Népújság, 1979. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-11 / 264. szám
Az égboltról készült korabeli képeken a csillagzatokat jelképező fantasztikus ábrák joggal tűnnek elképzelhetetlennek a mai ember számára; Az égboltot ábrázoló kezdetleges térképeket nézve valamennyien elgondolkozunk azon, hogy ezek a tudomány fejlődésének egy meghatározott szintjét tükrözik, hogy a festő milyen művészettel adta vissza a formákat, és hogy, vajon milyen köd fedte el őseink szemét, hogy a csillogó pontok káosza helyén egy mesebeli világot álmodtak meg. A kutatások azonban bebizonyították, hogy őseink nemcsak fantasztikus elképzelései, de tudományos megfigyelései is helyet kaptak ezeken az ábrákon. A görögök például felhasználták a babiloniak következtetéseit, melyek szerint a csillagok valójában nem mozdulatlanok, hanem az egész égbolttal együtt mozognak. Ezek a nyughatatlan bolygók, melyek a földi megfigyelő számára elképzelhetetlen bonyolult mozgásokat végeznek, nem mások mint istenek. Ezeknek az elképzeléseknek megfelelően a Narr Őseink és a világegyetem pót, a Holdat és a bolygókat az égbolton szekéren száguldó istenségként ábrázolták. Mindez meglehetősen fantasztikus elképzelésnek tűnik, mely aligha lehetett képes a bolygók valóságos mozgásáról végzett megfigyelések tükrözésére. Valójában nem egészen így áll a dolog. Ismeretes, hogy a Nap körül keringő bolygók sebessége eltérő attól a sebességtől, mely- lyel a Föld megteszi ugyanezt az utat. Elmek következtében a földi - megfigyelő néhány pillanatig úgy érzékeli, hogy a Föld lassítja járását, egyes esetekben visszafelé megy, majd ismét visz- szatér saját pályájára. Ennek a jelenségnek a tükrözésére a régi könyvekben a Föld „győzelmi útjával” együtt ábrázolják a bolygónkat jelképező szekéren száguldó istenség megállóhelyét, és azt a pontot, ahol az istenség „lovakat vált”, vagyis a Föld visszatér eredeti pályájára. Ez a naiv ábrázolásmód jól tükrözi, hogy milyen szeszélyes formát ölthetnek a valóságos megfigyelések és ugyanakkor azt is, hogy a fantázia szülte ábrák hogyan képesek tudományos információt hordozni. Ügy tűnik, meglehetősen tudománytalan elképzelések alapján ábrázolták őseink az angyalok mozgását is az égbolton. De nézzük csak meg tüzetesen ennek az igazán középkorra valló elképzelésnek az ábrázolását. Az egyik angyalt természetes módon lábon állva, a másikat azonban fejjel lefelé rajzolták. Vajon mi ennek a magyarázata? Kétségkívül az, hogy a világegyetemben nincs lent és fent. Ez*a gondolat viszont már egyáltalán nem közép- kori,'hiszen ebben a korban még kétségbe vonták, hogy a Föld gömb alakú lenne, mivel akkor legalábbis egyik felén meglehetősen természetellenes helyzetbe kerültek volna az emberek. Így a megfordított angyal váratlan módon már nem a középkorra jellemző elképzelések, hanem az új világkép kialakulása felé mutatott. Költők mesélnek Tantlori Dezső: Medvetalp és barátai, Iszlai Zoltán: Manóalagút és Kányádi Sándor: Farkasűző furulya A költészet és a mese rokonsága mély: a világ gyermekek számára feltáruló csodáit a költészet őrzi meg a felnőtt tompuló szeme számára. A szavakkal való játék: a dolgok fölfedezése és megnevezése, a rejtett összefüggések meglátása a költő és a gyermek közös élménye. „A költő olyan, mint a kisgyerek” — írja egyhelyütt József Attila. Csoda-e hát, hogy a legszebb meséinket költők írták, kezdve Petőfi János Vitézétől, Weöres Sándor sok szép mesejátékáig? Tandori Dezső, az utóbbi évek egyik legizgalmasabb költőegyénisége gyermekkorának tárgyi emlékeit is őrizgeti. Az előző könyveiből már jól ismert játékmackó-seregletéről szól új, Medvetalp és barátai című meseregénye. A játékok nem egyszerű tárgyak — ezt minden gyerek tudja. Különösen a játékmackók nem azok. önálló életet élnek, s mindegyikük részese azoknak a csodálatos „Legnagyobb Mackó Dolgoknak”, amelyekről az embernek csak sejtelme, vagy álma lehet. A kis Pogácsás egy zacskóból kerül a medvék társadalmába, egy író, Medvetalp gyűjteményébe. A picike mackó megismerkedik új környezetével: Alattyánnal, a medvék korelnökével és a többi jótékmacival és különféle tárgyakkal: elefántossal, radírral, Lipton- nal, a teásdobozzal, „akiket” a mackók kettős lénye varázsol élővé. Pogácsás, aki csak akkora, mint nagyobb társainak az orra (azaz bocsánat: „ormója”) belecsöppen ennek a világnak mindennapjaiba, éli csodálatos életét. Az álom a legigazibb valóság: megelevenedik benne, s lelket kap a játék. A medvék barátja. Cs’ripovics Csiprip játékmadárból az álmokban válik elevenné, majd egy madárhírlap szerkesztőjévé. Ezekben az álmokban ugyan még jégbe fagyva áll, de indulásra vár már távol a Kormos Pista nevű gőzhajó, amelynek jövendő kapitányát: Pogácsást azonban elajándékozza az író. Szégyenlősen, mint egy csínytevésen kapott kamasz, úgy adja egy gyermek kezébe, hogy vele hajózzon tovább. Csodálatos és újszerű Tandori mesevilága, de nehézkes könyvének szerkezete. Egyes részei elhúzódnak, terjengőssé válnak, a konkrét költészet és próza kísért benne. Szántó Piroska rajzai nagyon szépek, hangulatosak, a mackók emberszemet kapnak rajtuk. rült. Megtudja a ház titkát: a rendetlenség az erdész huzattól fájós fogának a következménye, aki kípjában elrontotta gyönyörű svájci puskáját is. Nem csodá hát, hogy ebben a zaklatott állapotban zavarja a manók munkájának a zaja és esküdt ellenségükké válik. A túsz kiszabadítására különböző terveket szőnek Pista és kis barátai, de ezek sorra kudarcot vallanak, végül Pista maga is az óriási hűtőszekrény foglyává lesz, Kombinált Karcsival és Mocsári Marcsival, a szegény lyukfúró gyíkleánnyal együtt, akivel a go- molyasajt lyukvilágcsúcsát akarja megfúratni az erdész. Végül alagút készül a hűtőszekrény alá a foglyok kiszabadítására egy va- kondokcsapat segítségével, s ez csapdájává válik a szökevényeket üldöző dühös erdésznek. Így aztán alkalom nyílik árra, hogy megértessék vele, hogy a fogát kell kihúzni ahhoz, hogy minden bajt orvosolni tudjanak. A könyv befejezése kitűnő — a valóságban is megtörténik a mesei igazságszolgáltatás — csak éppen a felnőttek sem sejthetik, milyen izgalmas és kalandos úton ment végbe mindez. Iszlai története Levis Carol: Alice csodaországban című meséjére emlékeztet némileg, de kitűnően építi be ezt a hagyományt. Szabados Árpád illusztrációi jól követik a könyv hangulatát. Kányádi Sándor meséskönyve, a Farkasűző furulya, mesék, versek, történetek gyűjteménye. A romániai magyar költő világa a népmesékből sarjadt. Nem a nyelvvel való játéjk a kiindulópontja, mint az előző két költőnek, hanem a hagyomány. A szülőföld mondásaiból, nevezetes helyeinek legendáiból állnak össze ezek a történetek. A természettel harmóniában élő embber életérzése sugároz belőlük. A kötet cimadó meséje egy öreg román pakulártól kapott furulyáról szól: a népek testvériségét hirdeti. A mese erősebb minden hatalmi szónál és megőrzi a nyelv és a hagyomány kincseit, vallja Kányádi Sándor. A mese legyőzhetetlen, hiszen a halálra szánt mesemondókat elragadja a griffmadár, és a mesegyűlölő királyt megöli a mese utáni szomorúság. (Mesék meséje). Berki Viola rajzai burjánzóak, színesek és gyönyörűek, ugyanazt sugallják mint a költő: a mese halhatatlan igazságát. Sokkal lendületesebb írás Iszlai Zoltán „hosszúmeséjé”, a Manóalagút. Erdész becséhez látogat Savanyú István főkertész, s vele nyolcéves fia. A házat üresen, szokatlanul furcsa állapotban találják: az ablakai ki vannak törve, minden szanaszét hever. Apjának dolga van, ezért a kisfiút egyedül hagyja a különös házban. Magányát Árpád bácsi, az öreg postás zavarja meg, aki a levélen kívül csodálatos hírt hoz egy törpe vízmű építéséről, amelyet természetesen egy erdei manószövetkezet végez. A szójátékok zápora indul el ezen az ösvényen és a nyelv repülőszőnyegén fellibbenő mese valósággá válik. Savanyú Pista, azaz becenevén Pattanj Pista, szövetkezik Czikkan Istókkal, a manöszövet- kezet háromszoros óriásdíjas és egyszeres törpedíjas vezetőjével, fiának: Kombinált Karcsinak a megmentésére, aki a manókat üldöző nagybácsi, Savanyú József fogságába keGábor László Kunszabó Ferenc: Telefonos nap Cles csörgés verte föl a mély, j ^ álomtalan kábulatból. Oda ! akart nyúlni, hogy megfojtsa a j vekkert, de a mozdulat legyintésbe ment át, és kilépett az ágyból. Hatalmasat nyújtózott, még a láb- i ujjai is ropogtak bele, de csak nem I derült jobb kedvre. A fürdőszobá- ] bán megengedte a tust, egy ujját alátartotta: ma reggel sincs meleg víz. Elzárta a csapot, odalépett a j polchoz: a készülékben még a ; tegnapi penge van, úgy koszosán. .. majd kiugrik napközben, s ; megborotválkozik a borbélynál, i Visszament, ledobta a pizsamát, [ öltözni kezdett. Mikor az óráját . csatolta föl, csörgött a telefon. ■ — Kezét csókolom, mama. j — Jaj, kisfiam! — jött az ünnepélyesen remegő hang. — Ügy izgultam, hogy nem lesztek már i otthon!... Hányadik már? Számo- j lód még? — Igen, mama. A tizedik évfor- ; dúló. i — Ügy jó — lágyult el a hang. — Csak * számoljátok, kisfiam! Mi. is negyvennyolc évig számoltuk szegény édesapáddal... Bal kezébe vette át a hallgatót, és nyúlt a zsebkendőért, megtörölni a homlokát. Édesanyja csak beszélt: — lő s most, hogy kint van a I temetőben, még most is számon | tartom! 1 — Igen, hogyne..: — mondta, és a , megszakítóbillentyűt nézte. — Jaj! — riadt meg az édesanyja. — Letelik a három perc! Karácsonyra úgyis jöttök! — Igen, persze! Nagyon kedves voltál mama, nagyon köszön... — a vonal már süket volt. A titkárnő kilenc után nyitott be. Hozta az aktákat, csípőinek mérsékelt ringatásával, szőke, ötcentis hajával, szőke almamelleivel a szitaszövet alatt — minden szőke volt ezen a nőn, még száján a rúzs is. — Kösz — fejezte be a férfi az aláírást. — Tízkor majd elmegyek; háromra pedig kocsit kérek. — És?... — mosolygott a nő várakozóan. A férfi kedvetlenül csúszott lejjebb a széken: — És mit csinálsz, ha hirtelen beüt a hosszú haj divatja, vállra omló hullámokkal, elöl frufruval? — Parókát veszel, drágám! — mondta a nő, s ment ki, egy fokkal erőteljesebb csípőringással. Ahogy a borbélytól jött vissza, Macát látta közeledni. Ez a dundi nő mindig vibrált, pattant, serdült, ez volt benne a fő