Népújság, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)
1980-01-09 / 6. szám
Mihez mérjük...? A MOSTANI TÉLI hónapokat szokatlanul élénk, pezsgő politikai élet jellemzi. A párt XII. kongresszusára készülve beszámoló ibaggyűlé- sek vitatják a politikai élet helyi tapasztalatait. Megje- I lentek a Központi Bizottság kongresszusi irányelvei, amelyeket minden bizonnyal az egész párttagság gondosan fog tanulmányozni és vitatni a janwári taggyűléseken, majd a pártértekezleteken. Ezzel egyidóben választják meg a pártszervezetek vezetőségeit, a pártbizottságok tagjait. A kongresszusi felkészülés pezsgő politikai élete magával ragadja a szélesebb közvéleményt is. Ez kifejezésre jut a munka verseny-mozgalomban részt vevők tömegakcióiban, és nem utolsósorban az irányelvek tanulmányozásában, az1 azokkal kapcsolatos véleménynyilvánításban, javaslatokban stb. A pártonkívüliek nagy figyelemmel és érdeklődéssel kísérik a párt tisztségviselők újraválasztását; jól tudják, számukra sem közömbös, hogy az elkövetkező évek nem könnyű feladatainak megoldásánál személy szerint is kik állnak majd a pártszervezetek élén. ' Ha mindehhez hozzávesszük az év eleji terv- és feladatmegbeszéléseket, amelyeknek sok szempontból új, megváltozott körülményekkel és feltételekkel kell számolniuk, még teljesebb a kép folyó politikai életünkről. Ebben az igencsak megélénkült politikai párbeszédben, egyaránt helyet kap a számvetés az eredményekről és az előretekintés elvégzendő dolgainkról. Mérleget készítünk és programot csinálunk. összevetjük mai helyzetünket tegnapi önmagunkkal, és mérlegeljük részvételi lehetőségeinket nagy, országos céljaink megvalósításában. E tevékenységünk folyamatában hol az elégedettség, a megnyugvás, hol pedig az elégedetlenség, a türelmetlenség különböző fokozatai jutnak kifejezésre. Nem ritka, hogy olykor ugyanazt a jelenséget illeti teljesen ellentétes értékítélet. S valóban nézőpont kérdése, mihez mérjük mai helyzetünket, kialakult tevékenységi szintűn- v két. HA A JELENLEGI állapotokat a tegnapi önmagunkhoz, korábbi teljesítményeinkhez viszonyítjuk, kevés kivétellel jelentős eredményekről adhatunk számot. Jóleső érzéssel nyugtázhatjuk szorgalmunkat, fáradozásainkat. Az ilyen fajta összehasonlításnak is van létjogosultsága. A megtett úttól semmiképpen sem lehet elvonatkoztatni mai állapotunkat. Ezért ezt az összehasonlítást is e] kell végeznünk, s kellő módon kell értékelnünk. A mai és a korábbi állapotnak ez az ösz- szevetése azonban — mutasson is az bármilyen nagy pozitív különbséget — nem szoríthatja háttérbe azt a fajta összehasonlítást, ami a saját tevékenységünk és a leghaladóbb, az élenjáró, ha úgy tetszik a világszínvonal között van. Ezt a szembesítést semmiképpen sem kerülhetjük meg, mert munkánk társadalmi értékítéletének alapvetően ez a meghatározója. Bármilyen nagyok is az előrehaladás mutatói, egy pillanatra sem homályosit- hatja el azt a másik típusú összehasonlítást. Ennek ma, a mi exportorientáltságú gazdaságunk viszonyai között döntő jelentősége van. A szembesítésnek ez utóbbi változatánál rendszerint már korántsem olyan kedvező a kép. A kétségtelenül meglevő élenjáró eredményeink mellett általánosabbak még a lemaradások, a behoz- nivalók. Ennek sokféle oka lehet, döntően olyan objektív tényezők, amelyek egész történelmi fejlődésünkkel, sajátos természeti-földrajzi körülményeinkkel, gazdálkodásunknak általánosabb nemzetközi feltételeivel függnek össze. Minden bizonnyal sok rajtunk múló