íenyűgözőek. Nem tartja ma­gát festőművésznek, festege- tő embernek sem. Azt mond­ja szép meghatározással, hogy ő csak egyszerű képíró. — Képíró katona tfagyok. Olyan ember a sok közül, aki a festészet vonzásában él... Sokan kedvező véleményt mondtak már munkáiról, elismerően szóltak képalkotó tehetségéről. És elismerésnek számít az is, hogy kiállításai­nak mindenkori rendezője, tárlatvezetője Kishonthy Je­nő festőművész. Molnár An­tal magának fest, de nem­csak a maga örömére. So­kan kérték már munkáit pénzért, de ő . nem adja, mert nem akar megválni tő­lük. A kiállítások közönség- sikerei tovább növelték fá­radhatatlan alkotókedvét. Űj meg új képeket fest, szapo­rodnak szép színekkel kom­ponált munkái. Nemrég Hat­vanba kapott meghívást, s most erre az új tárlatra ké­szül augusztus 5-i előadói estjé­nek Szirtes Adám, érdemes művész. Augusztus 12-én két művész szerepel az Irodalmi presszóban: Nagy Attila, Ka- zinczy-díjasunk és Lelkes Dalma — közös műsoruk cí­me: Élni az embernek ke­vés. Bálint András, Jászai- díjas művész előadói estjére augusztus 26-án kerül majd sor, „Magyarország messzire van” címmel. Az Irodalmi presszó záró műsora Virágh Tibor egn előadóművész estje lesz. Ad® Endre verseiből állította ösz- sze programját, „Föltámad, tam, jaj, föltárnádtam” cím­mel. (pataky) Színészportrék — maszk nélkül Irodalmi presszó Egerben Részlet Az utolsó völgy című amerikai fűmből Érdekvédelmi szervezet Közgyűlés a Mozgássérui 8h Egri Egyesülelétien (STudósítónktól) Megalakulása évétől — 1978-tól — tízszeresére emel­kedett a Mozgássérültek Eg­ri Egyesületének taglétszáma. A szervezet ugyanis az idei évtől már nemcsak Eger, ha­nem a megyénkben élő vala­mennyi rokkant sorsával szeretne foglalkozni. A mint­egy 2500 Heves megyei moz­gássérült közül egyre többen ismerik fel, hogy érdekvé­delmi szervezetük jelentős segítséget nyújt számukra. Egyebek mellett erről beszélt június 29-én, vasárnap a mozgássérültek közgyűlésén Király József elnök. A He­ves megyei Állami Építő­ipari Vállalat — a mozgás­sérültek egyik patrónusa —, adott otthont a tanácskozás résztvevőinek. A beszámolóból kitűnt: megyénk számos vállalatá­nak, intézményének szocia­lista brigádja részesíti támo­gatásban a mozgásukban korlátozott embereket. Klub- helyiségük van a Rózsa Ká­roly utcában, díjtalanul par­kírozhatnak a megyében, soronkívüliséget élvezhetnek a Hycomat-gépkocsik javí­CSMmma 1980. július 1., kedd fásában is. Az egri Ügyvédi Munkaközösség például in­gyenes jogi tanácsadásban részesíti őket. A városi sporthivatal jóvoltából pedig lehetőségük van a munka utáni kikapcsolódásra. A felszólalók hangsúlyoz­ták, hogy örömmel fogadták a kormány szociálpolitikai intézkedését, amelynek so­rán benzinhozzájárulást kap­nak. Ugyanakkor azt is el­mondták, hogy még mindig nehéz képességeiknek, egész­ségi állapotuknak megfelelő álláshoz jutni. Nem szánal­mat kémek a vállalatoktól, hanem munkához való joga­ik érvényesítését! Hazánkban összesen tíz egyesület foglalkozik a moz­gássérültek élet- és munka­körülményeivel. A szerveze­tek munkájának összehango­lását — országos szövetség hiányában — együttműkö­dési bizottság végzi, amely­nek az egri szervezet is tag­ja lett. Az együttműködési bizottság eljár a rokkanta­kig érintő legfontosabb kér­désekben. Országos tanács­kozást terveznek a foglalkoz­tatási rehabilitáció tapaszta­latairól. _ iparművészeti és képzőművészeti pályázatot hirdetnek. vándorkiállítást szerveznek a mozgássérül­tek alkotásaiból. Mika István 5. — Harisnyatartó. Sose lát­tál még ilyet? — húzta fel szemöldökét Alka csodálkoz­va — a szemöldöke a nagy- nénjéére hasonlított —, le­ugrott a zsámolyról, s fel­emelte a szoknyája alját. — Szemrevaló! — csettin- tett a nyelvével helyeslőn a Nagy Manya. — Hogy lehet ruha alatt ilyen övét hordani? — hu­nyorgott rövidlátón, amúgy is mongol vágású, keskeny szemével a Kis Manya, s a nyakát nyújtogatta. — Hát, ez olyan, mint a bugyogó. — Bugyogó! Te, érteden fatuskó! Na nézd, ez a bu­gyim. Nézz ide! — És Alka nevetve feszítette ki szoros, rózsaszín harisnyatartóját. — Az is, mintha selyemből volna — mormogott a Kis Manya. • <— Csupa selyem vagyok — jelentette ki dicsekedve Al­ka. és megfogva szoknyája szélét, játékosan megperdült magas sarkú cipőjén. .