Népújság, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-20 / 16. szám
tahik a Nemzeti Galériában A manchesteri Withwort Galerry anyagából, preraf- faelita festők, iparművészek anyagából nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. A preraffaeliták — a csq- portjukat Pre-Raphaelite Brotherhoodnak nevező XIX, századi angol festők és írók. — 1848-ban néhány fiatal angol festő — W. H. Hunt, J. E. Millais és D. G. Rossetti — a kor divatos akadémikus természetutánzása helyett a keresetlen természetességre, az érzések mélységére törekedett. De nem volt idegen tőlük a,dekora- tivitás sem. Művészeti eszményeik előzményit a Raf- faello (1483—15201 előtti festészetben, a quattro- centóban vélték feltalálni. Megigézte őket a korszak festészetének egyszeDyce, Williem: Madonna gyermekével rű áhítata, naiv bája). Kedvelték a szimbolikus, a misztikus és a vallásos témákat. Azt remélték, hogy a középkori állapotokhoz való visz- szakanyarodás talpra állíthatja a válságban levő művészeteket. (Hasonló elveket vallottak a preraffaelita írók — az ismertebbek közül említsük meg W. Morrist és A. C. Swinburnet s az irányzat teoretikusát és irodalmi szószólóját, J. Ruskint.) A csoport ugyan rövid életű, 1851-ben felbomlott, de hatása sokáig érezhető, különösen az iparművészetre és a nyomdai grafikára. A preraffaelita irányzat bizonyos mértékig a szecesszió előkészítője, előzménye. Így jelentősen hozzájárult a századvég stílusának kialakításához. D. G. Rossetti műve i (MTI fotó — KS) Ezerszínű Magyarország A Móra Könyvkiadó új sorozata Magyarország felfedezése — az egymást követő nemzedékek folytonosan megújuló feladata. S noha a megismerés folyamata alapvetően nem az irodalomhoz kötődik, hanem a szaktudományokhoz, a táj és a társadalom múltjának, jelenének kutatóihoz, a magyar közgondolkodás irányításában e téren is az irodalom tette a legtöbbet. Idézhetők az állandóan jelenlévő kísérletek mellett- a programmal fellépő vállakózások: századunkban a polgári radikálisoktól a népi írók harmincas évekbeli vállalkozásánál napjaink ismert sorozatáig terjed a sor. De ehhez a gazdag örökséghez viszonyítva is jellegzetesnek, értékesnek ígérkezik a Móra Könyvkiadó Ezerszínű Ma. gyarország című sorozata. A sorozatból eddig három könyv jelent meg: Tüskés Tibor: Zalamente, Somogy- ország, Ágh István: Üres bölcsőnk járása és Lázár István: S középen ott a Velencei-tó. .. című munkája. Mindhárom szerző a választott tájegység avatott ismerője: Tüskés Tibor otthon van Zalában, Somogybán, s ugyanígy Ágh István is: felnevelő bölcsőjét keresi-ku- tatja az Iszkázt magába fogó tájban. Neki a Világ Közepe a falu határa, ahonnét Nyugat-Magyarországot. s a Somlót szemléli. Más Lázár István viszonyulása: ő Magyarország közepét keresi, s nemcsak „földtani” szempontból. Neki Mongóliába kellett elmennie, hogy kíváncsivá váljon a szülőföldjétől, Bodrogköztől olyannyira különböző tájra. Tüskés Tibor számára Zala, Somogy — miképpen írja — „múlt és jelen megközelítésében ... plasztikus, tapintható, szoborszerűen körüljárható”. Az apró fejezetekből összeálló könyv erre a körüljárásra több irányból tesz kísérletet. Könyvének legerősebb vonulata a néprajzi. Tüskés nemcsak leír, de szemléletet alakít. Idézi a népművészet divattá válásával kapcsolatos vitákat. Ö sem kívánja vissza ,.a faeke.. a döngölt padló, és apró ablakú parasztszoba, a fokla, a rokka, a szövőszék, a sulykoló korszakát.” De példaadónak tekinti a népművészetet. Példának „az esztétikumnak és a használati jellegnek, a művészi szépnek és a célszerűségnek, az ünnepnek és a hétköznapi életnek újbóli összekapcsolására.” S látja azt is, miképpen segíthet a népművészeti alkotás a letűnt világ, a hajdani élet megismerésében ... Tüskés Tibor a népművészet kapcsán szól a letűnő paraszti életformáról, Ágh Istvánt az emlékezete segíti. Tüskés tájegységről tájegységre halad írásában, Ágh mindig Iszkázról indul el, s Iszkázra tér vissza. Nem a falujával ismertet meg, hanem emlékezetével. A falu történetét a paraszti életforma leírásával folytatja, a megélt múlttal. Ele nem önkényes visszafordulás ez, hanem a lírai szociográfia eredményeinek gazdagítása. A Bakony-vidék paraszti létformájának, sajátosságának megmutatása. Mikor Iszkázról kilép, akkor is önmagáról beszél. Első városa Pápa, mint Tamásinak Székelyudvarhely Farkaslaka mellett. Aztán tágul a kör, Ajka következik, nővére albérlete, majd Tapolca, közben pedig Kemeneshát és Berzsenyi Dániel... Tapolca Batsányi Jánost idézi, a Balaton pedig Kisfaludy Sándort, Egry Józsefet, Keresz- túry Dezsőt, Fodor Andrást és Nagy Lászlót. S a költőtestvérrel Iszkázra tér vissza. Teljes világ ez akkor is, ha az emlékek helyére az irodalmi élmények kerülnek. Ágh István könyve méltó társa az immár irodalmi hagyományokban gyökeredző, a közösség sorsát ábrázoló, de írói önértelmezést is adó műveknek ... Lázár István könyve alapvetően különbözik Ágh Istvánétól. De Lázár is hű marad önmagához. Könyvére is az a jellemző, ami más írásaira: sokoldalú tájéko- zóőása. Lázár itt is, ahogy publicisztikájában. látásmódja elfogadtatásáért harcol. Lázár szereti a tájban élő, munkálkodó embereket. Skoflek Istvánt és Radetzky Jenőt — a táj határain kívül alig ismert tanárokat is ezért mutatja be. Van romantika Lázár leírásában, sőt abban is, ahogy Skoflek és Radetzky a fiatalokkal foglalkozik. De az is bizonyos. a fiatalok, akik meL lettük nőnek fel, a táj,, a természet, a történelem iránt fogékony emberekké válnak. Az ismertetőkből is kitűnhet: az Ezerszínű Magyar- ország szerzői nem szociog. ráfiát írnak. A sorozat célkitűzése, az, hogy a sorozat fiataloknak íródik, határozza meg az elkészült munkákat is. I A könyvek mintha naplójegyzetekből tevődnének ösz- sze, követve a ma népszerű „műfajt”. Ebben közrejátszhat a sorozat követelménye, de a szerzők hajlandósága is. Ágh költő, Lázár publicista, Tüskés pedig tudóstanár; akik éppen az egyéniségük vállalásával érhetik el céljaikat. Könyveik különböznek egymástól, de a különbözőségükben is .észrevehetők az Ezerszínű Ma. gyarország célkitűzései: Az írók mindegyike foglalkozik, a múlttal, a történelemmel. Nem lehet véletlen, hogy a régészek, kutatók, tanárok állandó szereplői a köteteknek. Nem a szakszerű részletezés itt a lényeges, bár számottevő az az ismeret- anyag is, mellyel a fiatalok megismerkedhetnek, hanem az, hogy a könyvek olvasásával ők is otthon lesznek a tájban. Tüskés Tibor idézi Németh , Lászlót, aki a Mathiász-panzió című drámájának szereplőivel mondatja: ......kertet kell csin álni. — Egy-egy tájhaza közepén. Kikotorva az ősi gyökereket, de közben a dolgokban alvó jövőt, • lehetőséget, az utópiát ébresztget- ve.” A Németh László-i utópia a Mathiász-panziót követően megtalálta a kapcsolatát a társadalommal, de a gondolat másik részére, a tájnak hazaként való elfogadására is érdemes figyelni. Különösen ma, mikor a szülőföld sajátosságára való rádöbbenést a külföldi magyar irodalmakban szemlélhetjük. Ha az Ezerszínű Magyarország egésszé áll össze, ahogyan a megjelent kötetek is kapcsolódnak egymáshoz, akkor á fiatal nemzedék a tájat, hazát, történelmében, irodalmában, népi művészetében ismerheti meg, a szellem komolyságával, az értékek iránti fogékonysággal. (Móra, 1979) Fűzi László Vathy Zsuzsa: Kiállítás* A gyerek fogja az asszony kezét, rángatja. Vagyis, nem gyerek, ezt nem szabad mondani. „Előbb elviszem a gyereket óvodába.” Felháborodott tiltakozás. „Ne mondd, hogy gyerek”. Később, iskolás korában is. „Nem vagyok gyerek”. Mennek, egészen elvesznek a budai palota márványlépcsőin. Legyünk pontosak, a lépcsők nem márványból vannak. Annyi márványra nem telt a magyar királyoknak. Királyoknak? Király nem látta ezeket sose. Ferenc Jóska se. A Kormányzó Ür Öméltósága sem. Micsoda története van ennek a budai várnak is! Fölégette a villám, a török, az osztrák. Használták istállónak, raktárnak. Szétlőtték, szétbombázták, újra szétlőtték, Legalább ötször ... A gyerek szőke, hatéves, kislány. Erősen fogja az anyja kezét. Már délben azt kiabálta, a függőfolyosón, jó hangosan, hogy mindenki hallja „mikor megyünk kiállításra, anyu, mikor megyünk kiállításra ?” Ez a játékkiállítás szerény kis rendezvény a Várban. Legalábbis • a mérete. Egyetlen terem, térelválasztókkal sok résízre osztva. Látni annál nagyobb öröm. Színes textíliák, ügyességet próbáló fűző*Váthy Zsuzsa novellája a Központi Sajtószolgálat 1979. évi novellapályázatán 11. díjat nyert. játékok, logikai játékok, szemet gyönyörködtető színek. Az ember itt újra megtanul látni. Tiszta, egyszerű formák, amelyek nyilván bennünk vannak, csak elfedi őket a sok silányság. Hátul, a külön teremben tánctanitás, játék- készítés, rajzverseny. De a külön terem most zárva. Félóra múlva bezár a múzeum is. Az utolsó látogatók kapkodva nézelődnek. Plexi üvegből szélmalom. Az anya megpörgeti, a gyerek szeme fölcsillan. „Meg szabad fogni?” Ezután mindent megfog. De nem engedi el az anyja kezét sem, így a kiállított tárgyak előtt húzzák-vonják egymást. — Záróra! Le a lépcsőn. Hatalmas méretek, ünnepélyes, nyomasztó csönd. Rengeteg fehér fény. Itt-ott a palotában szobrok guggolnak. Szervátiusz Dózsa-szobra. A hatalmas alak a hatalmas térben félelmetes hatású. Aki látja, malomkövek alatt érzi magát. Kegyet- let présben. A kislány hátra hőköl. — Ki ez? — Dózsa György. — Rózsa György? — Nem. Dózsa. '— Ki volt Dózsa György? Mire az anyja észreveszi, már benn járnak a véres-szörnyű történetben. A történelemben. A gyerek arcán kíváncsiság és iszonyat. A