Népújság, 1980. január (31. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-27 / 22. szám

Hfd«s Antal hakHára kl em fs olyan régen, december tű-én ün­” nepelitük nyolcvanadik születésnapját, is bár tudtuk, hogy beteg, nem gondoltuk, hogy ilyen közel a vég. Hidas Antal meghalt. Személyében a XX. századi munkásmozga­lom és a XX. századi magyar irodalom vesz­tette el jelentős alakját. Egy hatalmas kor­szak tanújaként, aktív forradalmárként tisz­teli őt a nemzetközi munkásmozgalom, és ugyanakkor jelentős költő, író, aki az általa látott és rögzített képsorokkal gazdagította irodalmunkat. Budapesten született a múlt század utolsó Ívében. Apja cipész volt, s a sok gyerek közül a kis Szántó Gyula — ez volt családi neve — újságárusként, gyári munkásként be­lekerül a magyar proletárforradalom vihar- zóan győztes 133 napjába. A munkásegyetem hallgatója lesz, ő is Szlovákiába szökik. Itt kezd írni, itt jelennek meg első költeményei, nrunkásdal-szövegei, prózaírásai. Már ekkor hazakerülnek versei, különböző álneveken itt­hon is napvilágot látnak. 1924-ben hazajön. Magyarországon jelenik weg első verseskötete a kommunisták segít­ségével, „Az ellenforradalom földjén” cím­mel. Természetesen a Horthy-rendőrök kere­sik, a letartóztatás elől a párt rövid időre — Becsen és Berlinen keresztül — a Szovjetuni­óba küldi tanulni. Harmincnégy év múlva, 3.959 végén térhetett ismét haza. / De ez alatt az időszak alatt — már Hidas Antal néven — világhírű lesz. A Szovjetunió­ban egyik vezetője a Magyar Forradalmi Írók Nemzetközi Szervezete folyóiratának. Gyor­san megtanul oroszul, hamarosan verseskö­tete jelenik meg orosz nyelven, de közben magyarul is publikál.. „A gyarmatok kiálta­nak”, a „Folyik a por", a „Sűrű csillagos az Uég” című kötetek a harmincas évek termékei. ‘»Olyan verseket tartalmaznak, amelyek dal- ífceövegként a forradalmi munkásmozgalom­énak itthon is legismertebb, legszeretettebb ^példányai. S amelyeket ma is mindnyájan ismerünk, hiszen a „Vörös Csepel”, vagy „A ftarcbm nem szabad megállni” című induló­kát a mi nemzedékünk is énekelte. S éneklik ma is munkáskórusok szerte az országban, anélkül, hogy tudtuk volna, vagy tudnák ma is sokan, hogy nem ismeretien szerző, hanem a XX. századi munkásmozgalom nagy költője, Hidas Antal szerezte őket. Rüh Béla veje volt, annak lányát, Ágnest vette felesé­gül, ki élete végéig hű társa, alkotó párja maradt. Amikor a személyi kultusz lesújtott Kun Bélára, Hidasék is megjárták a szenve­dés száz tű hosszát, de hitük egy pillanatra nerp rendült meg. Érezték, tudták, hogy a szocializmus ügye nem veszhet el. A törté­nelem kerekét a személyi kultusz csak lassít­hatta, de útjáról le nem téríthette. Ezért hát Hidasék is, amint lehetett, tovább szolgálták a szocializmust, a két nép ügyét. Már Moszk­vában az 50-es évek közepén híres és hite­les műfordítóközponttá vált lakásuk, ahol mindent megtettek a wvwfm- «todelom lírai értékeinek népszerűsítéséért. Antológiák, Pe­tőfi-, József Attila-kötet jelzi azt a nagyszérű munkát, amit Hidas Antal és Kun Ágnes végzett. 1959 végén, amikor hazatértek, to­vább gyarapította versesköteteinek számát, itthon jelent meg már a „Néném kertje" és a „Jázmin utca” című kötete. Mint ahogy nagy regényfolyamának, a „Ficzek úr”-nak a má­sodik kötete, a „Márton és barátai” is már itthon látott napvilágot. Hidas Antallal, a nagy forradalmár írók nemzedékének utolsó tagja ment el körünk­ből. Szemtanúja volt a század nagy történel­mi változásainak, és hatalmas lírai indulat­tal, az elkötelezettség egyértelmű sodrásával meg is kísérelte papírra írni azt. Hogy hol lesz a helye az irodalmi-történeti folyamat­ban, ezt még nem tudjuk, de egészen bizo­nyos, hogy a korszak egyik legjelentősebb író-tanúja. Gyászoljuk őt mi, akik ismertük őt személyesen és szerettük, gyászolja őt egy ország, gyászolja őt a nemzetközi munkás- mozgalom. ‘4 Szalontwy Mihály Virág Benedek emlékezete 1830. január 23-án hajnal­ban lezárult egy költői élet­pálya: a „magyar Horác”­ként tisztelt Virág Benedek meghalt, öreg és beteg em­ber volt már, de szelleme korát meghazudtolóan fiatal. Baráti köréhez a „fiatalok” tartoztak ekkor, Bajza Jó­zsef éppúgy, mint Kisfaludy Károly és az irodalomtudós Toldy Ferenc, no meg Vö­rösmarty, aki oly szép sza­vakkal, költői levélben di­csérte a nála idősebb pálya­társat: Ifjat, üdőst egyiránt munkást életre siettetsz: lm. éled, gond-nyamta fejét váltadra nyugatszva Káros csendben merült nyelvünk szép angyala, éled S félve-nyiló szeme a fölbuzdult ifjakon áll meg, Akik az érdemek útján élni sietnek utánad!... Halála lesújtotta a kortár­sakat. A Hazai s Külföldi Tudósítások szerkesztői a „magyar Horatiusi” siratták személyében, „ki nemzeti poezisunkra oly szép fényt terjeszte.” Horváth István — ki a legközelebbi literatus barátok egyike volt — „mély elkeseredéssel” adta tudtul „a Jóknak, hogy... a derék Hazafi, a nagy tiszteletet ér­demlett Virág Benedek... emberi pályafutását végez­te”. Kazinczy levélben val­lotta meg Guzmics Izidornak a nagyrabecsült pályatárs halála miatti megrendülését. A kortársak joggal hitték: Virág Benedekkel a kor leg­jelesebb magyar lírikusainak egyike szállót a sírba... Azóta elsuhant másfél év­század a Virág Benedek köl­tői alakja bizony háttérbe szorult Még az. irodalomtör­ténet is csak „tisztes szürke­ségét” emlegette az utóbbi félszázadban, Berzsenyihez, meg Vörösmartyhoz méreget, ve munkásságát. Pedig Virág többet érdemelne. Nem csu­pán azért mert 6 fordította először magyarra a teljes Hwatiust s nem is csak an­nak okán, hogy évtizedeken át példaadó szerénységgel végezte a költői nyelv és formák csiszolásának apró­munkáját, hanem azért, mert felvilágosodás kori irodal­munk egy szakaszában ő volt az egyik legjelentősebb köl­tő, olyan lírikus, aki mást csinált mint elődei, s akit számtalan kapocs kötött a születő új irodalom világá­hoz Jobbágyivadék volt, ki papként remélhette tehetsége kibontakoztatását: a pálosok rendjébe lépett s mint tanár is ezek gimnáziumában. Szé­kesfehérvárott kezdte pályá­ját. Aztán egy idő után Pest­re, majd Budára ment — már nyugdíjasként — s lát­szólagos visszavonultsága ellenére a pest-budai irodal­mi élet egyik legismertebb alakja lett: Baráti Szabó Dá­vid, Révai Miklós, Batsányi János és Kazinczy Ferenc barátságát tudhatta magáé­nak már ekkor, költővé ava­tása is ezek közreműködése révén történt meg: első ver­seit a kassai Magyar Mu­seum, majd az Orpheus kö­zölte. Az 1780—90-es évek fordulóján történt mindez, s mire az évtized viharai va­lamelyest elcsitultak, Virág egy páratlanul szép, a kor­ban szokatlan egységű, mes­terien kimunkált kötettel je­lentkezett; 1799-ben kiadta verseinek gyűjteményét Poétái Munkák címmel. Egy­séges ízlést, stílust, versfor- formát és világképet tartal­mazott ez a kötet, valameny- nyi darabja az antik metru­mok szerint íródott. Két év­vel azelőtt, hogy a klasszi­cizmus magyar kanonizálója, Kazinczy Ferenc kiszabadult börtönéből s megindította nyelv, és stilusújitó munká­ját! Láthatóan egy komoly cél­tudatossággal kiküzdött köl­tészet volt ez, amelynek alaptörekvése „a munkás, al­kotó élet értékének” meg- éneklése volt. Mert Virág „munkás Hazafi” kívánt len­ni, a költészet kismestere, kinek műhelyéből veretes művek kerülnek ki. Az évtizedeken át legendá szegénységben élő költő nem csak a „poézis hatalmának hódolt, elméleti munkákat! írt: nyelvészeti és verstár! dolgozatokat. Néhány vitá prozódiai kérdésben példáit ö mondta ki a korszakban végső szót — máig ható ér vénnyel. És persze történet írói tevékenységéről se fe ledkezzünk meg: a Magya Századok köteteinek egész — melyben nemzeti törté nelmünk fejezeteit adta éli 1526-ig — „az első élvezheti magyar nyelvű történeim összefoglalás volt” (Waldap- fel József). Az 1820-as években — öregedése ellenére is — at tív munkása maradt irodal­munknak. 1822-ben versei munkáinak újabb gyűjtemé. nyével lepte meg híveit. Vi­tathatatlan: ez utóbbi mái nem nyújthatta az első Vi­rág-kötete frisseségét s izgal­mát, ám így sem jelenték­telen. Van néhány sikerüli episztolája itt is, s tán a2 sem lényegtelen, hogy beik­tatta a kötetbe „hangzat- káit”, azaz szonettjeit, me­lyek a nyugat-európai for­mák iránti érdeklődésének bizonyságai. És itt találha­tók a reformkori törekvések melletti rokonszenvét tartal­mazó versek is (Primóczi Szentmiklóssy Alajosnak Egerbe, Horváth Istvánnak stb.) — valamennyi biztatás, a nemzeti szellemű irodal­mat fejleszteni óhajtó fiata­lok bátorítása. Kísérletező hajlam-kedve haláláig megmaradt. Fogyó egészséggel a fogyó évek el­lenére is újabb próbálkozá­sai voltak s folytatta törté­neti kutatásait is. Az évti­zed derekán Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításait dol­gozta át klasszikus metru­mokba (1825-ben jelentek meg Magyar Lant címmel) s elkészítette a Magyar Száza­dok utolsó részleteit. 1828- ban publikált verset utoljá­ra a fiatalok Aurorájá­ban. .. 1830. január 23-na virradó éjjel érte a halál. Gazdaasz- szonya talált rá a reggeli órákban. Lőkös István 4 r H allgatott mindenki, csak a szél düdorászta őszi, elmú­lást hirdető dalát. A cigányok hosszú sora der­medt félkörben remegett a telep közepén, rongyokba csavart po­rontyaikat ölelve magukhoz, mint­ha azoktól várnák a védelmet, mert ők nem voltak képesek meg­védeni önmagukat. De vajon ki is védhette volna meg őket? Ta­lán a törvény? Hisz ott álltak előt­te. Fényes szuronyain félelmete­sen csillogott a fény, és a tör­vény komor, vészjósló tekintettel méregette áldozatait. Mik voltak ők a törvény szemében? Egy nagy nulla. — Úristen! — érződött sóhajtá­sukból a fohász. — Mi lesz most? A szélcsípte szemekből itt-ott ki­csordult a kétségbeesés. A csendőr úr megállt egy kes- hedt, nagybajúszos cigány előtt, összeszűkítve szemét előbb végig­mérte. aztán rámordult. — Te vagy az a Péter? A keshédt cigány megpróbálta katonásan kihúzni magát, de az évtizedek nedves putriköszvénye nem oldotta meg görcseit. — Igenis, törzsőrmester úr? — nyögte a keshedt cigány félelem­től és fájdalomtól eltorzult arccal. — Hány éves vagy? Péter hallgatott egy ideig, mint aki számol, hosszú ősz bajuszán megbillentek az évtizedek, de-nem álltak sorba. — Hatvanét betöltöttem mondta elcsukló hangon. — Mikor? — Azt nem tudom, kérem tisz­telettel. — Hatvanhét, te pusztulatos! — válaszolt helyette a felesége. A csendőr rosszalló tekintettel vé­Lakatos Menyhért? Szegény Péter gignézett az asszonyon, majd is­mét a keshedt cigányhoz fordult. — Hány rajkód van? — Nyolc, kérem — vágta rá. — Lám-lám — húzta el a szá­ját gúnyosan —, kölyköket tudsz csinálni, de azt nem tudod, hány éves vagy. A nagybajúszos Péter behúzta nyakát, tekintetét a földre szegez­ve nem mondott sem igent, sem nemet. Lóke, akit nyávasága miatt ci­gánybírói tisztséggel tüntetett ki a törvény, egy piszkos zsákdarab­ba csavart csomaggal a kezében, távolabb a cigány-félkörtől, hall­gatagon állt, mint aki parancsra vár. A csendőr intésére előlépett, és a csomagot ledobta a földre. — Lépj ki! — parancsolta Pé­ternek a csendőr. —• Mindjárt meglátjuk, milyen gacsair legény vagy. A keshedt cigány sápadtan, " mint akin eret vágtak, kilé­pett a sorból. — Ahaj Devla, elpusztulok — suttogta reszkető bajusza alatt, sze­me sarkából koldus pillantásokat vetve a többi felé. A csendőr hatalmas rúgással Pé­ter elé rúgta a piszkos zsákdarab­ba göngyölt csomagot, amiből egy tollától megfosztott, döglött • tyúk gurult ki. — ismered ezt a dögöt? — dör­ren t rá. Péter csodálkozó szemmel me­redt rá a földön heverő állati te­temre, de hang csak nagysokára jött ki a torkan. — Igenis, ismerem, főtörzsőr­mester úr. — Hol fogtad? — Nem fogtam, kérem. A fele­ségem kapta a faluban. — A faluban? — kérdezte tette­tett csodálkozással, majd egy lé­péssel közelebb lépett a heshedt cigányhoz. — Hát nem megtiltot­tam, hogy a faluba betegyétek a lábatokat? Nem parancsoltam meg, hogy a telepet senki nem hagyhatja el? — Kérdő tekinteté­vel végigpásztázta a sort, aztán is­mét Péterhez fordult. — Igenis, meg tetszett paran­csolni — sírta el magát a nagy- bajuszos cigány —, de ha nem mehetünk be a faluba, uram. éhen- pusztulnak a gyermekeink, velünk együtt. — Igen?! No, akkor mindjárt jóltartalak — felelte gyorsan és leemelte válláról a szuronyos pus­kát. — Vedd fel azt a tyúkot! n éter korát meghazudtoló si­* etséggel kapta fel a dögöt, és mint aki semmi jóra nem szá­míthat, gyanakodva nézett a csend­őrre. — Na, edd meg! — szólt Péter­re visszafogott indulattal. A keshedt, nagybajúszos cigány tágra meresztett szemmel bámult, látszott az arcán, hogy a parancs nem jutott el a tudatáig. — Nem érted?! — sziszegte a törzsőrmester. — Megeszed nyer­sen vagy leverem rólad a húst! — És ízelítőül a puskatussal mellbe vágta a horpadt mellű, nagybajú­szos cigányt Peter betratentrwodrytt, d« hogy el ne essen, a másik csendőr hát­ba támasztotta ^ puskatussal. A nagybajúszos, keshedt cigány kissé még imbolygóit az ütések sú­lyától, de már nem támogatták. Fátyolossá vált szeme végigpász­tázta a riadt tekintetű cigányokat, majd rácsodálkozott a kezében le­vő jószágra. Szeméből kövér könnycseppek futottak végig bar­na arcán, megöntözte ősz borostá­it, ízesítőként rápergett a tollat- lan tyúkra. kJ ézte egy ideig, aztán szer­™ tartásosan, mint az áldoza­ti serleget, szájához emelte. A sorbanállók lélegzete elakadt. Péter erős fehér fogai kivillantak ősz bajusza alól, és recsegve belé- süppedtek a döglött tyúk húsába. A sor hirtelen felbomlott. A ci­gányok jajgatva, öklendezve