Népújság, 1980. február (31. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-17 / 40. szám

Egy pohár víz

Ha egy rendeletet újabb rendelet követ ugyanabban ha ügyben, nyilvánvaló, hogy hatástalan volt a régebbi es egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy hatásos lesi; az újabb. Hatályos n/ igen, hatásos, az nem. Vagy legalábbis^ jo- gns a'lviij.tn kétely: ez sem viszi többre, mint elődje Nem vállalkoznék arra. hogy összeszámoljam, hány rendet.el la. i/nek bármilyen évfolyamot is kutatnám, keresésem miszerint a reprezentációs költségeket csökkenteni kell. Ám, ha egyáltalán merészkednék e hősi tett végrehajtására, hát évtizedekre visszamenőleg kellene és nem eredménytelenül felkutatnom a rendeletek tárát. Bárhova lapoznék bármilyen évfolyamot is kutatnám, keresném sohasem lenne meddő. Mert mint tavasszal a rügyek, telelőn a böjti szelek, oly biztosan születtek, fogalmazódta!; meg rendre és időszakról időszakra a reprezentációs költségek csökkentéséről szóló rendeletek.

Iíven rendelet jelent meg nehány nappal ezelőtt is és ismét. Ki tudja hányadszor? És ki tudja hányszor még!

Még véletlenül sem akarok a rendelet kiadóival, nagy önmagával a rendelettel •gúnyolódni. És nemcsak r/ért. mert gúny ide. rendelet oda, azért az oly sokszor, iily sok helyen é.s oly sok ideig elmondott, leírt szónak kétségtelenül tapasztalható a hatása, mégha ez a hatás nem is frenetikus. Manapság azért már a közvélemény szintjén — és ez nem akármilyen szint! — a ..repi vörös posztónak számít, a díszvacsorák, az állami pénzén. \.igy a szövetkezeti forintokon rendezett dínomdánomok a íalábbis üggyé váltak, ha előfordultak. De azért is tárok h'í tőlem a fentebb említett gúnyolódás, mert örök iplimi ki lévén, bízom benne, hogy ellő az a kor. amikor ■ cl ie.cn felesleges lesz rendeleteket kiadni, vagy akárcsak szólni is egy dorgáló ejnye-ejnyét a reprezentációk ügyében, aranyira józan é.s reális lesz mindenki olyan, akinek ma még az az érzése, hogy repreneztálnia kell. A köz pénzén — természetesen.

Szakmámból fakadóan, nem valamiféle hencegés és megszállottság okán írom ezt. meglehetősen gyakran fordulok meg határainkon tjll. Ha a szocialista határokon belül vagyok, akkor nagyjából olyan, vagy még olyanabb a helyzet a terülj-terülj asztalkám világában, miét nálunk. Ám. ha a szocialista közösség határain túl, nyugati országokba visz riporteri sorsom és dolgom, különböző gazdasági, politikai, vagy kulturális szervezet képviselőihez. mint legutóbb például Franciaországba, asztalka van, de terítés az alig, vagy egyáltalán nincs. Kávét, azt talán, de azt sem mindig és feltétlenül. LÉs nemcsak azért — mint hittem volt én is jó ideig —, mert takarékosak a saját zsebükre, vagy a minisztérium büdzséjére,. mert ugyan takarékosak is. És nemcsak azért. mert. a reprezentáció időrabló valami, s az idő pénz, aki tehát feleslegesen és sokat reprezentál, az kétszeresen lopja meg az államot, vagy saját ma^át. Mindezekért $ — természetesen. Am legfőképpen azért talán, mert interjú- és riportalanyaim meg voltak arról győződve, hogy nem egy szép szelet marhahúsért, nem egy pohár konyakért, vagy burgundiai vörös borért utaztattak el engem oda. hanem azért, hogy kérdezzek. És ők válaszoljanak. Egyszóval: hogy dolgozzam.

Fel sem tételezik, bár nem mindenütt és nem mindenki volt és van akárcsak jó szándékkal is a szocialista Magyarország liánt de fel sem tételezik, hogy az esetleg itthon beszerezhetet'en konyak, kávé, vagy sertéssülit pótlására utaztam volna akár Párizsba, vagy Stockholmba. Vendéglátóim biztosították a megfelelő munkakörülményeket. igen korrekt módon, ugyancsak korrekt módon a szállást, és a napi étkezest. És viszonylag hosszas ott- . tartózkodásom' ideje alatt társaim' é.s személyem Iránti tiszteletük kifejezéséül —• amely tisztelet alapvetően persze Magyarországnak szólt — egyetlenegyszer közős ebéden vettünk részt. Ez volt a „reprezentáció”, És kész!