vonzerő. Most lassan, szinte tagoltan lépkedett. — Mi van veled? — kérdezte, mikor kezet fogtak. Az asszony csak legyintett s belekarolt. A Körúton beültek egy presszóba. Maca az összes cukrot bedobálta a poharába, s kezdte tö- rögetni a kanállal: — Válik. — Sajnálod? — A fene! A férfit valamelyest megnyugtatta a másik zaklatottsága: — Szereted? A nő cigarettát vett elő: — Ö a felperes! — Á! A presztízs! — Marha! — ugrott föl a nő, és elrohant. Elégedetten nézett utána. Valahol megvan a telefonszáma. — Túlóra kell? — kérdezte a sofőr. — Nem kell, István. Csak kivisz Esztergomba. Elli gyorsan nyitotta az ajtót. — Mondtam a múltkor, ne gyere idáig a kocsival, s várd meg a sötétet! L e sem vette a nagykabátját, megölelte a nőt. Elli egy kicsit magasabb tőle, s minden nyúlánk, minden finomívűen hosz- szú rajta. És fekete, mindenütt... Sarkáról enyhén megemelkedve nyúlt a szája után. A nő kiment kávét főzni, ő pedig hanyatt fordult, és cigaretta után kaparászott: Milyen jó meleg van itt. S a múltkor megjegyezte, hogy giccses az a rózsaszínű lámpaernyő: máris kicserélte. .. Felcsörgött a telefon. Elli ro- hanvást jött; odakint porlgyolát vett magára, annak az övét igazgatta: — Halló!... Értsd meg, ma nem! — S a kagylót lecsapva, rohant ki: — Jaj, a kávé! A férfi a szőnyegre vágta a cigarettát, aztán felkelt mégis, és a hamutartóba fojtotta. Szeme ismét, megakadt a lámpaernyőn: Fantasztikus! Ez szolid kék, de valami ugra-bugráló figurák vannak rajta. .. Meghallotta, hogy jön be és gyorsan nyúlt a ruhája után. Hétkor ért be a Nyugatiba. Az indulási oldalról felhívta a titkárnőjét. — Halló! — szólt egy férfihang. — Ki keresi?! Ha most előtte volna ennek a hangnak a gazdája... yalog ballagott, mígcsak sza- bad taxi nem jött. — Hová tetszik? — kérdezte a sofőr. — Magának hová tetszene? A vezető idős volt, békés-nagy pocakkal. Húsos füle szinte leb- bent, ahogy hátrafordult: — Nékem, uram? Haza. Az asz- szony lekváros derelyét főz ma. Mákkal szórja meg. Ö oldalt fordította a fejét. — Hát akkor én is elmegyek haza. Nem is volt kedve villanyt gyújtani. Ha az előszobában jobbra indul, s kezét a falon simítja, megtalálja a szöget... Nem találta. Bement a szobába, kinyitotta az ablakot: két emelet. „Negyvennyolc mintájú marok lőfegyver. Huszonöt méterre hatásos. Az önvédelem fegyvere” — forgott le fejében a meghatározás, míg az éjjeliszekrény fiókját húzta ki. Leült a sezlonra, hátát nekivetette a falnak... Így nem lesz jó. Lefeküdt. Emelte a fegyvert. Szépen ment, míg csak a cső pici, lilába játszó száját meg nem pillantotta. - Akkor vibrálni kezdett a pisztoly. Gyorsan leengedte: még elsül! Vinnyogva nevetett. Eldobta a fegyvert. p elállt, meggyújtotta a vil* ■ lányt, odament a telefonhoz. — Tessék! — jött a jól ismert hang. — Te vagy az?... Azt akarom mondani, hogy... Reggel édesanyám felhívott... Tulajdonképpen nem emlékszem, hol van az An- daxin? — Tessék?! „A szmoking bal zsebében van!” — jutott eszébe ebben a pillanatban, és ez egészen megnyugtatta: — Engedd meg, hogy házasságunk tizedik évfordulója alkalmából sok szerencsét kívánjak neked! — Mondd, nem lehetne ezt levélben ? — Ne gúnyolódj, kérlek! Nézd, ez alatt az egy hónap alatt én nagyon komolyan... A vonal valahol kattogott, ^'majd elmosódott hangok hallatszottak. — Halló! — Hallom. — Mit felelsz?! Az asszony egy szavát sem hitte a férjének; három gyermekük volt. I
