Népújság, 1980. március (31. évfolyam, 51-76. szám)
1980-03-30 / 76. szám
18 Szabó Lőrinc: A földvári mólón Szabó Lőrinc 80. születésnapjára Vasas Károly: Három tavasz ; Partra dong a tó: nagyítóitveg- | húsa alatt ingó terméskövek : dagatlnak-fogynak, ahogy éleik i szöge a híg kristályban megtörik, ■ szűkül, vagy tágul: a dirib-darab : roncsok együtt emelik hátukat, : torz teknősbékák, a vízzel, amely • szabályosan lüktetve futja el J mohos lapjukat, aztán lecsorog : a fél vagy negyed ütemkésés konok i játékával kontrázhatja saját | lélegzetének nyugodt ritmusát. : Nyíló récék kereszthálózata ; borzong egymáson át ide-oda, ■ s lent, a napsütötte fenékhomokon, : hol halak húznak, lehelletfinom : árnyuk együtt fut, s együtt tűnik el ■ a fénytörés színörvényeivel, I mert máris új hullám nő és üveg- i húsa alatt a torz terméskövek • megint dagadnak-fogynak: tizenöt : másodperc telt el, s két hullám között, ■ mely jött, s elomlott, most megint csorog • a sok kis csurgó, fecseg és locsog, : s megint árnyat húz a fenékre a : felszín futó recehálózata, — ■ s mindez folyton így ismétli magát, ■ így, e játék, az örökléten át, : így, e léhaság, s túlél minket is, ; és túléli ellenségünket is, ■ túl, ez a semmi, ez a tünde kép, : túl a királyok, hősök és a nép ; minden jövőjét: jelentéktelen. • mégis másod, rettentő Végtetení «■■■■»•■■■■■«■■■■iaBsaiieB«e9«K8tBR998e«9s«««eeae89se9eess«<B9«9«BBBBiBCS*s*s9«9«B Ha élne, holnap lenne BO éves. Életművével kordokumentumot hagyott ránk. A legellentmondásosabb század fia volt. Ennek a kornak emberéről, a személyiség lehetőségéről, győzelmeiről és kudarcairól kíméletlenebb őszinteséggel senki sem írt. Képtelen volt az alakoskodásra, ,,még arra az elemire is, amely a súrlódásmentes együttélés föltétele. Művészete nyilván erősödött tőle, ha ugyan nem, ez volt fő tápláló ereje.” — emlékezik róla a költőbarát, Illyés Gyula. Áz emberi egvüttlét problémáit kevesen boncolták olyan makacs következetességgel, mint Szabó Lőrinc. Versei híven tükrözik a modern ember gyors gondolatváltásait, vitáját önmagával. Életműve az állítás és a tagadás dialektikájára épült. Ugyanazt a témát mindig megírta ellenkező előjellel is. Az ellentétek költője volt: hívő és örökké kételkedő, lázadó és a különbéke híve, kimeríthetetlen demokrata és szélsőséges individualista. A lényeglátásra törekvő, tiszta értelem és a szenvedélyes indulat egyéniségének egyik legsajátosabb vonása maradt. Költészete intellektuális jellegének forrása kielégíthetetlen kíváncsisága és enciklopédikus természettudományos ismerete volt. Gondolkodását átjárta a XX. század tudományos, technikai tapasztalata. Ennek köszönhető, hogy költészetünk kifejezéskészletét friss, erős, sokszor nyers ízekkel gazdagította, s egyben korszerűsítette. Szabó Lőrinc a lélektani megismerés, a belső fejlődéstörténet nagy lírikusa. Igazolásként elég a Tücsökzenére hivatkoznunk. Nemhiába nevezik a művet kritikusai a legszebb, legjelentősebb írói önéletrajznak. Ez a kötet a férfikor delelőjén álló költő visszapillantása élete eltelt negyvenöt évére. A múlt lírai megidé- zése egyben életrajzi, személyiségtörténeti, lélektani és kor- történeti, tanulmány is. Meggyőző, mert könyörtelenül pontos és őszinte. Tárgyi anyaga hallatlanul gazdag. Az áradó és vérbő költészet három történeti síkja a prousti időszemlélettel rokon. Szabó Lőrinc meg tudta oldani a kor megújuló irodalmának egyik központi problémáját: kiszabadult az idő tömlöcéből, s ehhez az emlékezést használta eszközül. Életművének másik kimagasló vállalkozása A huszonhatodik év, egy negyedszázados szerelem után elvesztett kedves elsiratása, lírai rekviem százhúsz szonettben. Költészetének, életszemléletének nagy megújulását hozta ez a mesterségbeli virtuozitással megírt intim naplórészlet. „Eros, állhatatos papja finom pszichológiai elemzéssel boncolja, mit jelentett számára a nő, a szerelem. Modem Orpheuszként idézi újra meg újra a kedves alakját: „Élsz, kedves! Tudod? Élsz! Élsz! Szézezerszer/ hívtalak, mennyet s poklot:.../ én látlak, szemeid rám sütnek, s kezed már sosem ereszt el./ Élsz. Így döntöttem! Nappal húsodat/ frissíti bennem minden gondolat;/ s éjjel már nemcsak agyam titka vagy:/ hozzám bújsz, véred régi tüze jár át,/ s úgy alszom el, hogy, mint csiga a házát,/ hátamon érzem szived dobogását.” A Shakespeare-szomettek ösztönzése itt még szembetűnőbb, mint a Tücsökzenében. Nem csodálkozhatunk rajta, hiszen Szabó Lőrinc kitűnő műfordító volt. Neki is köszönhetjük, hogy a világirodalom nagyjait anyanyelvűnkön olvashatjuk, örök barátainkká fogadhatjuk. < Dobóné Bet'eiwsi Maagft . í Atomrobbanás következménye-e? A Mohendzso-Daro kialakulása Indiában Ezerkilencszázhuszonkettőben R. Banerdzsi indiai régész az Indus egyik szigetén 3500 évvel ezelőtt elpusztított város romjaira bukkant. A várost Mohendzso-Daró- nak nevezték el, ami a szindhek nyelvén Halottak Dombját jelent. A város pusztulásának oka még ma is rejtély. Több feltevés is született, már, . de a történészeket egyik sem elégíti ki. Az utóbbi időben új magyarázattal álltak elő, amely, bár sok érvvel alá van támasztva, kissé szokatlan. A feltevés a romoknak a hirosí- mad és nagasaki atomrobbantásokra emlékeztető jellegével függ össze. A Mahábharáta-eposz is megemlékezik egy bizonyos robbanásról, amelyet füst nélküli tűz, vakító fény kísért. A víz elkezdett forrni, a halak pedig megégtek. Mi ez: mitológiai fantázia, költői hiperbola vagy információ egy titokzatos, hatalmas fegyverről? Az Indiában az elmúlt korszakokban élt népek kultúráját és nyelvét hosszú ideje tanulmányozó David Davenport angol tudós meg van győződve, hogy e pusztító fegyver leírása igaz. A városok ritkán pusztulnak el hirtelen, Mohendzso- Daróhan azonban minden azt bizonyítja, hogy a katasztrófa egyszerre következett be. Árvíz nem volt, nem fedezték fel hirtelen áradás nyomát. Talán pestis pusztított? De az nem hat azonnal. Az emberek nyugodtan sétáltak az utcán, ahogy az a csontvázakból látható. Esetleg egy új fegyverrel való támadásról volt szó? Egyetlen csontvázon 6em látni sebesülés nyomát. Talán meteori tna gyanakodhatunk? Ismét csak nincsenek meg a jellemző nyomok..; A város romjai azonban 400 méteres körzetben megőrizték az 1000 °C-ot is jóval meghaladó hőmérséklet melletti azonnali és gyors olvadás nyomait, amiből erőteljes robbanásra is lehet következtetni. Figyelmes tanulmányozásuk alapján arra a gondolatra juthattunk, hogy megvolt az atomrobbantásra jellemző epicentrum, a pusztítás ereje a centrumból a periféria felé távozott. Hiszen a város szélén az, épületek viszonylag' jó állapotban maradtak. A'Z Indus völgyének meghódítói nem ismerték az anyag a+omszerkezetének titkait, de lehet, hogy tisztán empirikusan atomrobbantást tudtak előidézni? Megvolt az atombomba légi szállításának eszköze is. A régi szövegek ezt az eszközt víma- nának nevezik. Hogy