S miután nem etettek, nem itattak, nem cipeltek, hanem programot adtak á munkához, valóban sokat és jól- lehetett dolgozni ott is, és utána idehaza is. Mai szó- használattal élve: hatékony volt kinttartózkodásunk.

Nekünk magyaroknak még mindig az a rögeszménk —' s talán ma már ez a legfőbb oka a pazarlásnak —. hogy mint a nomádok egykor, kik hozzánk jönnek, megtértek egy nagy vándorúiról, és most e megtérést szerencsének minősítve, azt megünnepelni el nem mulaszthatjuk. Nekünk magyaroknak még mindig az a rögeszménk. kimondva, vagy kimondatlanul: a program arra való, hogy ürügyet szolgáljon a terülj asztalkámhoz. A munka, mint valami kenyérszelet a szendvics alatt, csak arra szükséges, hogy időt adjon az újabb és máshol .bekövetkező' fogadás étkeinek befogadására. Mi, azt hisz- szük, hogy az az igazi vendéglátás, ha halálra etetjük és itatjuk a kedves vendéget, mert így látja csak igazán, hogy lehet bár szegénynek lenni, de ha magyar, akkor az szegényen is jól él.

Persze bánná a fene mindezt, ha ez a jó élés az ezt bizonyítani akaró ’zsebére menne. Ha a reprezentáció rnnön jövedelmét apasztaná. Az som okos dolog, kétségtelen de hát mindenki úgy s/.órakozik, ahogyan akar. Van. aki kártyázik, van, aki lóversenyezik, és van, aki reprezentál. A baj azonban ott van még mindig, hogy a köz zsebéből -henceg a hencegő, az állam kasszájából veszi ki a nem kevés forintokat, bizonyítandón: milyen gazdagok is vagyunk. S teszi ezt, uram ég, talán akkor is, amikor éppen, külhoni kölcsön tárgyában tárgyal.

Tehát semmit? Egy pohár csapvizet legfeljebb?

Elnézést a fogalmazásért: szabályt hozni erre felet- lebb nehéz feladat. Intelligencia kérdése, hogy kinek mit es egyáltalán valamit-e? Nagy fontosságú tárgyalás, nagyobb terminus, akár ebéd is, meg még vacsora is. futó látogatás, kétszuvas tárgyalás, még pohár vizet sem. Mert még egyetlen pohár tiszta víz is lehet felesleges pocsékolás és egy bőséges —■ de nem túlzott! — vacsora is lehet takarékosság.

Gondolhatja az olvasó: jaj. de okos már megint az Újságíró. De vajon, hogyan él ő a saját és a mások reprezentációjával, Bevallom: nekem soha nem volt egyetlen fillér reprezen'nciúm sem, nem vagyok én olyan nagy ember. Meg olyan kicsi sem. É.s azt is bevallom töredelmesen, hogyha valahol tisztességgel és szerény keretek között megkínálnak, azt elfogadni nem restellem. De a dínomdánomtól elmenekülök. Már csak azért is, hogy megírva elítélhessem a dínomdánomot.

JfttQÚhMftí

F

élháborödötliin móndta egyik istPéröiöm: — Egyszerűért érthetetlen, hogy mi vólt vasárnap a Mátrában. Elmentünk Mátraházára havat látni. Nagyon jól éreztük magunkat tűidig, amíg délben eszünkbe nem jutott, hogy a Vörösmarty turistaházba menjünk ebédelni. Legalább két órába telt, mire a „dugóból” ki- evickéltünk. Az egyik Wart- burgos kilométereket tett meg rükvercben, högy vissza tudjon fordulni.

Hadd említsek itt egy másik megjegyzést is. Aki mondta, az Fejes Pál rendőr alezredes. A gyöngyösi városi tanács végrehajtó bizottságának ülésén említette:

— A hétvégeken előfordult már, hogy sem a rendőrségi autó, sém a mentők nem tudtak Mátrafüredről feljutni Mátraházára mostanában, hogy a hó lehullott. A kiránduló autósok otthagyják a kocsijukat az út két oldalán, azzal sem törődve,' hogy el lehessen köztük menni. Órákba tellett., mire a közlekedést biztosítani tudtuk újból.

' Ez van. mondhatnánk a szokásos kifejezéssel, ami azt is jelezné, hogy tulajdonképpen senki sem tehet róla, hogy a körülmények úgv alakultak, ahogyan alakultak.

Csakugyan ez lenne a helyes végkövetkeztetés?

Tudomásul kell venni, hogy a sokat emlegetett motorizáció már nálunk is tény. Ez egyszersmind olyan feladatokat, is állít elénk, amikkel megbirkóznunk nem könnyű. Mert az autók száma egyre nő. Az autók pedig azért vannak, hogy használják is őket. Hogy ki hogyan, és mire használja, az is mái kérdés.

Egyre többen napi eszközként.

De az autónak nemcsak akkor van helyre szüksége, amikor gurul a négy kerekén, hanem akkor is, amikor valahol, hosszabb, vagy rövidebb időre megállítják. Ez is gond, az is gond. Városainkban, kirándulóhelyeinken mintha a várakozás lehetőségének a megteremtése adná most a nagyobb fejtörés okát. Bizony, erre nem készültünk fel úgy, ahogy a fejlődés dinamikája megkövetelte volna. De hát nemcsak mi, a tőlünk jóval tehetősebb országok is így vannak ezzel.

A következmény pedig az, hogy mindenféle tilalmakat találnak ki és alkalmaznak, sokszor teljesén reménytelenül, ha a végeredményt nézzük.

Á jelzőtáblák

és az emberek

Mert mit láthatunk Gyöngyösön is?

A város bélső részein egy- ré több helyre tették ki az Utóbbi években a Megállni tilos és a Várakozni tilos táblákat. Portosan azért, hogy az utakat a forgalom számára szabadon tartsák. Igyekeztek a csatlakozó utcákban biztosítani helyet az autóknak. Elvileg minden rendben is volna. De mi a gyakorlat? Jön az autós, látja a tilalmi táblát, elkezd keringeni, hatha talál valahol annyi helyet, hogy a kocsiját „Cipőkanállal” bepréselj“ a másik két jármű közé. Ha nem talál, megáll ott is, ahol ugyan a tábla ezt nem tenné lehetővé, de hát órákig nem keringhet, mint valami szédült dongó a levegőben

A példáiét pedig követik az utána érkezők.

Tessék megnézni péntekenként, de a csúcsforgalom időszakában is ezeket a táblával védett útszakaszokat. Tucatjával lehetne a pénzbüntetéseket. kiosztani. Ez lenne a megoldás?

Nem irigylem a hatóságot, amelynek feladata és joga a közlekedés rendjének kialakítása. mondjuk. Gyöngyösön. Mert az volna a követelmény. hogy évekre előre lásson, Ugyanis ha" az útburkolati jeleket és a különböző táblákat aránylag gyors időközökben váltogatják, azt a vé'eménvt kelthetik, mintha nem eléggé átgondoltan rendelkeztek volna.

Vegyük a legfrissebb példát.

A Jeruzsálem utcát nem is olyan régen lezárták az átmenő foraalom elől, Némákkor tették ezt, amikor a lakótélén elkészült, amikor kezdettől fogva ígv szokhattak volna meg a közlekedés rendiét, hanem jóval később.

Pedig az iskola akkor is ott volt már. ahol ma van. a játszótér is. az flztöM központ is, egyszóval: minden.

Néhány héttel, ezelőtt pedig újabb táblák kerültek a régebbiek hélvére. Most már az eevik a behajtást is megtiltotta. a másik pedig a korábbi közlekedési irénvf fordította meg. Hogy miért? Hát...

Közben a külső körülményekben semmi sem változott.

Hogy érvényt szerezzenek a tábla rendelkezésének, az elágazásnál elhelyezlek két- két műkőből készült virágtartót. Ezzel zárták le a kérdéses útszakaszt. És mi történt? Valaki az egyik virágtartónak nekiszaladt az autójával, összetörte é.s az el- nyaklott műkőalkotmány azóta is ott hirdeti a felelőtlen autós emlékét. Az út másik végén viszont elhúzták a virágtartókat, hogy kényelmesen el lehessen köztük férni az autóval.

Ugyan ml lesz a következő lépés?

A várbs egyik tanácsi vezetőjétől megkérdeztem, mi az oka a táblák változtatásának, miért kerül sor erre gyakrabban.

— Gyakran? — csodálkozott,. — A legutóbb három hónapba telt, mire a táblát ki tették.

De hát ki rendeli el végül is, hogy hová, milyen táblát tegyenek ki? A válasz így hangzott:

— A tanácsi közúton és a közforgalom számára megnyitott saját használatú úton a megvei tanács útügyi feladatokat ellátó szakigazgatási szerve alakítja ki a forgalom rendjét.

Wa valaki ebből netalán mégsem tudná kitalálni a rendelkezésre jogosult szerv nevét, annak megsúgom, hogy a megyei tanács vb építési, közlekedési és vízügyi osztályáról van szó. A „hivatalos" választ, tehát az előbbit, papírra Írva kaptam meg olvashatatlan aláírással,

S-ihó Béla osztályvezető főmérnök levében. Van ennek az előbb már hivatkozott feljegyzésnek még egy szakasza, amit feltétlenül idézni kell.

— Az útügyi hatóság által meghatározott forgalmi rendet az 1/1975, (II. 5.) KPM- BM esvüttes rendelet szerint a rendőrség betartatja.

Megvan tehát minden titkok nyitja: a rendőrség.

Ebben a pillanatban azonban eszembe jut a gyöngyösi rendőrkapitányság vezetőjének a városi tanács végrehajtó bizottsága ülésén elhangzott megállapítása, amit néhány sorral feljebb már idéztem. Abból egyáltalán nem az derül ki, hogy a rendőrségnek nagyon köny- nyű lenne az „útügyi ható(Fotó: Pilisy)

ség által meghatározott forgalmi rendet betartatni” a vonatkozó X. számú együttes rendeletnek megfelelően.

Nem hiszek abban, hogy csupán tilalmakkal bármit meg lehessen oldani. Jogok nélkül ezt a világot nem lehet berendezni és nem lehet fenntartani, fylanapsag az is joga mindenkinek, hogy az autóját használhassa, az autójával a kényelmét fokozhassa. Ehhez a joghoz azonban nemcsak a tilalmi táblák vezetnek el.

Kpnnyű volna most azt követelni, hogy tessék megteremteni az autók parkolásának lehetőségét. Ehhez

nincs elég pénzünk. Sőt! Gyanítom, hogy jó ideig nem is lesz, még a tőlünk jóval tehetősebb országoknak sem lesz egy darabig. Hogy h Mátrában tettünk már ezért sok mindent, az ' igaz. De hogy ez a, „sok minden" mégsem elégséges, azt a tények bizonyítják. Meggyőződésem, hogy a kielégítő megoldás megtalálása nem az ebben az írásban már többször is emlegetett útügyi hatóság elhatározásán múlik.

A Mátra nemcsak Gyöngyösé. Nem is csak Heves megyéé.

De meggyőződésem az is, hogy azok a táblák, ame- ' lyek rendelkezésének nem tudunk maradéktalanul érvényt szerezni, semmiféle ügyet nem szolgálnak. Sőt!

Említhettünk volna más példákat is. Hivatkozhattunk volna olyan útburkolati jelekre is, amiknek érvényét ugyan megváltoztatták, de a jeleket nem tudták eltüntetni és az újabbakkal való fe- lülfestésük vagy melléfestésük nem teszi áttekinthetővé a helyzetet. Márpedig a városi forgalomban sincs sok idő arra, hogy a gépkocsi vezetője eltűnődjék a Jókai utcában például, hogy most tulajdonképpen melyik útburkolati jelnek higgyen?

Végül is miféle tanulságai lehetnek a témánknak? Csak egyetlenegy. Csupán ott és olyan táblát (útburkolati jelet) rendeljen el az „útügyi hatóság" kihelyezni, amely rendelkezésének megtartását nem egy melléje állított rendőrőrszem képes biztosítani — bizonyos forintmeny- nyiségek beszedése következtébe.).

Ha erre a követelményre gondolok, nem irigylem az „útügyi hatóságot”. De hát — neki ez a dolga.

G. Molnár Ferenc

4

4