tényezőt is fel lehet sorolni. Lehet ezen sopánkodni, bűnbakokat keresni, de egy dolgot mindenképpen kötelező tenni; a lehetőségek maximális kimerítésével a különbségek megszüntetését megcélozni és ennek gyakorlati megvalósításáért nagyobb erőfeszítéseket tenni. AMIKOR TEVÉKENYSÉGÜNK politikai mérlegét készítjük, ettől sem tekintünk el. Kellő — a kettős összehasonlításban megméretett — önkritikával kell megítélnünk munkánk mai színvonalát, és ebben az összefüggésben vizsgálni reális lehetőségeinket, meglevő és még feltárható erőforrásainkat, tartalékainkat. Lehet — sőt minden bizonnyal — az ily módon kialakult kép kevésbé rózsás színezetű, s több benne a sö- tétebb tónus, az azonban kétségtelen, hogy ez áll közelebb a valósághoz és ez tárja fel munkánk, feladataink igazi távlatait. Legalapvetőbb érdekeink mindnyájunkat erre a megoldásra szorítanak. A magunk választotta út mindenképpen nagy erőfeszítéseket követel anyagiakban, szellemiekben egyaránt, és az is bizonyos, hogy valamiféle „huszárrohammal” végigjárni nem lehet. Csak pontosan, szépen, erőnk és lehetőségeink optimális kihasználásával. R. I. Leállt az üzem: Nagyjavítás Selypen A Cement- és Mészművek selyp! gyára AC nyomócső üzemének dolgozói már december 19-én teljesítették az éves tervüket. Bauer György gyárigazgató elmondotta, hogy az évi 1280 kilométer különböző átmérőjű eternit cső gyártására tervezett üzemben 1470 kilométer készült el a múlt évben. A tavalyihoz képest, így korábban kezdhettek hozzá a szokásos nagyjavításhoz, melynek mielőbbi befejezésében 200 dolgozó szorgoskodik. A darabokra szétszedett gépeket a szakemberek átvizsgálják, s ahol jónak látják, elvégzik rajtuk az esetleges cserét, vagy kisebb hibák kijavítását, hogy január 17-ére megbízható gépekkel kezdjenek hozzá az elkövetkezendő éves tervük teljesítéséhez. Felvételeink a nagyjavítás pillanatait örökítették meg. Fenti képen: a cementipari gépjavító dolgozói is részt vesznek a munkában. Középen: Fenyő László és társai a Réka csődaraboló görgősorát javítják. Lent: Murányi Gábor munkavezető az elkövetkezendő feladatokat ismerteti szaktársainak. (Szabó Sándor képriportja) Hó alatta vetések A tavalyihoz képest jobban megerősödve kerültek a télbe az őszi vetések. Az idei kenyérnekvalót, valamint a takarmánynak való árpát hóréteg borítja. Így egyelőre védve vannak a nagyobb hidegtől. Tavaly ilyenkor a keményebb tél jelentős fagykárokat okozott az őszi vetésekben, miután nem volt egyenletes hótakaró, amely védte volna a földeket. Heves megyében jelenleg a szántókon levő hóréteg vastagsága 2—10 centi között változik. Az alföldi részen, ahol nagyobb a szél járás, .ott vékonyabb, a hegyvidéken viszont vastagabb a fehér lepel. Amennyiben ez tartós marad, nem fenyegeti nagyobb fagyveszély az elvetett gabonaféléket akkor sem, ha az eddigieknél nagyobb lesz a lehűlés. Az egercsehi szénbánya régi urai és proletárjai 2. AZ EGER C. ÜJSAG riportere felkereste Istenmezejét. ahonnan sokan jártak dolgozni a csehi bányába. A községre „a szegénység és nyomorúság nehéz ítélete sú- lyosodik rá, sivár és szűk határára, amely nem tudja eltartani a szaporodó lakosságot, nadrágszíj vékonyságú földsávjaira, melyeket kínnal munkálnak s mégsem adják meg az elegendő kenyeret. Embereire is rányomta bélyegét ez az örökké ismétlődő, mind nehezebbé váló küzdelem...” „Elbocsátott bányászok után megyünk... Bemegyünk az egyik apró házba, ahol lakik valaki, volt vájár, most munkanélküli. Az ablak és ajtó rései rongyokkal tömöttek, hogy a fagyos téli hideg ne találjon befelé utat, mert nincs tüzelő. A szűk. földes szobában hatan laknak. Mécses ég az asztalon, olajos mécses, aminőt városi ember már csak* múzeumban lát. Gyatra világossága imbolyog és a nehéz füstszaggal tele van a ház.” „13 év után tette le a szerszámot. Majdnem másfél évtizedet bujkált kegyetlenül vizes aknákban ás tépte csákányával a mindennapi kenyeret. A bánya gyilkos levegőié fakóra marta az arcát és csontjaiban is elhelyezte emlékeztetőit. Azt gondolta, hogy biztos kezében ez a darab kenyér, amit olyan nehezen csikart ki mostoha életéből, s még ma is csak álomnak hiszi, hogy nincs tovább. 3 pengőt hozott haza 1932. január 15-én, amikor a mindenható budapesti urak ukáza kidobta a bányából. Hatan voltak a 3 pengőre. Egy hétig éltek kenyéren, krumplin és néha, vasárnap szalonnán. Aztán elfogyott a pénz és megkezdődött a kálvária. .. Most még a szomszédoktól kért liszt, só és krumpli tartja bennük a lelket. De egyszer ez az irgalomforrás is elapad, talán már holnap, vagy holnapután..., akkor mi lesz? Ez az irtózatos kérdőjel világít a család előtt nappal és nem hagyja szomorú vackukon nyugodni éjszaka sem.” AZ EGRI ÚJSÁGÍRÓ kérésére 8 bányász gyűlik ösz- sze a kis parasztviskóban, hogy valljon szomorú életéről, sorsáról. „Mindegyik arcán ott van a kérdés: mi lesz? És olyan áradattal indul meg a panasz, az elképesztő nyomorúság nagy seregszemléje, hogy elszorul az ember torka, s a két tenyere ököllé kínálkozik. Nincs kenyér, nincs tüzelő, nincs házbér, nincs munka és ezer nincs, ezer „nem lehet” masírozott egymásután.” „Itt van például egy családos ember. A kolónián lakik feleségével és kétéves kisfiával. Ä második gyereket most várják. A Beniczky- aknában dolgozik, amelyik az ország legvizesebb, legko. miszabb munkahelyei közé tartozik. A bánya ad neki egy szoba-konyhés lakást. Bútorra már nem telik, mind" össze két ágy, ócska pokrócokkal leterítve, s egy ruháskosár a berendezés. Fizetnek a lakásért havonta „vezetékfenntartással” együtt 3 pengőt. Ez nem olyan kis összeg, mint első pillanatra látszik, ha tekintetbe vesz- szük, hogy a királdi bányánál például 10 fillérért lakik havonta egy-egy kolonista, s ebben a 10 fillérben már a vezetékfenntartás is benne van, amin a villanyvilágítás értendő. A különbség tehát 2 pengő 90 fillér. Szép összeg, ha a kolónián lakó összes bányászok lakbéreit összeadják. Ez az ember 1931. decemberében 79 pengő és 97 fillért keresett — volna. A levonásokra, ámint a munkajegyzék tanúsítja, elment 61 pengő 94 fillér, kapott tehát 18 pengő 3 fillért.” „Vannak itt még egyéb érdekességek is. A csilleáraknál például. A nagyobb teljesítményű emberek havonta 150—200 csille szenet is megraknak a tárnában. A csilléket egészen tele kell pakolni, s ilyen módon kb. fi mázsa szén fér egy-egy csillébe. Kapnak tehát ezért csillénként 1 pengőt, tehát megkereshetnének ilyenformán 150—200 pengőt is. Ha nem volna közben valami meglepetést szerző intézkedés. A bányász megrakja a maga 150—200 csille szenét és boldog, hogy keresett; havonta 150—200 pengőt. Fizetéskor aztán kisül, hogy 150 csilléből csak 80 érvényes. A többi nem volit teli. Annyi, mintha üres lett volna. Ez pedig úgy eshetik meg, hogy a szegény ember lelkiismeretesen telerakja ugyan a „kutyát”, s az elindul felfelé. Közben rázkódik, lehull a szén, vagy rázás következtében összéébb hullanak a széndarabok, s mire az ellenőrzéshez ér, már nincsen tele.” Tizenöten gyűltek össze az Egerből Egerbocsra érkezett riporter köré, hogy elmeséljék. bemutassák tragikus sorsukat. „Fáradt emberek, kopottak, éhesek, csüggedtek és reménytelenek. Mintha testvérek volnának valamennyien, olyan egyforma az arcuk. A szegénység falanszterében nincs egyéni vonás, külön ember, csak egy hang lehet valaki a nagy kórusban, amely kenyeret kér. Egyetlen fegyelem tartja őket vissza a sírástól, a felnőttek szégyenérzete. A panaszkodás is lassan indul. Félnek. Még mindig félnek a bánya uraitól. Az igazságokat is nehezen mondják ki, a százszor becsapott emberek tartózkodásával. De amit hallunk, az is elég. Üres kamrák, fútet- len szobák, kenyértelen asztalok vonulnak elő a félig elharapott mondatokból. AZ EGYIK — MÉG 193Í. decemberében küldték el — csak harmadmagával él. Felesége és 70 esztendős anyja van otthon. Az öregasszony 6 év óta ágyban fekszik, ledöntötték a nyavalyák, amiket egész életében összeszedett, vagy tán a fáradtság verte le, hiszen gyerekkora óta batyuzott, kapált, markot szedett, szült, gyürkőzött a szegény emberek örök dolgaival. Most már az utolsó pihenés előtt némi stációt tart. Ezt kellene eltartani. De nincs kenyér. Másik ember, másik nyomorúság. Ötödmagával él, ő is egy hónapja munka nélkül. Míg dolgozott is keveset keresett, 25—26 pengős levonásokkal, el nem fogadott műszakkal vergődött hónapról hónapra, lerongyolódva. Bérelt házban lakik, talán nemsokára az utcán, mert a 20 pengős lakbért nem tudja előteremteni. Keresetéből éppen hogy mindennapi kenyérre telt, szűkösen. Mást már az sincs. Bakancsa spárgával van a lábára kö- tözvfe. Három gyermeke közül kettő mezítláb jár. s mindegyik atyja elrongyolt rongyaiban. Hétszámra ki se jöhetnek a házból, mert megvenné őket az Isten hidege. „.. .Az elbocsátásoknál úgy válogatták ki az embereket, hogy lehetőleg egyszersmin- denkorra megszabaduljanak tőlük. Olyanok vannak közöttük, akik már néhány hó nap múlva jogosultak lettek volna némi nyugdíjra! Nem sok az a nyugbér, nyugodni egyáltalában nem lehet belőle. de ebben az irtóztató szegénységben legalább kenyérre telne. így persze nem kapnak egy fillért sem. Pe dig havonta hol 3 pengőt, hol többet levontak tőlük nyugdíjalapra. Ez a pénz némelyiknél 8—9 éves bányamunka után belehull a semmibe. Tenni nem lehet ellene semmit, ez így van! tgy is marad! Ki járt itt jól, és ki veszített.” „Jogállamban élünk, paragrafusok bástyázzák körül az élet minden mozdulását, de erre nincs paragrafus. Csak az emberi gondolkodás és egy igen csekély szociális érzék kormányozza ezen a vonalon a munkaadót. S ahol ez sincs, ott hasztalan minden beszéd. Ahogy mi látjuk. s ahogy a csehi bánya fő-fő vezetői tettekei bizonyították, náluk hasztalan keresnénk ezt a szociális gondolkodást. Ki fog belenyúlni ebbe a dzsungelbe? Ki lesz: itt hangerősítő, akinek beszéde any- nyira meg tudja sokszorozni az elrágódott emberek panaszát, hogy a legfőbb intézőkörök is felfigyeljenek rá?” ir SZÜKSÉGES, HOGY időnként felidézzük a letűnt korok szellemét. Elengedhetetlenül szükséges ez a fiataloknak, hogy szemtől szembe megismerjék a letűnt emberöltők urait és kisemmizett proletárjait, hogy tudják értékelni, becsülni a jelént. De hasznos ez a történeti szellemidézés az öregeknek is, hogy ne. egyetlen pillanatra se feledjék el fiatalkoruk kínjait, keserveit, munkáskezük, erejük és szorgalmuk kiszipolyozóit. melynek megdöntött. egykor mindenhatónak vélt hatalmán épült fel« jelenünk. (VÉGE) Sugár István Néwiráűiíi 1980. január 9., kfd;] A