— Alka. Alka, nem szé­gyened magad! — kiáltott ki a függöny mögül Anyiszja. — Hát való az ilyen? — Mi van ebben? Nem esszük meg. — Nem szabad. Még tanul a kislány — mondta Anyisz­ja. és feddőn nézett a Nagy Manyára. — Tanul! Ismerjük mink a mostani diáklányokat: a keze a pádon, de a lába már a legény után kujtorög. Al­ka! Kit láttam tegnap: egy katonával támasztotta a kert­ajtót. Alka összehúzta a szemöl­dökét: — Hazudj csak, te locsogó! Még hogy én, meg egy ka­tona! Rá se nézek a kato­nákra. • — És ha arany paszománya van? Mi? Ez ellen Alka nem tilta­kozott. — Na látod, látod — eset. tintett megint a nyelvével a Nagy Manya —, vér folyik az ereidben! És azok a ci- pócskák! Bolhát lehetne ölni rajtuk! — Elég. elég, Arhipova. So­se szerettem az ilyen beszé­det. — Én se szeretem — kont­rázott a Kis Manya. — En­nek mindig csak a mocsok jár a fejében. Én is lány va­gyok. Erre Alka derékig az asz­talra borult a nevetéstől. A Nagy Manyának pedig fenye­gető zöld fény gyűlt a bal szemében — csalhatatlan bi­zonyítékául annak, hogy va­lahol már tankolt. Ezért Anyiszja nem várta meg, amíg felforr a szamovár, ha­rapnivalót hozott — egy ha­lom szép pirosra sült tőke­halat, meg egy negyedliteres üveget tett az asztalra —, hogy minél hamarább az aj­tón kívül láthassa az ilyen vendégeket. — Igyatok, egyetek, kedves vendégeim. — A néninek ma neve nap­ja van — mondta Alka, le­törölve könnyeit. — Csakugyan? — A Nagy Manyának a csodálkozástól leesett az álla. — Hogyhogy nincs itt az öcséd, meg a só- górnéd ? — Nem tudnak jönni, — válaszolt Apyiszja. — Pro- kopjevna agyondolgozta ma­gát a sütödében — kezét-lá- bát alig bírja mozdítani. Az öcsém meg. tudjátok, milyen — mint aki hozzánött az ágy­hoz. A Nagy Manya öntelten mosolygott. — Matrjoha — kiáltott na­gyothalló barátnője fülébe —, kit láttunk az elébb? — Hol? — A Prosicséknál, a hátsó udvaron. — Jaj-jaj! Hát kit — Pa­vel Zaharovicsot, meg a fe­leségét. Vendégségbe igye­keztek. Pavelnak csak úgy ra­gyogott a csizmája — tőlem vette harmadik éve. Az asz- szony meg magas sarkú ci­pőben. kicsípve, akár egy vá­rosi dáma . .. Gazdag embe­rek ... Anyiszja több mint egy fél évig készült erre az ünnepre. Ami penzmagra csak szert tudott tenni ez alatt az idő alatt, félrerakta a szekrény­be. Maga pedig szinte csak teán élt. Még az asztalt is megjavította — a tíz ujján se tudná megszámolni, meny­nyi mindent csinált. Rengeteg hal: friss, folya­mi csuka, pérek — egy-egy font: lazac: rengeteg kása; rengeteg kiszel; meg kövér hús, meg sovány hús — Pa­vel nem ehet kövéret; meg egy halom konzerv ... Ekkor, mélyen megbántva, mindent kirakott. Nesztek, zabáljatok! Hadd falják csak fel a legalja vendégek, ha egyszer az övéi megvetik. Igaz. a legfinomabb cseme­gét — három napig mászkált érte az Ignaska Gyenyezska kertjébe — nem hozta ki mindjárt. Aztán, amikor bá­natában leöntötte a második pohárral, a lazacot is oda­vetette ... Nem szégyell te magát az idegenek előtt. vigasztalhn- tatlanul sírt, akár egy kis­gyerek, aztán felugrott, va­dul táncolni kezdett, össze­vissza tapsolva, majd megint a borra vetette magát, és még jobban zokogott... A Nagy Manya, akár hol­mi udvarló, tapogatta a kipi­rult Atkát. A lány nevetgél­ve lökdöste el magától, a kezére ütött, végül átült a Kis Manya mellé, aki mély, öblös hangon belekezdett ked­venc dalába, a „Mikor le­mentem a völgybe...” Egyszer csak Anyiszja úgy látta — Alka kezében pohár van. — Alka, Alka. meg ne pró­báld! — Áldomást iszunk a fű­re, nénikém. Kis Manyával a fűre alkuszom. — Fűre? — csodálkozott él Anyiszja. Majd legyintett: — Eh, vigyen el az ördög ben­neteket. Fütyülök rá. i (Folytatjuk) I ♦

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom