Népújság, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-01 / 101. szám
Megköszönném — ha megköszönnék — ...felolvasták a névsort. Nem voltam benne. Akkor tudtam meg, hogy nem jelölnek többe. Előtte sem szóltak hozzám, hogy elvtársam. öregem, haverom, vagy akárhogy, úgy véljük, ne csináld tovább. ■. Sok ez neked. .. Senki nem szólt. És meg sem köszönték, hogy éveken át, jól-rosszul dolgozva, de mindig akarva áJért, mégiscsak tagja voltam egy választott kollektívának... Megköszöntem volna, ha megköszönik... igen megköszön, tem volna, hogy ennyi ideig bíztak bennem, hogy tehettem, amit tehettem és tudtam... De... Más. — ... majdnem egy évtizeden át csináltam.. . Belefáradtam. A munkahely is egyre többet követel, megnőtt ,a család, unokák is... Szerényebb, kisebb társadalmi munka, szerényebb és kisebb felelősség... Kértem, hogy vegyék ezt figyelembe. ■. Figyelembe is vették... És meg se köszönték... Azt nem mondta senki, hogy a saját kérésére... Jó, ne mondják... De azt se, hogy köszönöm.. Pedig már meg is szövegeztem magamban, hogyan köszönöm meg, amit tehettem, s azt is, amit értem tesznek, mert megértő módon viselkedtek velem szemben és igy az élet szerényebb területén ugyan, de lehetőségem nyílik továbbra is társadalmi munkát és felelősséget is vállalni... Megköszönném most is. ha megköszönnék, amit munkálkodtam. De elfelejtették. Kimondhatatlanul rosszulesett... Más. Nincs is más. Minek a több példa. Ennyiből'is világos, hogy e két ember, akit idéztem — s mert nevüket nem adták, nincs hát jogom adatokkal is szolgáim róluk —, s az a többi, más kettő és tíz, akit nem idéztem, sértett ember. Én, te, ő: mi — megsértettünk embereket, akik pedig megköszönték volna, ha mi is megköszönjük, mi. az ottmaradók, vagy az ottmaradókért és a távozókért is felelősek, ha megköszöntük volna, amit tettek. Jól, rosszul, sokat, kevesebbet, de mindig önzetlenül, fizetség nélkül is, szabad idejükben és mindig jót akarván cselekedni. Ezek e hetek, hónapok az egyfajta csere hónapjai. Az idők s a mandátumok lejártával a legkülönbözőbb szervek és szervezetek frissítették és frissítik fel soraikat, hogy munkájuk még eredményesebb legyen, hogy tagjaik még aktívabban dolgozhassanak, hogy új meg új társadalmi rétegekhez juthassanak el. S ez így is van rendjén. Írhatnám és mondhatnám közhelyszerűen: ez az élet rendje. Valaki, vagy valakik mindig ménnek, hogy újak jöjjenek a helyükre, sőt az újak melléjük csak. Vannak, akik szívesen szabadulnak — ők a kevesek, akikért dehogy is szólna a harang — a kényszernek érzett társadalmi munkáiuk, felelősségük alól és -tói. Ám sokkal többen vannak az olyanok, akik tisztességgel maguk kérik az alacsonyabb, vagy más jellegű harci pontját a társadalmi életnek és vannak, akik ugyan nem késük és szívükben talán tüskével is, de távozni kénytelenek/posztjukról, mert a meglódult idő nagyon hátrahagyta őket. Az általuk is felgyorsított idő! Karitativitásnak, álhumanizmusnak persze semmi helye nincs semmiféle mozgalomban. Aligha lenne szívderítő és üdvözlendő dolog, hogy képességeik határát felismert, vagy még arra sem képes embereket az irántuk való „megértés” okán — és semmiképpen sem jogán — ott tartsanak tovább is a soraikban a különféle választott társadalmi szervek, vagy szervezetek. Sem velük, sem a nagyobb közösséggel nem tenne jót ezzel senki. Ártana inkább. És a búfesú sohasem örvendetes, akarjak bár én, vagy akarjanak bár tőlem búcsúzni. Nem örvendetes már csak azért sem, mert ebben az országban mi valamiféle módon még mindig, vagy most csak igazán (?) egyszerre éljük meg a történelmünkből kiesett polgári demokrácia és a szocialista demokrácia korszakát. Értem * alatta, hogy nálunk mindig csak „leváltanak” embereket, sohasem jár le tisztességgel a mandátumuk, a kijelölt idejük: így aztán, aki becsülettel szembenézve önmaga megpróbált képességeivel, még az sem mond le szívesen, mert ki hiszi el néki, hogy ó mondott le és nem őt küldték el. Pedig hát nyilvánvaló, hogy egyetlen társadalmi, választott funkció sem örök érvényű, hogy a közösségért végzett tevékenységet nemcsak az idővel, hanem az elvégzett munkával is lehet, sőt kell mérni. — Leváltottak. Már nem vagyok bizalmi... — De hát nem is nagyon akartál az lenni? — Az más. És különben is akartam. Meg estnálta-m is, amit tudtam. Most meg leváltottak. Mit mondok otthon? Mindenki engem gúnyol majd, mint bukott embert — túrt bele dühösen a hajába és sem neki, sem szűkebb környezetének nem jut az eszébe — remélem, hogy talán mégis —• majd egy évtizeden át. ha nem is túl nagy kedvvel. <’ mindig becsülettel látta el volt társadalmi funkcióját. Amelyről néha még gúnyosan is szólt, s amelvnek vesztén érzi. hogy milyen érték is volt az. Meg kell becsülnünk mindenkit, aki dolgozott és dolgozik a társadalomért. Bármely poszton, bármilyen képességgel. A szándék, az akarat a lén vég. Aki ma és ezen a poszton betöltötte hivatását, az holnap és ott. azon a poszton új és másfajta energiáit szabadíthatja fel a közösségért. Ám ehhez az kelletik, hogy innen megköszönve és menköszöntve távozzék odébb és oda, hogy ne érezze úgy. életének egy kisebb, vagy nagyobb szakasza oly hiábavalóan telt el: hogv még megköszönni sem érdemes azt Nincs rettenetesebb, mint elismerés nélkül, élni. Létezés az csupán. Miért akarnék elvenni egy ember élete öt. vagy tíz esztendeiének tartalmát, amikor pedig az csak »mm'len szóba kerül: ..KÖSZÖNÖM...” — ... hát nem, bizonyisten nem vertem a földhöz manam az örömtől amikor megtudtam, hogy rém tovább nem számítanak. Ki szereti, ha valahol feleslegessé válik? De azért jólesett pmikor annyi ember előtt elhangzott a ••erem és hozzáfűztek mint valami nemesi előnevet, hogy •iszfes munkása voltam a testületnek. Köszönet érte és számítanak rám továbbra is, tették hozzá másutt. Kaptam pmi kis vázát, ajándéknak. Nem az érték, mert mi az értét-e ma egy szerény vázának? Az én majdnem nyolc esztendőm meg az, hogy rávésve látom: Köszönjük... ÁJ az értéke... A fentebb elmondottakhoz és leírtakhoz más hozráfűznivalóm nincs. Rényi Lószk rajza Munkások Tamás Menyhért riportja: Fentről, felülnézetből, idilli település Szigliget, újonnan épült (most épülő) s tegnapi házai az egyformaság látszatát keltik. A hegyről (ahol a töredéknyi várrom áll) lejövet mindinkább arcuk lesz a házaknak: a főutca — modern fürdőszobás hajlékaival — maga a jelen. Két-három- száz méterre mögötte — vályogfalaival, s nádtetőivel és hunyorgó ablakaival — a tegnapi zsellérsor bújik meg. Az egykori lakók tehetősebbjei már átköltöztek a jelenbe. Nincs, ami odakös- j se őket — még emlékezni sem igen akarnak arra, ami volt... Ezért is tartok egyenesen a jelennek. Szerszámok fogságában i!uM»M»»M«»M*9**l,*MM*M******,,*1W,M*B*M,,*****B Már-már feladom. Könnyű olyan emberről írói, akivel sok minden történt, színes egyéniség, aki patakzóan mesél magáról, másról, de mennvível nehezebb olyasvalakiről, aki hét- köanapira méretezett életet él, eseményeinek kiinduló- és végpontja a mindennapos munka. A hétköznapira méretezett élet is lehet érdekes, gazdag, mint ahogy Bakos Elemér géplakatos élete is az. A háttér ezúttal nem a munkahelyi műhely, hanem az otthoni környezet. Az udvar — második műszakra alkalmas fészerrel, szerszámokkal. A fészer tetőzete alatt zöldre festett kistraktor szuszog, mögötte wőrlószerű gép nyújtogatja a nyakát. Bakos Elemér mel lenük áll. nézelődik. Nem ♦ennivaló után, hiszen láthatóan, tudja, mit akar. tönrengése a módosító gondolaté: „hogyan lehetne még hasznosabbá tenni őket”. — Ezek azok a szerkentyűk. amikről tegáap este beszéltem — mondja tovább töprengve. — A kistraktor i* saját gyártmány? — Az is. — De hát.:; — indulna el csodálkozásom Legrint. — Nem nagy dolog, csak megfelelő alkatrészek kellenek hozzá. — Ez az, megfelelő alkatrészek. — A motorja Trabant mo- ♦wr, az egyik hengere kikö- nydfcoK, megjavítottam, s azóta is (öt éve) hibátlanul szolgál. A kormányát (Zsiguliról) a keszthelyi szervizből szereztem. Még kombájnalkatrész is van benne. — Mire szolgálnak? — Szőlőművelésre. Van nyoloszáz négyszögöl szőlőm. — Akkor nagy szolgálatot tesznek, a szőlő munkaigényes — mondom, inkább hallomásból. — Nagyot bizony. A szőlő egész embert kíván, s mivel én csak munka után érek rá, masinákkal egészítem ki magam. Kézierővel képtelen lennék megművelni. Munkaerőt pedig egyre nehezebb szerezni. Ha netán elvállalja valaki, annak bort is kell hozzá mérni, különben nem dolgozik. Ha innivalót kap, akkor azért nem dolgozik. Jobb, ha az ember maga végzi el a munkát. — Miután hazaérkezett a munkából. — Sötétedésig. — Mindennap? — Mindennap. Szabadszombat, nem szabad szombat, egyremegy. Legtöbbször vasárnap is. Az igazat megvallva nem szerelem a kettős ünnepet sem. Az első napot még valahogy kilábalom, de a másodikkal már nem tudok mit kezdeni. Ha nerfi a szőlővel, akkor más valamivel foglalatoskodom. Ami éppen a kezem ügyébe esik. — Mikor pihen? — szeretném kiszabadítani a szerszámok fogásából. — Éjszaka, amikor alszom. — Szabadságát mivel tölti? — Munkával — mondja. — Minden évben? — Néha átruccanok Tihanyba, Zalakarosra, vagv Hévízre. Nemrég jártunk Jugoszláviában. — Utoljára mikor üdült'’ — Üdülni? Ki ér rá üdülni? — A Balatonban mikor fürdött utoljára? — Nem is tudom, öt-hat évvel ezelőtt. Nem kedvelem a Balatont. Hideg a vize. — Jugoszláviából mire emlékszik? Elidőzik. Gondolatai! visz- szaküldi a tengerpartra. — Az első három nap kellemes volt. A negyediken elfogott a honvágy. Estéink elviselhetetlenné váltak, szüntelen a gyerekekre gondoltunk. A sátrat, amiben aludtunk, legszívesebben Szigli- getig toltam volna, Hiába no, nem szoktuk meg még a távolságot. — Pedig az autó már megvan hozzá. — Megvan. Egyelőre a közeli hódításokra használjuk. Egyszer talán tovább is merészkedünk. \ A beszélgetés (papíron) látszatra könnyen sűrűsödik párbeszéddé. A mondatok közé valójában hosszú szünetek ékelődtek. Azt sem mondhatnám, hogy megrostálja a szavakat, használatukat sem tekinti hiábavalónak. Hallgatásain nehéz eligazodni. Valahányszor (bár nem bizalmatlan) az volt az érzésem, valami miatt nehezen oldódik. Igen, igen. ad igazat tekintetével, aztán megtoldja szótlansággal. Sok kudarc érte volna? Vagy mégis bizalmatlan. Az is lehet, szemérmessége tartja vissza a kitárulkozástól. Amennyiben így van, az én kudarcom is... Nem marad más hátra: kettős életformáját járom körül. Szándékosan nem használom a kétlakiság fogalmát, mivel nem mindenki egyformán értelmezi, akire mondják, sérelmesnek tartja, aki mondja, rosszabb hangsúllyal mondja. És azért sem használom, mert Bakos Elemér nem a földnek hátat fordítva érkezett az iparba (noha a kétlakiak- hoz hasonlóan él), szakmája kamaszfejjel tanult szakma — nehéz inasévekkel. Mayer István keszthelyi géplakatosmester műhelyében szabadult. Kísérleti gazdaság, bánya, termelőszövetkezet. állami gazdaság után került jelenlegi munkahelyere. a Balatonfelvidéki Víztársulathoz, ahol ötödmagával a kotrógépek, dózerek, személygépkocsik javítását végzi. Harminc éve dolgozik. És faggatom tizedjére is. — Rosszat, sem panaszlót nem mondhatok. Amit csinálok, ahogy élek, kielégít. Megpróbálom megközelíteni: az az embertípus, aki a munkáján keresztül igazodik a közösséghez, világhoz ..... A munka ad célt és értei-m met az életének. Mi az. amit belülről is magához igazít ebből a világból? Mindazt, amit munkája gyümölcseként birtokba vett — ami jelenlétével megszabja gondolatait. Amit még nem vett birtokba, azt is elérhető közelségbe helyezte. Karnyújtásnyira. A birtokba vétel nagyobb része az a felújított ház, amelyben családjával együtt lakik, amely sem kívül, sem belül nem hasonlít a régi falusi házakhoz. Szobáiból, udvaráról nem hiányzik semmi. Miért hát mégis a nagy igyekezet? — Amíg talpra nem állnak a gyerekek — mondja. — Már lábadoznak — mondom én, tudva, hogy a két fiú (Budapesten tanul) szakközépiskolás, a kislány hetedikes. Szemében apai számadás gyűlik. — Lábadoznak, de az a lábadozás elhúzódhat. Attila ugyan már az idén végez, de fejébe vette, hogy utána beiratkozik a jogra. A kisebbik fiú közlekedés-gépésze' i szakközépiskolába jár, a harmadik még nem döntött. — Ha összehasonlítaná gyermekkorát az övékével,.. Megelőz: — Akárhogy hasonlítsatom, a végeredmény ugyanaz: a tehetősebbek életet élik. Elevenek, az. eszük más srófon járatos, mint amilyen a miénk volt. És messzebb is látnak. Tudnak és mernek vitatkozni. Vitatkozni es nem vagrialkozva felese ige* - ni. anélkül, hogy sértő szó hagyná el a szájukat.. — A holnapi (vasárnapi) program? — terelem a beszélgetést az ünnepre Fejét az ég felé billenti. — Jó időnk lesz. Szőlőmunkára való idő. — Annak ígérkezik — mondom; közben másodszor is arra gondolok: szeretrtéríj kiszabadítani a szerszámok? fogságából. Csak attól tartok. hogy a szerszámokkaf együtt arra az. időre a kezét is elvesztené...