bo­rultak egymásra, siratva gyaláza­tukat, embertelenségüket, melye­ket azok az idők oly bőkezűen mértek. — Ne edd meg!!! — kiáltotta valaki kétségbeesésében. És abban a pillanatban magas­ba lendültek a puskatusok, nyö­gött, jajgatott a tömeg, mint a vi­har, és csak akkor halkult el a puskatusok dübörgése, amikor hang nélkül újra visszaállt a sor. — Oda nézzetek! — ordította a törzsőrmester. — Aki elfordul, szétloccsantom a fejét! Nézték, de sűrűn ömlő könnye­ik eltakarták előlük szegény Pé­tert. — így fogjátok egymást is meg­enni, piszkos, szemét népség! Ezt­án megmutatom nektek! És egy pillanatig sem gondolta senki, hogy a csendőr uraknak ép­pen tréfálnivaló kedvük támadt. Amit mondtak, azt hinni kellett, mert azt a törvény mondta. \/ égleg elhalkultak a zokogá­” sok, csak a könnyek pereg­tek gátjukat vesztve, mintha so­ha nem akarnának elapadni. Péter a feleségére nézett. A' unokái úgy tapadtak a sovány ci­gányasszonyhoz, mint a levéltet- vek a ragadó falevélhez. — Miért sírsz? — kérdezte az asszonyt. — Pétert ne féltsd! Megeszi ezt Péter! — emelte fel a hangját, é$ fogai dühösen bele­martak a véres húsba. Tépte, szag­gatta, meg sem rágta, csak lenyel­te. — Peternek ezt meg kell en­nie, különben Péterről verik le a húst... — Az utolsó szavaknál el­csuklott a hangja, arcát a cafatok­ká tépett húsba temetve zokogta — ... mert Péter cigány. Aztán hirtelen elhallgatott, bor­zalmassá maszatolt tekintetét a csendőrökre emelte, és összeszori- tott, recsegő fogai közül a csend­őrök felé sziszegte: — Igen, Péter cigány. Vad, szinte állatias mozdulattal tépett ki fogaival egy darabot a sárga húsból, kétoldalt lecsüngő ősz bajúszán alvadt vér és húsca­fatok táncoltak, ahogy kemény állcsontjai' között őrlődött a nyers hús. Ezt a látványt már Péter fele­sége nem tudta elviselni. Lerázva magáról acsarkodó purdéit, a kes­hedt, nyagybajúszos cigányhoz ug­rott, kitépve kezéből a véres hús­cafatot, feje felett meglóbálta és nagy ívben elhajította. — Engem öljetek meg! — kiál­totta a csendőrök felé és felsőtes­téről letépte a ^réklit. Nem kellett kétszer mondani. Leomlott szénfekete haja szárnyal­ni kezdett a napfényben, ahogy a mezítelen testére zúduló ütések nyomán szétfröccsent, mint az iz­zó vas szikrái, amikor ráver a pöröly. C zegény Péter csak állt ma­^ gába hullva, a lábaihoz ta­padó porontyokat nézte, akik fé­lelmükben hozzá menekültek, és talán a tyúkra gondolt, ami nem­rég még mennyi reményt, mennyi ürömét csillogtatott meg a s*e­Sietni kell a versekkel 4 • Etetni kell a tersekkel, Sietni kell a versekkel, még fény van a szobában; feltárni okot és módot, de jő az est, és nem segít majd hogy sirunkon ne újrázzák meg semmiféle lámpa. hibánkat az utódok. Kaput kell tárni a sok nyögő, Azt hittük egykor — egy lendület tűzvészbe szorult dalnak, és boldog lesz minden em bet, hogy valami maradjon abból, akit a bánat azóta folyton nő hívtak Hidas Antalnak, s már nem tó, nem folyó, de tenger. tel kell mondani sürgősen'. Annyi sok halottat cipelünk, pii történt, hogyan történt: ,hogy sápadtak vagyunk tőiét * legjob\testvéreinket gabonaföldön is úgy járunk, leer ékbe hogyan törték. mint hangvesztett temetőben. Sietni kell a versekkel . ......... .......................... U tód, ha újra kezded és győzöl — az örömben rólunk majd rokonul emlékezz meg.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom