Népújság, 1980. június (31. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-29 / 151. szám

**,«****.*>*++ ■—M,.M^.,., Illem Nem garni», «tat nem; hanem: a nem. A tagadó? -íz/, Az igen ellentétpárja. A fej rázó* szó. amely gvak- i fan fejfájás is. Kis történelem és az abból levonandó' bölcanék ttWft nem is, de igaznak sajnos igencsak / mondható következtetésem főszereplője. A dráma tér- / nlézzetesen napjainkban játszódik, hiszen mikor is ját-) sződhatna máskor. \ Kezdődjék a játék. A kisüzem, — amely egyben ki* üzem is — krt- , zépkorú igazgatója mértéktartó udvariassággal fogad,; hellyel kínál és már kérdezi is, tudván tudva, hogy az idő is pénz. vajh' mit akarok? — Csak óhajtok. Akarni neked kell... — mondom j és mondom is egy szuszra, mit szeretne saját cégem ; elérni az ő vállalata közreműködésével. — Nem tudjuk megcsinálni... — De várjál még, hát be sem fejeztem) — Ne is fáraszd magad tovább, öregem .il Már 1 amit elmondtál, abból is kiviláglik, hogy nem tudom , megcsinálni... — Semmiképpen? < — Semmiképpen nem — válaszolja elszántan, hogy i kétségem sem lehet: nem! Felállók, indulnék, de az ' ajtóból még visszafordulok: — Öregem, ha legalább egy pillanatra felnéztél í volna, a plafonra... — Mit csináltam volna? — hókkén meg a kis tizem kísüzemű igazgatója. $ — A plafonra néztél volna. Csak egy pillanatra. í Hagy elhiggyem, vagy legalább elhitetni próbáld, mi- í előtt kimondtad a nemet, előbb gondolkodtál ts miatta. Fontolóra vetted a dolgot. Érted? — A pitiiont? Mit kell érteni a plafonnal? — ria- ; dozik az asztal mögött és tekintetében látni vélem a > gyanakvást, hogy tálán valami bajom van, mert a pia- i font akarom vele megnézetni. Dohogva baktatok végig az utcán, nem is a füstbe ? mént terv miatt mert szere lesére esetemben az ügy nemcsak a halasztást bírja el, de akár azt is. hogy meg se valósuljon. Azon dohogok inkább, hogyan lehet; ilyen egy ember, hogyan lehet olyan — helyesebben —,) hogy végig sem gondol semmit, s máris a biztonságos { „nem" bástyája mögé menekül. Aztán tovább töpren- ; gék és már korántsem látom oly egyszerűnek, holmi ■ és pillanatnyi dohogáseal elintézhetőnek az ügyet. ) Ezekből a „nem”-ekből. ezekből az emberekből egy- > fajta csatakiáltás kerekedett fel, egy sajátos légió ala- . kult, amelynek cohorsa arra tette fel életét, hogy a vi- ; lágert se menjen „elébbre fajzatunk”. Könnyebb és biztosabb valamire nemet mondani. : valami újat. az eddigiektől valami mást nem csinálni, < mint gondolkodni, mérlegelni —, s akár így kimondani a már hitelesnek érezhető tagadó szócskát —, kockáza- tot vállalni és véle olyan felelősséget is, amelyet elad- > dig számon kérni kinek is jutott volna eszébe. — Tudni kell nemet is mondani, elvtársam — han-> goztatta nékem valaki egy alkalommal. Valóban: tud-j ni kell. Ám nemcsak mondani, de azt is tudni kell. |j hogy mikor és mire mondjuk ki azt a „nem”-et. Alig- £ ha "készülhetett és ezután sem készülhet semmiféle sta- í tisztika arról, hogy e tagadó szócska, hányszor és hány s helyen vált gátjává az emberi kezdeményezésnek, az.; újnak, hogy a „nem”-ek sivatagjában mennyi gondolat. ' lelkesedés, bevált, vagy legalábbis ígéretes ötlet tikkadt j el nyomtalanul. De szükségtelen is a statisztika. Hiszen > az álbiztonság várfalai mögül kitekintve., minden be- / kéredzkedő legalábbis gyanús, de leginkább veszélyt ho. : zó, a biztonságot, a nyugalmat megzavaró ellenségnek j számít. A tagadó szavakból rakott várfalak (?) erőseb- ; beknek bizonyulnak a legokosabb és a legjobbítóbb em- ; béri szándéknál is, mert a falak lábazata az. ember örök / kísértő és kísérő alapjára épült: a kényelemszerető bu- / tagságra. í Mondhatná bárki:... és az „igen”-t nem lehet > ugyanúgy gondolkodás nélkül és felelőtlenül kimon-1 dani? f Dehogynem. A kalandorkodásnak hűséges fegyver- i társa tud lenni ez a'szócska, — kétségtelen. Az „igen" kimondása előtt sem érdemtelen és értéktelen mozdulat j ama bizonyos plafonranézés, a meggondolás és megfon-/ tolás gesztusa és ténye. Ám engem valahogyan a két és egymást kizáró fogalom dialektikájában — tudom:! önkényesen tán — mindig és mindenkor a nemet érez- ! tem és hittem a haladás fékjének. Ó, nem a madáchi; tagadás szellemének értelmében, amely szellem Ádá- ■: mot, az emberiséget mindig .és újra más és új utakra ! vezeté. A földhöz ragadt, a kétkedést nem ismerő, a j már meglévőben csak az egyedül üdvözítőt látó és ér- £ tő, a minden újra negációval reagáló „nem" béklyóira gondólok. Gondolok most is. amint dohogva bandukolok vé­gig az utcán, a körülöttem pezsgő, zsongó és mindig! változó utcákon át. Szívemben megbocsátás nyílik: mit tehet ez a szerencsétlen szócska arról, hogy ki, mikor j és miért használja? És használja fel! Hiszen lehet ne-1 mét mondani Az ostobaságra is és nem csak a bölcs j előrelépés ellen. Hiszen voltaképpen a nem nélkül az J igén sem létezhetne hogy valaki ostoba — szerencsénk- ,' re _ azt onnan is tudjuk, hogy sokan valakik nem . azok: okosak. Igen, ez az ellentét dialektikája, az. egyik létezésének feltétele a másik megléte ... ... de hagyjuk a sekélyes filozofálgatást. Voltakép- j pen az is lehet, hogy egyszerűen nem mert a plafonra nézni. Félt, hogy rászakad ... M indenkinek volt egy legjobb barátja ifjú­korában, téhát nekem is. Valamikor sülve- főve együtt voltunk, az­tán ritkábban, végül már jó. ha félévenként ösz- szejöttünk. Az idő múlása persze nem változtatott ba­rátságunk minőségén, bármi­lyen ritkán találkoztunk is, mindig ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Mikor aztán találkozásaink nullára egyszerűsödtek, ez mégis fel­tűnt, s ekkor tudtam meg, hogy legjobb barátom — emigrált. így már érdekesebb lett a dolog. Mert mire jó egy itt­honi barát? Elintéz ezt-azt, szerez fél kiló májat, eset­leg kórházi beutalót, megisz- sza konyaktartalékunkat, vagy megitatja a magáét, de egv emigráns, az egészen más. Még lehet őt látogatni, jobbik esetben 6 maga hív meg, telefonál, üzenget. Hívott Ő i*. telefónált, sür­getett. s egy kellemes tavaszi délután viszontláttuk egy­mást. Ha emigránssal találkoz­tam, engem mindig az le­pett meg, hogy mennyire nem változott. Hosszan vizs- gálgattam barátom arcát is, de a "•gkisebb változást sem tudtam felfedezni rajta. Ha csak azt nem, hogy sokkal nvugodtabb és egész megje­lenésében sokkal ápoltabb volt, mint itthon. — Te marha! — mondtam őszinte, régi szeretettel. —• Mégis, hogyan tehettél ilyet? Válasz helyett barátom ma­ga köré mutatott, hogy lás­sam, mire ment emigráció­jában. — Emlékszel? — kérdez­te. és nyilván a hajdani al­bérletre célzott, ahol diák­korunkban tanyáztunk, s a hosszú-hosszú korszakra, míg ^bérletről albérletié, onnan társbérletbe éviekéit, azután meg tizenöt évig szorgosko­dott családjával abban az egy szobában, ahol utoljára ta­lálkoztunk. Itt minden egé­szen más volt. Mifelénk teremnek is beil­lő szobájában levegősen el­helyezett, régi bútorok, ó- arany rámában metszetek és régi családi képek, az egyik falon könyvespolc futott vé­gig, szemközt csupa ablak. Micsoda kényelem és visz- szafogott luxus! A süppedős csendet a halkra állított le­mezjátszó cirpelése húzta alá, csembalón Scarlatti-szo- nátákat játszott egy zseniális zongorista. Hohó, barátom — gondol­tam —, te nem fogsz engem elkápráztatni! Az emigráció­nak mindig nagy ára van. Mit adtál ezért cserébe? — Éberen figyeltem minden rezdülését, áruló jelre vár­tam. — És gyökeret tudtál eresz­teni idegenben? — Idegen? Mi az, hogy ide­gen? — csodálkozott. — Ez teljesen egyéni nézőpont dől-) ga. Hiszen többé-kevésbé) minden európai nagyváros ha - \ sonlít egymásra. Ha turistáé-' ködöm, sohasem érzem, hogy) idegenben járok. Becs uno-i kaobese Párizsnak, és Buda-' pest Bécsnek, Krakkó úgy- £ szintén. A legtöbb várost fo- ? lyó i'ágja ketté, egyik olda- > Ián magaslatokkal, a folyó \ partján, vagy a hegy tetején < régi székesegyház, gótikust házak, palota, vár. odébb ba- > rokk paloták. klasszicista) középületek, tágas körutak és j igy tovább ... még Zágrábot. í Pozsonyt vagy akár Rómát ) is ide sorolhatom, a keretek , mindenütt egyformák. De a kereteket kitöltő massza, az t mar nem ugyanaz. És nem) bírtam a masszát. % — Mindig és mindenütt az ember a massza, és te itt is) az maradtál, a massza kis ) darabkája. — Az emigráns sorsa még beilleszkedve is az, hogy kf- \ vülálljon. Legtöbben /zen-) vednek ettől a helyzettől, én élvezem, hogy nem tartozom többé a masszához, ezért emigráltam abba a városba, amelyet fiatal korom óta el­képzeltem magamnak. De hiszen sokszor beszéltünk ró., la, hogy hol is szeretnénk él­ni. És. emlékszel még arra, amit Bécsben éreztünk, mi­kor először jutottunk ki kül­földre? — Hogyne. Mintha haza­érkeztünk volna. — Én azóta megtaláltam a magyarázatát. A rendetlen, elhanyagolt, zűrzavaros Bu­dapestről jőve, a rendezett, jómódú Bécsben, a szép ki­rakatok', palotasorok, udvari­as emberek között, a csendes, tiszta utcán hirtelen szédü­lés fogott el, mintha a fejé­re állt világ egyszerre a he­lyére billent volna, mintha Budapestre érkéztem volna ugyan, de fiatalkorom elkép­zelt Budapestjére. Akkor ér­tettem meg, hogy nem tör­vényszerűen kell úgy élnünk, élnem otthon, ahogyan való­jában teszem. És ha nem kell, minek éljek úgy? Ke­resek egy nekem megfelelő várost, és ott olyan életet alakítok ki, amilyent erede­tileg szerettem volna. — Jellemző, hogy milyen rövid az emigránsok emléke­zőtehetsége! Mintha ez csak elhatározás kérdése volna ... — Persze, az élet minősé­ge gazdasági kérdés is. Csak­hogy Pesten a körülmények javulása után sem lett egy fikarcnyival sem otthonosabb az élet. Ezért disszidáltam, amint megtaláltam fiatalko­rom elképzelt városát, illet­ve disszidálásom után addig kerestem, míg meg nem ta­láltam. — De azt is te mondtad, hogy minden nagyváros kö­rülbelül egyforma. Akkor vi­szont a rossz tulajdonságai is azonosak. — Igaz, csakhogy én nem a kényelmetlenségeit kere­sem, és ebben rejlik emig- rálásom magyarázata. Mert megfelelő környezetet talál­ni nemcsak otthon nehéz. A különbség az. hogy akinek ott már megfelelő lakása volna, az sem tudja, hogyan kellene élni benne. Az én vá­rosom emberei pedig tudják. Én biztosan tudom. Ezt persze, látni lehetett. Amint elhallgatott az utolsó szonáta, barátom egy Diana Ross-lemezt dobott fel. Míg a gépezettel babrált, futtá­ban megnéztem könyveit, szebbnél gyönyörűbb művé­szeti kiadványok gyűjtemé­nyét. Bármelyik napokra szó­ló élmény. Igen, így érde­mes élni.., A ritmikusan visongató né­gerek kísérete mellett bará‘ tóm az ablakhoz lépett. Gon­dozott kis park volt oda­lenn, virágoztak az öreg gesz­tenyék, s a kertet meglehe­tősen jó állapotban levő, ki­sebbfajta paloták Övezték. Bécsben vannak ilyen par­kok, vagy Krakkóban, a Má- ria-tempiom mögött, de Pes­ten is lehetnének, ha nem pusztítanák őket irgalmatlan közönnyel. —■ Látod, így és itt élde­gélek. De innen nem mesz- sze van egy ennél is na­gyobb és sokkal szebb kert, mert ezt itt kikezdte már a nagyvárosi pusztulás, de az még a régi, mint a mesék nagy kertjei, mintha a Pál utcai fiúk csörtetnének ben­ne még ma is, miközben ott sétálgatok. Egészen különös a hangulata, mert egy hatal­mas. mégis családias ház őr­ködik fölötte, homlokzata, mint egy görög templomé, tiszteletet parancsolva mind­azoknak, akik már semmit sem tisztelnének. A bokrok között antik szarkofágok, ré­gi szobrok és egy oszlop is, a római Fórumról, Ha pedig kedvem tartja, innen néhány perc alatt a folyóparton va­gyok, szemközt velem he­gyek és régi várfalak, a lát­vány olyan szép, hogy csak Nápoly, Isztambul és még egy-két város vetekedhetik vele. Ott, a parton, rendsze­rint elhagyottak a sétányok, de ha ez sem elég. a túlsó part hatalmas parkjai fel­nyúlnak a hegyek oldalába. Az én városom minden év­szakban gyönyörű, mikor pe­dig a hó is lehull, a dombok oldalában, a régi házak hát­tere előtt szánkózó gyerekek, mintha Brueghel-képet né­zegetnék ... — Valóban, ez olyan, aho­gyan valamikor elképzel­tük! ... — ...és az én városomban két operaház van, de gyak­ran járunk hangversenyre, vagy, ha kedvünk kerekedik, színházba. És tudok eldugott, kis bárokról, ahol ma is ked­ves számaimat játsszák a zongoristák. Ámulva hallgattam emig­ráns barátomat. Én szünte­lenül — és milyen gyakran értelmetlenül — lótok-futok, tülekszem, sorba állok, ve­rekszem és izzadok, ő pedig békében jár-kel, az élet szép­ségével környezetten, az em­beri lét napos oldalán. — De hát ez az életmód rengetegbe kerül, családostól így élni! Ma már csak a mil­liomosok engedhetik meg ma­guknak ... —- Tévedsz. Az emigrán­sok sorsa az önkéntes sze­génység. Én továbbra Is a régi szerény és szegény em­ber maradtam. De nem köl­tők semmire, ami csak meg­nyomorítana, mert rabjává tesz. Nincs megtakarított pén­zem,' mert a lakásomra és arra költöttem, amit körü­löttem látsz. A munkám sem valami fennkölt vagy érdek­feszítő, ráadásul jóval többet dolgozom, de nem keresek többet, mint ti, odaát. De becsülettel elvégzem a dol­gom, ezért rámszorulnak ... mert a tisztességesen végzett munkára mindenütt a vilá­gon rászorulnak, Így nyugod­tan és gond nélkül sétálok haza dolgom végeztével ré­gi, kis utcákon át, elkerülve a tülekedést. Vagvis, mindig csak azzal találkózhatom, akit és amit én választok ma­gamnak ... — Ámulva, de kétkedve hallgatlak, mert ennek mind nagy ára lehet. Mit adtál ezért cserébe? — Túlságosan gyakran, na­ponta ezerszer hallottam ott­hon a legközkeletűbb magyar életbölcsességet: „Elvégre csak egy életünk ván, éljünk jól, amíg lehet...” Hát, ha nekik csak egy az életük, ne­kem is csak egy van. Túl sokáig éltem rosszul, ezen­túl már csak jól élek! — A legtipikusabb emig­ránsérvelés: ahol jó nekem, ott a hazám. — Nézd! Azt mondtam, hogy túl sokáig éltem rosz- szul. De, mert nekem nem volt jó, azzal még senkinek sem használtam, semmi sem lett jobb, sőt! Rossz közérze­tem lehúzott, görcsbe rántott, és amihez csak nyúltam, kényszeredetté vált. Mióta.itt élek, talán nektek is több hasznotokra lehetek. Távol­ról tárgyilagosabban ítéllek meg benneteket... — És okos, megfogadhatat- lan tanácsokat osztogatsz, mint mindig az emigránsok, akik mindent elfelejtettek, és már nem képesek beleélni magukat a mi nyűglödéseink- be ... — Tévedsz! Mindig rá­tok gondolok es veletek ér­zek, de meggyőződésem, hogy a legokosabban tennének, ha minél többen, sőt, ha mind­annyian emigrálnátok ... Felugrottam, búcsú nélkül faképnél hagytam a kísértőt, egykori legjobb barátomat. Utánam sietett, még hallot­tam hangját. — Ha bárkinek segíthe­tek ... pénzem nincs, de ... Már lenn áltam az utcán. A kis parkban virágoztak a gesztenyék. A napon, fehér karosszékekben öregek süt­kéreztek, a játszótereken kis­gyerekek csiviteltek. A kert körül méltóságteljesen hall­gattak a kis paloták. Jobbra egy gyönyörű barokk temp lom — az egyetemi —, tor­nyain túl látszott a Gellért- ? hegy, a Szabadság-szobor, ma- s gasra tartott pálmaágával. 1 Balra, az utca végén, mint í London vagy Párizs ném égy I terén, vörös téglahomlokzat timpanonjában, szép szobor- csoport, a természettudomá­nyi kar épülete. Odébb nagy kert, barátom sétahelye, az I oszlopos Nemzeti Múzeum­mal. Mennyiszer jártam er­re! De hogy itt, így is él­hetnék? Néhány lépés után meg­csapott a délutáni forgalom észveszejtő robaja, emberek rohantak nekem, egymásnak, lármázva, fél kézzel majszol­va valamit, a másikkal gve- ; rekeiket vonszolva tüleked- í tek, az autók orrfacsaró bű- j zében, lomposan és lomhán, < majd meglódulva, bokáig a í szemétben, amelyet ők szór- I tak saját lábuk alá ... Már az ) Astoria-aluljáróban voltam. ! Arról a Budapestről, iho- < vá barátom sikerrel emigrált, ) visszaérkeztem az én Pes- ) temre, a köznápok Pestjére, > ahonnan emigrált. MUNKA A FOTÓMŰVÉSZETBEN Dessewffy László: Látogató egy emigránsnál I

Next

/
Oldalképek
Tartalom