Népújság, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-11 / 109. szám

A virágok világnézete Minden tavasszal, Így most is szívesen üldögélek a vá­ros parkjaiban és elnézege­tem kedvenc virágaimat. Ahogy múlik a tél Eger te­rein, parkjaiban, megjelen­nek a virágok, és megkezdik immár több évre visszate­kintő világnézeti harcukat. Igen, kedvenc virágaim vi­lágnézeti harcot folytatnak, osztályhelyzetük van, hogy úgy mondjam: marxisták. Ott virulnak, díszlenek pél­dául a Népkert Klapka ut­cai sarkán és évről évre ab­ban bíznak, hogy hátha az idén már nem tépik le, nem szaggatják ki, nem fejezik le őket. Abban bíznak, hogy az emberek hozzászoktatha­tok a közösségi széphez. Fel­tételezik, hogy a tudat ala­kítható, hogy az emberek nem csupán annak a virág­nak örülnek, ami az ő asz­talukon áll az ő vázájuk­ban, hanem annak is, amit minden reggel több százan, vagy több ezren látnak mun­kába menet, vagy munkából jövet, séta, vagy bevásárlás közben. Bevallom, ezek a virágok jelképpé bomlottak ki évek hosszú során. Ezeknek a vi­rágoknak drukkolok. Párthí- vúkké szegődtem, és csak azért is megmutatom a ka­csalábon forgó hétvégi há­zaknak álcázott luxusvillák ellenében, a „kié a különb” kerítésekkel, a frázisok paj­zsával magukat védőkkel, és az egészen másfajta virá­gokkal, a szóvirágokkal szemben. Sokat, nagyon sokat je­lentenek nekem ezek a vi­rágok. Sok mindent elárul­nak magunkról. Például azt is, hogy milyen nehezen va­gyunk változtathatók. Hogy hiába kapott a közösségi szellem — mind az etikai, mind az esztétikai — zöld utat immár három és fél év­tizede, mégis visszahúznak személyünkbe zárt történel­mi ősidők beidegződései. Ezek a virágok irányították a figyelmemet arra is, hogy milyen naivak vagyunk. Na­gyon sokan úgy gondoltuk, hogy ha a magántulajdont köztulajdonba veszik, ha a tereket, parkokat népligetek­nek és népkerteknek hívják, akkor az emberek automati­kusan átalakulnak, személyi­ségük magasabb minőségi fokra emelkedik, önmaguk- tól közösségi emberekké vál­nak. Nézem a vörös színű tuli- pán-virágerdőt és számolom a névtelen,, jeltelen „lefeje­zett” hősi halottakat. Ha in­dulatos természet lennék, most felkiáltójelekkel köve­telném, hogy szigorúbb bün­tetést, több hivatalosan vi­gyázó szemet, nagyobb fi­gyelmet kellene foganatosí­tani. E dörgedelmek helyett azonban egy plehanovi mon­dat ötlik emlékezetembe: az emberek jók, ha az érdekeik úgy kívánják. S már kínál­kozik is a töprengésre ér­demes gondolatsor az idézett mondat után. Vajon kellő­képpen érdekeltek vagyunk-e egy magasabb fokú közössé­gi szellem létrehozásában? Érdekeltté tettek-e eléggé bennünket, hogy vágyaink, elképzeléseink, terveink tá- gabb horizontot célozzanak, s hogy ezek a vágyak és ter­vek ne egyetlen központból, az énből sugározzák szét koncentrikus köreiket, min­dent az egyetlen központhoz viszonyítva, ahhoz mérve, vagy jobban mondva csak méricskélve. Nyikolaj Konrad szovjet tudós Arnold Toynbeehez, a neves angol közgazdászhoz írt egyik levelében egy ke­sernyés megjegyzés találha­tó: „Az atom felfedezése mindent megváltoztatott, az emberi gondolkodás kivéte­lével”. Milyen nehéz ezen a gondolkodásmódon változtat­ni. milyen nehéz az elképze­lések már említett egyköz- pontú rendszerét fölváltani a több értékközpontú és uram bocsá’, több egyenlő érték­rendszerű központtal bíró gondolkási rendszerré alakí­tani. A kollektív döntéshozatal — amikor nem egy személy, hanem gondosan kiválasz­tott testület dönt valamilyen ügyben — már polgárjogot nyert az egész világon. A kollektív szempontú döntés- hozatal még kevésbé. Jómagam, aki többnyire írásaimban gazdasági szem­pontú döntések vizsgálatára és gazdasági szemléletű fej- lődésmodellek — kicsiben és nagyban — vizsgálatára va­gyok ítéltetve, úgy gondo­lom, hogy e kollektív szem­pontú döntéshozatal érvény­re jutásától várható a tudo­mányos-technikai forradalom legnagyobb áldása. Mert ed­dig talán kevésbé tűnt fel, vagy fogalmazódott meg nyíltan, hogy a világ gazda­sági és politikai jelene nem bírja el többé az egyszem- pontú döntéshozatalokat. Sem személyi, sem csoportos viszonylatban. Végletesnek tűnhet a példa, de a sok- szempontúság szükségessé­gét jól érzékelteti. Egy szocialista nagyválla- (lat vezető testületé döntést ' hoz. A világgazdaság egy vérkörű rendszerében csak olyan döntést hozhat, amely számol a kapitalista partner érdekeivel, ha úgy tetszik, szempontjaival is. Egy erőmű építéséről meg­születik a terv. A tervnek fi­gyelembe kell vennie a mun­kaerő helyi eloszlását, az energiahordozók kérdését, a környezet épségben megőr­zésének lehetőségeit. Egyszó­val a döntések kollektív szempontja, több szempontú szemlélete az egyik — ha nem a kulcsfontosságú — kérdése a jelennek. A jövő­nek — amely pedig csak kö­zösségibb és komplexebb szemléletű lehet — pedig még inkább. Reggelenként elüldögélek egy picit kedvenc virágaim mellett. Érdekes, hogy ilyen­kor napközben senki nem tép le belőlük. Ügy látszik, tartanak a közösségtől, az utca népétől, hogy megszól­ják őket, hogy a tettekben megnyilvánuló önzésre rásü­ti a járókelő közösség a ki­taszítottak bélyegét. Nézegetem kedvenc, opti­mista világnézetű virágai­mat. És ha látok is elhullott fövegű harcosokat, örömmel állapítom meg, hogy évről évre kevesebb a csonka szár. A város megvédi virágait. Nem őrökkel, nem testőrök­kel, a közösség szellemével vigyáz rájuk. Szigethy András Megújul az atomreaktor A Magyar Tudományos Akadémia Központi Fizikai Kutató Intézetében megkez­dődött az öt megawattos kí­sérleti atomreaktor rekonst­rukciója. A korszerűsítés el­ső lépése volt, hogy számí­tógéprendszerre „bízták” a reaktor működtetését, sza­bályozását. A KFKI—Video­ton kooperációban készült számítógép-együttes nagy tel­jesítményű atomerőmüvekhez is használható és az idén már Líbiába exportálnak be­lőle. (MTI Fotó: Tóth Gyula fel­vétele — KS) í Akt - I liilil»! íáS; íií ' ■ A legszebb falunk: Verpelét Engedtessék meg, hogy sze­mélyes vallomással kezdjem: Verpelét faluját mindig is kedveltem, mióta ezen a tá­jon élek. Szerettem elüldö­gélni, időzni az itteni embe­rek között,1 beszédüket hall­gatni régi időkről, mai hét­köznapokról. Ez a falu, szinte naponta újuló, fiatalo­dó küllemében is sokat meg­őrzött múltjának hagyomá­nyaiból, szokásaiból. Csak egyet említek: itt még na­ponta kiülnek az idősebbek a ház előtti kis padokra, vagy a vaskerítések beton­padkájára terített plédekre egy kis megpihentető terefe- rére, csendes pipaszóra. Lát­tam ezt legutóbb is, ott jár­tamkor. Jó hír hajtott ki a faluba: a faluszépítési, vi- rágosítási mozgalomban, a háromezer lélekszámút meg­haladó községek kategóriá­jában, Verpelétnek ítélték az első díjat. Éz a minősítés azt jelenti, hogy — legszebb fa­lunk Verpelét. Rendezett, tiszta falu. Az itt lakó, itt élő emberek a falu jó gazdájaként gondoz­zák, ápolják környezetüket, s nemcsak portájukat, házuk táját, hanem a közterülete­ket, parkokat is. Az utcák- nak azon az oldalán, ahol nincs betonjárda, felseper­ték, gereblyézték a földet — nem látni ott felesleges fű­szálat, de még szélfútta fa­levelet sem. Szépen meg­munkáltak a házak előtti kiskertek, a műút szürke szalagja mentén egymást érik a virágágyások. Egy mellékutcában, a termelőszö­vetkezet központja felé bal­lagva, még fürtösen nyíló, fűszeres illatfelhővel pompá­zó gyöngyvirágokat is felfe­deztem. Azt is megfigyelhet­tem újra, hogy a verpeléti emberek nemcsak a virágo­kat szeretik, hanem a fákat is. Gyümölcsfák dús tenyé­szete virul az udvarokat, há­zakat övező kertekben. S olyannyira kihasználják a kincset érő termőtalajt, hogy még az útmenti virágágyások közé is elültettek szilvafá­kat, cseresznyét, meggyet. Ahol nem kedvező a föld a gyümölcsfáknak, oda szép formájú díszcserjéket telepí­tettek. — Szorgos, dolgos nép lakja ezt a falut — mondja Polgár József, a nagyközségi közös tanács elnöke. — Erős pillérű itt a társadalmi ösz- szefogás. Első szóra meg­mozdulnak az emberek, jön a lakosság apraja-nagyja. Nincs semmi széthúzás a fa­lu dolgaiban. Igen népesek a gyűléseink is, nem kell oda­rángatni senkit. Csak a leg­B evallom, hosszú volt ez a hét esztendő. Már amit a hatvani tanács tag­jaként lehúztam. Különösen a kezdeti időszak tűnik utó­lag terhesnek. A testületi munkával, a feladatokkal, a választópolgárokkal való is­merkedés. Annak megválo- gatása. hogy mit is kell ne­kem komolyan vennem, mi­vel kell igazán foglalkoz­nom. Mert, tudják, az én körzetemben eleinte minden­ki azt hitte, hogy a tanács­tag atyaisten, csak panasz­kodni kell, helyére teszi a dolgokat. Meg aztán legjobb nála kezdeni. Megválasztot­tuk, intézkedjen. Sok ano­máliám támadt akkoriban emiatt. Reggel nyolckor cseng a telefon, s Öze Gá­bor nekihevülten szidja az ÉMÁSZ-t, amiért az este nem volt előttük közvilágí­tás. Kérdem tőle; szólt már a villanyosoknak? Azt mond­ja, hogy nem. Hát ott kel­lett volna kezdeni, itt pedig akkor csengessen, ha nem állnak magával szóba, vagy éppen elhárítják a panaszt. Öze hallgatott pár pillanatig a kagylóban, majd csöndesen megjegyezte, igazam van, el­nézést kér a zavarásért. P ersze vannak másfaj­ta emberek is. Ha a megfelelő helyre irányítom őket, akkor csak morgolód­nak. S fölteszik a szónoki kérdést, hogy minek a ta­nácstag? Minek olyat meg­választani, aki még lakást sem szerez a fiának, aki még a lány egyetemi felvételében sem interveniál? Ezek kép­telenek fölfogni, hogy egyta­Egy tanácstagjelölt vallomása É nácstag, ha tizenkét lába és ugyanannyi keze van, akkor sem képes a körzetében la­kók apró-cseprő személyes gondjaiban eljárni, vicinális ügyekben a kezét tördelni. Nincs víz nyáron az emeleti lakásokban? A lakótelep ap­róságainak játszótér kellene? A házfelügyelők rosszul vég­zik dolgukat, szemetes a lép­csőház, piszkosak az abla­kok? Vagy éppen hetekig hiányos a közeli élelmiszer- üzlet árulistája? Netán jár­hatatlanná vált a gyalogút? Ez mindjárt más. Bizonyára emlékeznek is választóim, hogy az ilyen dolgokat rög­vest fölvállaltam, s telefo­náltam, kilincseltem, amíg valamilyen érdemleges lé­pés nem történt. R rideg valósághoz tar­tozik néhány kudar­com. Amikor így sem men­tek a dolgok. A balsiker mögött azonban rendszerint tényszerű akadályok sora­koztak. Pár éve azért keres­tek meg a körzetből, hogy az épületek közti világítást fej­leszteni kellene. Sok a kapuk előtt, a parkolókban éjsza­kázó autó, s utóbb Hatvan­ban is több kocsit feltörtek az éj leple alatt. Űj kande­lábereket mégsem sikerült kitalpalnom. Nem a tanács közömbössége miatt. Hanem egyszerűen nem volt akkora megfelelő rovaton annyi pénzük, amiből az igen költ­séges szereléseket fedezhet­nék. Ócsároltak, de mit te­hettem. A „szép” szavakat zsebre raktam, teleszívtam magam friss levegővel, s olyan ügyekbe kapaszkod­tam, amelyek elintézése több reménnyel kecsegtetett. E gyébként van ennél keserűbb tapasztala­tom hét esztendő távlatában. A tanácstagi beszámolókra gondolok elsősorban. Amikor a tanács és munkám szám­vetésére készültem, s a fog­híjas széksorokból éppen azok hiányoztak, akikért fut­kostam. Akiknek elmondhat­tam volna, hogy a levelük­be, panaszukba foglalt sé­relmek miért nem orvosol­hatók, illetve a Költségveté­si. Üzemmel, az Ingatlanke­zelő Vállalat igazgatójával mire mentem a kukák gya­koribb ürítése, vagy a meg­rongálódott lakóépület reno­válása dolgában. És az még hagyján, hogy nem voltak kíváncsiak a közösség, a sző­kébb városrész sorsának ala­kulására. Sokkal pimaszabb, hogy két-három hónap múl­va utcán, szórakozóhelyen, kivel hol szaladtam össze, szememre vetették érdekte­lenségemet. Nem foglalko­zom a körzettel! ­____ N é hány emberrel a tár­sadalmi munkák mi­att is vitába keveredtem a hét esztendő során. S ki volt a hangos ? Ki utasította visz- sza a népfronttal közösen indított szervezést? Mit gon­dolnak? Az a szülő, akinek az apróságai végett homoko­zót, bitumenes játszóteret kezdtünk építeni, tanácsi anyag fölhasználásával. Pon­tosan az a cukorgyári mun­kás, akinek jogos kérelmére pinceklubot létesítettünk kö­zös erővel. Most persze ő benne a leggyakoribb ven­dég. Na, ettől megy fel az emberben a „hemoglobin”, ahogy Hofi hülyéskedik a te­levízióban. .. Ez a színész különben tetszik nekem. Az önkéntes munkával kapcso­latban is volt külön bejára­tú véleménye a múltkori­ban. Ha jól emlékszem, azt fejtegette, hogy összekutyul- juk az egész ügy lényegét. Mert, aszongya, aki kipisz­kálja háza előtt az áteresz piszkát, azt rögtön minősít­jük, az strigulát kap. az vál­lalt valamit a közért, s ez mindjárt forintra átszámít­ható. De a színész, a zenész, a mérnök, a népművelő ál­dozhat időt, energiát méret­len' a köz javára, az sehol nem esik latba, sehol nem minidül táisadalmi tettnek. ppen ez forgott a fe­jemben pór napja is, amint jelölőgyűlésre bak­tattam, kellemes késő dél­utáni sugárzásban, merthogy a népfront ismét listájára vett. Adatok, jelenségek zsongtak bennem a fölké­szülés nyomán. S megpen- dült gondolataim között egy húr: mi lesz, ha nem käpok bizalmat? Utam a körzet tömbjei előtt vitt, ahol asz- szonyok, férfiak sütkéreztek békességben. Na, velük sem találkozom ma, nyilait belém a fölismerés. Mások .kocsiba, motorra cihelődtek, hogy va­lahová elhúzzák a csíkot. Tehát a mérnök, a cipőgyá­ri szalagmunkás, a konzer- ves tisztviselő sem lesz ott. Akkor kinek beszélek én, minek készültem én? Ki je­löl, s kit jelölnek? Tizen^gy- néhányan azért összejöttünk. Minden rendben lezajlott. Többen okos észrevételt, ja­vaslatot tettek. Majd sor ke­rült a jelölésre, amely új­fent megerősített. Én azon­ban mindmáig nem ennek örülök igazán. Hanem a le­vezető elnök záró szavainak. Amikor azt mondta: „Ilyen jól még nem éreztem ma­gam jelölőgyűlésen! Csak sajnálhatják, akik közömbö­sen otthon maradtak. Mert­hogy kritikus volt ugyan a hangnem, de abban minden vitatkozó egyetértett, hogy a talpsimogatásnak régen be­fellegzett. Előre csupán küzd­ve, egymásért terheket vál­lalva juthatunk jelenben, jö­vendőben. . \ Moldvay Győző frissebb példát említem. A \ választások előkészületeként 35 jelölőgyűlést, tartottunk, ezeken több mint ezren vet­tek részt, és kétszáznál töb­ben szólaltak fel, mondták el javaslataikat, véleményü­ket. — Mikor kezdődött a fa- luszépítési mozgalom Verpe- léten? , — Tizennégy évvel eze­lőtt, 1966-ban. Lassan küz­döttük fel magunkat a leg­jobbak közé, s különösen az utóbbi években mutatkoztak a közös erőfeszítések éred- ményei, amikor a verseny­ben harmadikok, majd máso­dikok lettünk. — És most a legnagyobb jutalom: az első díj... — Ebben szinte mindén itt élő ember kezemunkája benne van. És folytatjuk to­vább a faluszépítést, hiszen az első díj 5még újabb helyt­állásokra kötelez. A Vörös- kereszt, a Hazafias Népfront, a tanács' és a pártszervezet vezetősége közös felhívást adott ki, hogy az idén is mindenki cselekvő munká­val segítse a faluszépítést. A felhívást minden itt élő ál­lampolgár, akire számítunk, kézhez kapta. — Mire költik az első díj­jal nyert pénzt? — Az első díjjal 150 ezer forintot kaptunk. Nem sok pénz, de nem is ennek a nagysága számít, hanem az erkölcsi elismerés. Az em­berek nagyon büszkék, hogj? a mi falunké lett a pálma. Nagy kedv és lelkesedés munkál itt, amit az is bizo­nyít, hogy az eddigi tavaszi szép napokon 2000 cserjét, csemetét ültettünk földbe. Nagy tervünk, hogy az Isko­la és az Ifjúság utcák talál­kozásánál, egy hektárnyi te­rületen, sportparkot létesí­tünk. Megtalálhatja majd itt a maga elfoglaltságát, szó­rakozását a bölcsődésektől a nyugdíjas öregekig bárki. Lesz a parkban sakkasztal, létrás tomafal, gumiabrones- és forgóhinta, egyensúlyozó gerenda, mászóívek, műkő­csúszda. Természetes ligetes részeket is kialakítunk, pi­henőnapokkal. A sportpark első munkálatait a kapott 150 ezer forinttal kezdjük, s az egész létesítmény a ter­vek szerint egymillióba ke­rül. Nem hamarkodjuk el a dolgunkat, a park megépíté­sére két évet szabtunk. Az itteni üzemek szocialista bri­gádjai már megtették válla­lásaikat, mit készítenek el társadalmi munkában a park berendezései közül. És mint máskor, ott lesz a segítésben most is Verpe­lét apraja-nagyja. -I (pataky) Mmm3u€í 1980. május 11., vasárnap

Next

/
Oldalképek
Tartalom