Népújság, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-18 / 115. szám
75 éve született Mihail Solohov Hetvenöt éve született a doni Vjosenszkaja melletti Kruzsilino majorban századunk egyik legtermékenyebb és legelismertebb prózairója, Mihail Alek. szandrovics Solohov. Apja kozákföldre került orosz volt, sokféle kézművesmesterséget űző ember, aki noha helybeli lányt vett el, a büszke kozákok közt mindvégig „muzsikának, idegennek számított. Solohov gyermekéveiről általában keveset írnak, de hogy milyen élete lehetett H5 éves koráig, mikor a forradalom szolgálatába szegődött, nem nehéz elképzelnie annak, aki ismeri regényeit,'elbeszéléseit. A kozákság több srzázados viszonylagos függetlenséget vívott ki magának a cári Oroszországban. A Don és Dnyeper alsó folyásához a jobbágysors elől menekülve érkeztek hajdan a szabadságvágyó ősök. A három ország határán fekvő, kieső vidéken meggyökeresedve fél-katona, fél-paraszti életmódjukban sikeresen védelmezték függetlenségüket akár a török, az orosz, a lengyel vagy az ukrán hatalmasságokkal szemben. Támogatták az orosz parasztfelkeléseket, félelmes hírüket kitűnő lovas voltuknak, nagy kardforgató bátorságuknál?: köszönhették. Ezért is történt, hogy a cári hatalom igyekezett a maga javára fordítani ezt a rettenthetetlen, a pusztai nomádok harci erényeit őrző népcsoportot. Földet, kiváltságokat kaptak, a cári gárdába, testőrségbe sorozták be őket. Igaz, saját költségen kellett kiállniuk, mint a nemeseknek, és ez lovas- katonáknál nem Ids nehézség volt, mégis minden kozák büszke volt sajátos szerepére. A rendszeres táborozások, hadgyakorlatok hozzátartoztak a férfiak életéhez és minden házban ott lógott a szegen a mundér, az ünneplő viselet és ott függött a kard. Nagyobb tekintélyt alig valami kölcsönzött a kozáknak, mint a jó ló és a hadi érdemek. Ebben az ellentmondásos világban — mely az orosz falu szegénységét, elmaradottságát ötvözte a mérhetetlen kozák büszkeséggel és becsvággyal — érték a gyermek Solohovot az egész életére és munkásságára kiható élmények. Ebben a környezetben élte meg az I. világháború okozta szen- vendéseket, a forradalom véres viharait. Az előzményeket ismerve nem csoda, hogy a polgárháború legvéresebb harcainak színhelyei a kozák vidékek voltak. Jelentős részük harcolt a fehérek oldalán, de nem egy igazi, forradalmi hős is termett közöttük. Nem a politikai nézetek, sokszor családi személyes indítékok sorozták egyik vagy másik oldalra az embereket. „Nem eke hasgatta, szántotta a mi dicsőséges földünket ... Dicsőséges földünket lovak patája hasgatta, szántotta, A mi dicsőséges földünk kozák fejekkel van bevetve..." mondja a Csendes Don mottójául szolgáló régi kozák ének. Ha így volt ez mindig, százszor inkább így volt a polgárháború éveiben. Mihail Solohov gyermekfővel állt a forradalom szolgálatába. Tanít, terménybegyűjtő hivatalban dolgozik — akkoriban ezek a hivatalnokok is lóháton jártak —, nemegyszer csodával határos módon szabadul meg a halálból. Tizenhét éves korára ráébred írói hivatására. 1922-ben Moszkvába utazik, ahol próbálkozásait csakhamar siker kíséri, 1926-ban megjelenik első novelláskötete, a Doni elbeszélések. Ekkor visszatér Vjosenszkajába, falujába és — már hivatásos íróként — hozzáfog élete legnagyobb vállalkozásához, a Csendes Donhoz. Huszonegy éves ekkor. Az első kötet 1928- ban, a második 1929-ben, a harmadik pedig 1932-ben lát napvilágot. Nemegyszer szemére vetik az írónak, hogy főhőse, Grigorij Meijehov nem forradalmár, öntudatlanul sodródik a történelem véres hullámain. De Solohov tudta, hogy legfőbb kötelessége a valósághoz hű maradni, és végül műve őt igazoltál HMO-tien, hosszabb szünet után jelent meg a negyedik befejező kötet. Közben, 1932-ben kiadta a Feltört ugar első kötetét is az író. Ennek tárgya a fiatal Szovjetunió első évtizedeinek legnagyobb és legdrámaibb változása, a mezőgazdaság 1930-ban kezdődött kollektivizálása. Ugyanazok az ellentétek keltek ekkor életre, melyek az orosz paraszti világot és ezenbelül a kozák vidékek életét is uralták a polgár- háború alatt. Alig tíz esztendő hamuja alól most ismét szenvedélyesen lángolt, föl a parázs. Véres és kegyetlenül igaz történet a Feltört ugaré is. Az események bonyolult összefüggéseit, az élet kíméletlen ellentmondásait mutatja. De a Davidovok, Nagulnovok , már különböznek a Csendes Don hányódó hőseitől: ők már tudják, hogy mit akarnak és rákényszerülnek, hogy akaratukat összemérjék a lehetőségekkel. A célt ismerik, de a hozzávivő utat maguknak kell kitaposniuk. És ez nem könnyű feladat. A második világháború gyilkos eseményeiről szól az új átdolgozásban 1969-ben megjelent mű: A hazáért harcoltak. Legismertebb írása, az Emberi sors című kisregénye (1956—57) — melyből nagy sikerű film is készült —, szintén a háború éveiben játszódik. 1960 tavaszán jelent meg a Feltört ugar második kötete, melyet még ugyan ebben az évben Lenin-díjjal jutalmaztak. Hatvanadik születésnapján pedig, 1965- ben. egész munkássága előtt az irodalmi Nobel-dij odaítélésével tiszteleg a művelt világ. Ezt követően háborús regényének, A hazáért harcoltak második részén dolgozott. Közismerten jelentős szerepet vállalt a szovjet irodalmi • és közéletben. Noha alkotómunkájának és életének javát a kis doni Vjosenszkajában töltötte, s ma is itt él, látókörébe belefér a nagy orosz föld és az egész világ haladásának gondja. Mezey Katalin Reprodukció Szósz Endre munkájáról Az orosz nyelv oktatásának fejlesztéséért A Moszkvától 220 km-re fekvő Szuzdalban, a középkori orosz faépítészet e csodálatos szabadtéri múzeumában, koordinációs értekezletet tartottak a Szovjetunióban tanuló hallgatók és tanárok oktatásának aktuális kérdé sitől. Az érintett felsőoktatási intézményeket képviselő 50 tagú szovjet és 15 tagú magyar delegáció a minisztériumok képviselőinek irányításával többek között a hallgatói részképzés és a tanári továbbképzés eddigi eredményeit vitatta meg. A két ország között fennálló megállapodás közel 60 szovjet felsőoktatási", intézményben mintegy kétezer orosz szakos hallgató, tanár és egyéb szakember kap minden évben alapos nyelvi, szakmai felkészítést. A tanácskozás résztvevői megállapították,, Jiogy a 10 éve kialakult gyakorlat — amelynek értelmében 4—6— 8 hétre, ill. félévre küldünk ki hallgatókat és orosz szakos tanárokat — jól bevált, eredményes képzési formának bizonyult. Idegen nyelvet nem lehet csupán könyvből úgy megtanulni, hogy minden gon. Ua jól emlékszem, Tyutyikov 11 elvtál«, maga régebben párttag volt — mondta a járási Komszomol-bizottság titkára a vele szemben ülő, zsírba süppedt szemű, önelégült férfinak, akin divatos, bő bunda volt. Az nyugtalanul feszi?elődní' kezdett a kopott karton huzatú (széken, és zavartam motyogott: — I-igen.1. tudja.1 én, ő-ő-qő8, keresked elemmel foglalkozgattam, aztán engem, egyszóval, a saját kérésemre kizártak a pártból. — Nos, a következőkről lenne szó: magával együtt fog az állomásra utazni a falu pártsejtjének titkára, Pokuszajev elvtárs. A mezőgazdasági kiállításra irányították. Én nemigen ismerem, éppen ezért kérem, mint volt párttagot, a következőkre: kettesben, egy fogaton mennek az állomásra; maga tettesse, hogy igazi nepman (ehhez a szerephez egyébként teljesen illik a külseje) és finoman, puhatolja ki, hogyan gondolkozik az elvtárs. Szedje ki belőle, mi a véleménye a Kom^zomolról, menynyire mély a kommunista meggyőződése... Próbálja rávenni, hogy színt valljon, aztán írjon az állomásról! — Hogy úgy mondjam, afféle kis politikai vizsga — mondta Tyutyikov, és hájas tarkóját megbiccentve elmosolyodott. — És írjon, hogy szerencsésen megérkeztek-e! — kiáltott utána a tornácról af titkár, miután kiki- sérle. Csteledik, országút, "‘sár.. " Pokuszajev, hosszú lábait szétvetvo, hálával a baknak dőlve a kocsin bóbiskolt; szeplős arcan Mihail Solohow: Á próba i Stsiűianták az utofao, kok, a szekér kitartyun.. ■n^jkorTyutyiikov sokáSg «ékezette szomszédját, aztán kis bőröndjéből kolbászt, kenyeret, uborkát vett elő, és harsány esámcsogás- sai enni kezdett. Pokuszajev felébredt, féloldalasán előrefordult, töprengve nézegetni kezdte a hitvány kis ló vedlő hátát, és rosszkedvűen gondolt rá, hogy elfelejtett enni az út előtt. — A kiállításra? — kérdezte teli szájjal Tyutyikov, és egy nagyot nyelt. — Igen. — Hm, marhaság. Az embernek nincs mit enni, ezek meg kiállítást. .; — A kiállítás nagy haszonnal jár a parasztság számára — válaszolta kelletlenül Pokuszajev^ — Micsoda marhaság. Pokuszajev nem válaszolt, csak a lába rándult meg. — Olyasmit csinálnak, ami fölösleges. Nézzük csak mindjárt ezt a Komszomolt. Hisz csavargó ez mind. Rég le kellett volna csukni őket. — Ne jártaed a szád! Kapsz a pápaszemedre, ha nem hagyod abba! — Ha én lennék hatalmon, megtanítanám őket kesztyűbe dudálni. Eligazítanám én ezeket a pimasz TfíVjafimfii komszomoíistákat. Mi csór a istentelen csirkefogók. C eltűntek az állomás távoli, * hunyorgó fényei. Tyutyikov, aki úgy teleette magát, hogy levegőt is alig kapott, tovább csepülte azokat az „istentelen komszomo- listakat'’. —■ Vagy például a fejükbe vették, hogy légiflottát építenek! Agyon kellene verni a taknyosait, ahol csak vannak. — Lihegte végképp kifulladva Tyutyikov, és csiptetőjén keresztül, oldalról leste Pokuszajevet. — Legelőször persze a fejeseket... De nem adatott meg neki, hogy befejezze elmefuttatását. Pokuszajev fölállt a bakon beesett hasával esetlenül rádőlt önelégült útitársa zsíros tarkójára. A két összefonódott, ívbe gör- bedt emberi test nehézkes toccsa- nással fordult le a sálba. A Jó megállt. Tyutyikov, aki már rájött, hogy ennek a fele sem tréfa, megpróbált íölállni, de • a nekiszi- lajult titkár, nagy szuszogás közepette, lábát szélesen megvetve, a hátára fordította. Az ember-kupac alól líhegés, nyögés hallatszott — A komszo... a titkár kért meg... viccből — lihegte az égjük ember — vad rikoltás a válasz, meg valami olyan hang. amilyent a rugdosott zaboszsák ad. + ,.A fiú. minden kétséget kizáróan megbízható — írta az állomásról Tyutyikov — de... és égj' pillantást vetett csupa sár bundájára; megtapogatta kibicsaklott térdél, és feldagadt ajkával hang nélkül suttogott valamit — de...” C zomorúan nézegette a kivert ^ üvegű evikkerét, a ceruzájával megkékült orrhegyét simogatta, lemondóan legyintett, majd folytatta a levelet: it . .de ennek ellenére megérkeztem az állomásra.”. Fordította: Bralka László dolatunkat jellegzetes szószerkezettel. szólással. akcentus nélkül fejezzük ki. Nem véletlen tehát, hogy az anyanyelvi környezetben eltöltött egy-két hónap gyakran több esztendő iskolai oktatásával egyenértékű. A Moszkvából, Leningrádból, Odesszából és Vlagyimirból hazatérő fiatal szakemberek az orosz nyelv legnehezebb fordulatainak birtokában hatékonyabb oktató-nevelő munkát tudnak folytatni. A tanácskozás fontos célok megvalósítását tűzte ki feladatul: egységesíteni kell a tantervet és á vizsgák követelményeit, meg kell határozni az egyes tárgyak követelményeit és újabb tankönyvek kiadását kell szorgalmazni. Abban is döntés született, hogy a szuzdali értekezlethez hasonlóan háromévenként újból megvitatják a részképzés szervezési feladatait, évenként pedig tananyaggal és módszertani kérdésekkel foglalkozó tanácskozást hívnak , össze. Saiga Attila Nemzet, dinasztia, külpolitika Diószegi István könyvéről Nemzet, dinasztia és külpolitika, Kelet-Európábán , bonyolult és többszörösen összetett problémát takar. Nemcsak azért, mert az előbbi bizonyos megkésettséggel még a múlt Század végén sem volt ténylegesen realitás, s másodsorban, az előbbinek az érvényesülését megzavarták azok a dinasztikus kapcsolatok, amelyek az etnikailag meglehetősen tarka kelet-európai területek felett, a kisebb nemzetiségi közösségek érdekei mellett a dinasztikus érdeket mindig előtérbe helyezték a kisnemzeti érdeknek. Az anorganikusán szervezett kelet-európai birodalmak, a porosz dinasztia, a Habsburg uralkodóház, s nem utolsósorban a cári dinasztia, egymással sokszor rivalizáló érdekei megosztották, sőt erősen gátolták a nemzeti átrendeződést a térségben. Az Osztrák— Magyar Monarchia nagyságánál fogva hivatott volt ugyan a nagyhatalmi státuszra Európában, hiszen mintegy 640 ezer négyzetkilométerrel, s harmincmillió lakossal rendelkezett, de az európai diplomáciai—katonai erőegyensúly sajátos alakulása folytán ezt az európai „nagypolitikában” nem tudta érvényesíteni. Így az Osztrák—Magyar Monarchia, bizonyos serei mi politikával, de természetes kényszerűségből, a balkáni orientációt tarthatta lehetséges alternatívának. S ekkor még nem beszéltünk arról, hogy a Monarchia maga is sok- nemzetiségű ország volt, ahol a dinasztizmussal szemben a kisnemzetek egyéni érdekei is megfogalmazódtak, s kaptak nemegyszer ösztönző támogatást a szomszédos nagyhatalomtól, a cári birodalomtól. Diószegi István remek esszéjében ezt az izgalmas történelmi problémát dolgozza fel. Érzékelteti azt a bonyolult kapcsolatrendszert, s a fölöttébb ellentétes érdekviszonyokat, amelyek a Monarchia megannyi nemzetét egymáshoz fűzték. Ebben a bonyolult mechanizmusban politikailag a két uralkodó nemzet, az osztrák németség és a magyarság érdekei domináltak, de ez a politikai hegemonizmus csak az ország határain belül volt érvényes, A diplomáciában és a nemzet- . közi kapcsolatokban a Monarchián belüli nemzetiségek sajátos érdekei is megfogalmazódtak, ha nem is annyira karakterisztikusan önálló erőt képviselve, mint inkább módosítva a két vezető nemzet egymástól sokszor eltérő külpolitikai érdekeit. A magyar fél a Monarchia szláv nemzetiséneinek orosz barátságától többé-kevésbé joggal tarthatott, az osztrák fél pedig a szláv nemzetiségekkel sakkban tarthatta a magyarok túlzott önállósodási törekvéseit. így állhatott elő az a helyzet, mint ahogyan ezt a szerző is vallja, hogy a Monarchia külpolitikájában aligha beszélhetünk egységes koncepcióról, a tényleges külpolitikai elképzelések mögött mindig egyfajta kompromisszum figyelhető meg. A Monarchia két fő nemzetének, az osztrákoknak és a magyaroknak a Németországihoz való viszony a döntő kérdés, a birodalom szláv nemzetiségeinek pedig a pánszlávizmushoz való viszonyulás. így teljes egyetértéssel emelhetjük ki a szerző egyik megállapítását: „Az Osztrák—Magyar Monarchia külpolitikájában nem juthatott közvetlenül kifejezésre a nemzeti érdek. Részint a soknemzetiségű összetétel miatt (nem egy, hanem tizenegy nemzeti igénnyéI kellett számolni), részint azért, meri (Oroszországtól eltérően) egyik nemzet sem rendelkezett döntő számbeli túlsúllyal. A külpolitikát, befolyásoló belső erők nem egyetlen nemzeti érdek variációit képviseltek, hanem egymással többnyire szemben álló különféle nemzeti törekvéseket."' , A diplomáciatörténet talán legiagálmasabb részé a történettudománynak. Mindig övezi valamiféle titokzatosság. S ez annál is inkább vonzó, mivel a felszínen csaknem mindig a látványosság dominál. Az igazán mély szakmai feldolga- ■ zásnak azonban érzékeltetnie kell, a dimplomáciai lépéseknek még akkor is van létjogosultságuk, amikor a „kívülállók” már rég lemondtak a sikerről. (Gyorsuló idő) Szőke Dommjkof