mi volt ez, csak találgatni lehet, de az biztos, hogy ma Indiában ezzel a szóval jelölik a repülőgépet,.. Ő sszel az a váratlan öröm ért, hogy hosszabb időt tölthettem napfényben fürdő kedves szülőhelyemen. A betakarításról készültem riportot írni, ezért éjjelnappal jártam a szövetkezeteket. Testem már teljesen kiszikkadt, a»y- nyit kószáltam a learatott táblákon, az asztagok között. A Fehér Csúcs szövetkezet szérűit elhagyva, kocsink kemény földútra fordult. Ahogy ki-kítekin- gettem az ablakon, vegyes érzelmek jártak át: kedvtelve szemléltem a kombájnosok derekas munkáját, ám ugyanakkor elszomorított, hogy mennyi szem megy veszendőbe. A tikkasztó hőségben fehérre fakulva száradt a tarlókon a gabonaszár. A kocsi egyenletes zötyögésétől már-már elszenderedtem, mikor a mellettünk elterülő végtelen tábla közepén egy magányos jurta vonta magára a figyelmet. — Itt kiszállunk, talán hozzájutunk néhány kortyhoz — mondta a kísérőm. — Kinek a szálláshelye ez? — Sagdar apóé. — Csak nem azé a Sagdaré, aki mindenféle madárral meg állattal vesződik? — De bizony azé. K ocsink a jurta elé ért. Félénken ugrott félre egy szarvas meg egy gida, rögtön kitaláltam. hogy Sagdar bácsi állatai. A jurtában az ajtóval szemközt egy hófehér hajú öreg kalapálta a kaszáját. A tűz mellett vöröses hajú asszony tördelte a rozsét. Illően köszöntünk, aztán az egészségük felől érdeklődtünk. — Szegény .Sagdar apó gyengélkedik egy kicsit — felelte az asz- szony. D. Mjagtnots „Ügy Játszik, nem ismernek meg” — gondoltam. Tudakozódtunk a családról, a jószágról, meg arról, hogy van-e elég vizük. — Megvagyunk, fiam. De mondd csak, te idevalósi vagy? — fordult hozzám az öreg, ám a kalapálást nem hagyta abba. Ahogy elkészült, maga mellé rakta a kaszát, és megtömte a pipáját. A kipattanó szikrák visszatükröződtek a fényes pengén. — Igen. De úgy látom, nem ismernek meg — válaszoltam, mire az öreg alaposan szemügyre vett, aztán felcsillant a tekintete. — Nicsak, a Dembe fia! Megnyúltál, mint a nemez, megférfia- sodtál. Pedig hát nem is olyan régen volt, hogy a méheim összeszurkáltak — nevette el magát. — Alig hiszek a szememnek — tette hozzá mélyet sóhajtva, mintha elszomorodott volna az idő múlása miatt. — Adjál gyorsan teát a gyerekeknek és keríts valami harapni- valót — fordult aztán a feleségéhez. — Sagdar bácsi még most is olyan jó erőben van, mint azelőtt — mondtam. — Aztán nevel-e fnég madarakat, szelídit-e állatokat? — Te hízelgő kutya. Kedvem az volna hozzá, de megöregedtem. Már nem tenyésztek madarakat, hanem elszegődtem őrnek a szövetkezet szérűjére. Mohón kortyolgattuk a tejes teát. — Ugyanolyan jó teát. tetszik főzni, mint régen — szóltam Sagdar bácsi feleségének. — Hagyd el, fiam, nem vagyunk már a régiek... No, igyatok csak, ha az ember fáradt, nagyon jót tesz a szarvastejjel kevert tea. — Szénát készül kaszálni, Sagdar apó? — böktem a mellé rakott szerszám felé. — Nagyon száraz a fű ilyenkor... — Tudod, fiam, az úgy van, hogy a fiatalok, amikor a géppel aratnak — ne is szépítsük a dolgot —, a völgyben és a meredekebb lejtőn otthagyják a. gabonát. Az alacsonyra nőtt termést meg nem vágja le a gép. Hát én tevelegeltetés közben végigjárom a táblákat, és lekaszálom a pusztulásra ítélt szárakat. — Idefelé jövet az úton sok elhullott gabonaszemeket láttunk — jegyezte meg a kísérőm. — Az ott marad a tarlón? > S agdar apó megcsóválta a fejét. — Mi is nagyon elszomorodtunk a sok elhullott 'élet láttán. Ezért, is kezdtük az asszonnyal a tarka hangyákat nevelni. — Hangyákat? — bukott ki belőlem, a kérdés. Sagdar bácsi szeme felcsillant, amikor észrevette nagy meglepetésünket. — Aztán sok hangyája van? — kérdezte mosolyogva a kísérőm. — Tízmillió, százmillió? Isten tudja. Én csak annyit tudok, hogy amióta megszaporodtak, a környékbeliek közt megindult a szóbeszéd: „Az öreg Sagdarnak elment az esze, hangyákat idomít... ” Először bosszankodtam, amikor fü8810881*81X1» lembe jutott, de nemsokára megváltozott ám a beszéd.. . Hogy az elején kezdjem, úgy történt a dolog, hogy tavaly is, tavalyelőtt is olyan bő volt a termés, hogy alig győztem fenni a kaszát. Éppen arra gondoltam, hogy fel kellene állítani a tábla szélén néhány madárijesztőt, annyi madár kering a gabona fölött, amikor hirtelen zápor kerekedett. Ahogy ott kaszál- gatok a kopogó esőben, látom ám, hogy százával nyüzsögnek a földön a hangyák. Akkor született meg az ostoba fejemben a gondolat... Először magam is meghökkentem, de aztán csak nem hagyott nyugodni. Isten tudja, mi jön ki belőle, morfondíroztam. de meg kellene próbálni ... Kevés a munkáskéz ehhez a nagy terméshez... A z öreg nagyot szívott a pi- ” pából. köhögés fogta el. Társam izgatottan közbevágott: — No de hogy jönnek ide a hangyák? — Azok gyűjtik össze az elhullott szemet, fiam. A meglepetéstől tátva maradt a szánk. Kíváncsian követtük Sagdar bácsit a szérű szélén álló. hevenyészve összerótt fészerhez. Odabenn megláttuk a hangyákat: szájukban piros búzaszemeket szorongatva. nyüzsögve áramlottak be a fészer ajtaján. Egyik-másik egész kalászokat vonszolt a fészer közepére hordott halom felé. — Aztán mennyi szemet gyűjtenek a hangyái naponta? — kérdeztük, és letelepedtünk a fészer melletti kerítéshez, hogy ne zavarjuk a kis munkásokat. — Azt nem tudom, de ezt itt tíz nap alatt hordták össze. — Meglehet úgy nyok-kifenc- száz kiló — mérte fel a társam. — Csak tizedik napja dolgoznak? Hát előtte mit csináltak? — A learatott táblákon vándoroltunk. Elsőbb a Kopár-völgyben, a hangyáim ott is megtöltötték egy ekkora fészert. Aztán a Százfásnál töltöttünk nehány napot, ott is derekas kis halmot raktak. Sehol sem maradtunk öt-hat napnál tovább, rohantunk, mint a fékevesztett ló, összeszedni a szemet. — Mosolyogva nézett a hangyákra : — Szegénykék, már meg se tudnának lenni munka nélkül. „Kicsit hangyás ez az gyűjtögető hangyás öreg” — gondoltam magamban, ám hangosan csak eny- nyit kérdeztem: — Aztán hogy idomította be őket, Sagdar apó? Az egyik tarka hangya a lábam felé iparkodott. Hirtelen valami zümmögésfélét hallottam és szúrást éreztem. A hangya felé kaptam, de akkorát csípett belém, hogy felugrottam. Walahonnan a sofőrünk hang- ” ját hallottam: — Nem lehetett valami nyugodt álma. A mi szúnyogjaink nemigen hagyják aludni az embert... Alig figyeltem a szavaira, még most is az előbbi álom járt a fejemben. — No, az ott már a burgaltajd szérű — mutatott előre a sofőr. Egy darabig csendben néztem ki a kocsi ablakán. — Nem lakik errefelé egy Sagdar nevű öreg? — Élt itt egy Sagdar nevezetű, állatokat, madarakat nevelt. De már öt vagy hat esztendeje meghalt. Ismerte talán? — Igen. Ott volt a jurtája mutattam a közeli szálláshely kerek nyomára, amely élesen kivált a sárga gabonatengerből. Olyan volt, mint egy zöld penésszel borított, megfeketedett pénzdarab. Mongolból fordítotto: Zahemszky László tmmimninmnitmninmmnwiMMt / H hangvas