kíváncsiság erősebb. — Megsütötték? Hogyan? Jaj! Ki kellett volna előle térni, miért is kezdett bele? Megsütötték, és a húsából megetették a társait. El lehet ezt mondani? Ki lehet ezt mondani egy hatéves előtt? Csak ne ezen a kijáraton jöttek volna. Csak ne kezdte volna el. És ha nem kezdi? Majd tanulja az iskolában. A történelemből nem lehet kihagyni. „Izzó vastrónon őt elégetétek”. — Mivel égették meg? A lépcsők végtelen hosszú sora. Még egy forduló. Még egy. Válaszolni kell. Az iskolából úgysem veheti ki. A gyerek keze igen erősen kapaszkodik. — Félt? — Nem félt. Csak annyit kellett volna mondania, hogy megbán mindent. De nem mondta! Pedig megmenekült volna. De akkor se mondta! Végre a ruhatárhoz érnek. Mellette mosdó, akkora, mint egy uszoda. Szép zöld, csillogó. Eljátszogatnak a csapokkal, a kézszá- rftő ventillátorral. Kinn már sötét van, ragyog a város. A Halászbástya, a hidak, Pest lámpaerdeje. Morajlik, ragyog a város. Az asszony megnyugszik, végre szépet, jót is tud mutatni. A gyerek hallgat, csendesen bámészkodik. — Látod a Dunát? Ott választották királlyá Mátyást. Hunyadi Mátyást, aki híressé tette ezt a várost. A királyi palotát. A gyerek gyanakszik. — A Dunán választották királyivá? — Igen. Húszezer ember... vagy tiz ... nem is tudom ... Mégis inkább húsz... Ott állt a jégen, és várta, hogy fenn a várban megválasszák Mátyást. — De miért a jégen? — Tél volt. Be volt fagyva a Duna. A főurak nem akarták Mátyást, saját emberüket akarták. De lenn a húszezer ember.... vagy tíz.... moraljott, mint a város. És a Várban \nern, merték a másikat választani. — Kik nem akarták Mátyást? — Az ellenségei. Akik lefejeztették Hunyadi Lászlót ✓ A bátyját. A gyerek az anyjára néz. • — Lefejezték a bátyját? Jaj! Szilágyi Erzsébet arca. A kereszt alatt János, és Madonna! — Hogy fejeznek le valakit? Mondd eV. Hogy fejezik le2, — Pallossal. A pallos egy nagy kard, akinek a nyakára ütnek vele. leesik a feje. De Hunyadi Lászlónak háromszor kellett a nyakára ütni. Pedig ilyenkor már kegyelmet szoktak adni. De néki nem adtak. A nádor intett .L, Csönd. Az asszony íogadkozfic, hogy több borzalmat nem mesél. Inkább hazudik, vagy hallgat. Csak . ne kérdezne, csak ne kérdezne többet! A kislány kezére teszi a fejét, baljában a játékkiállítás katalógusát szorítja. Szótlanul, szomorúan nézi a Dunát. Az asszony torka összeszorul. Nem, a lánya már nem gyerek. Már fölfogja, már érzi a szenvedés végtelen áradatát; azt a mélységes mély vérfolyamot, az emberiség történelmét, amibe beleszületünk. Pedig szeretnénk, nagyon szeretnénk kiverekedni magunkat belőle. De csak el-vissza, el-vissza. És a gyerek szeme alatt a friss árkok a szomorúság korán megszerzett tapasztalásai. Szeretné megfogni, maga felé fordítani. Vagyis inkább visszafordítani. Vissza a gyerek-létbe. Kivenni az iskolából, kivenni a történelemből. — Menjünk. — Megfogja a gyerek kezét, gyalog baktatnak le a hegyről. Hamar elérnek az Er- zsébet-hídhoz. — Ki az ott? — kérdezi a kislány a reflektorok fényébe mutatva. — Gellért püspök szobra. — Gellért — bólint a gyerek —, akit hordóba tettek és lelöktek. De miért? Visszanéz a szobor- t&'rr- & lökte le, és miért?
