Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-04 / 206. szám
Czinke Ferenc kérdi: Gyerekjáték Polgár András tévéfilmjét csütörtökön este mutatták be. A filmet Gaál Albert rendezte. A tizenhét éves felnőttkamasz első nagy összecsapását a felnőttekkel, az élettel, az elviselhetetlen magány érzése indítja el. O egy szám csak az intézetben, ahová az anyja — bízvást kapcsolatai révén — be tudta dugni. Jó az indítás, várakozással tölti el a nézőt. Ká-Té évek óta arról álmodozik nagy-nagy kíváncsisággal, mikor fogják szeretni őt, vagy mi lehet annak az oka. hogy őt ide dugták és itt felejtették. Az író szándéka tisztességes. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a kamaszgyerek kitörését azért mutatja meg, mert az önzést, a felnőttek hitványságát, képmutatását, a simogató és soha komolyan nem vett Ígéreteit, ígéreteiket akarja leleplezni. Az anya is, a külker es is önző, testi és lelki szabadságaikban magukat jól érző, a családi kötelességet nem tűrő, vagy sajátosan értelmező figurák, akik jelen vannak mindennapjainkban. Ezt a kegyetlen, szeretetlen hátteret az író nem abban a mélységben mutatja be, mint ahogyan az szükséges lenne. Pedig ennek is megvan a helye az apró történetben. Rá is kérdez a lány a fiúra. miért nem az anyjához megy. A válasz kitérő. Később, amikor már enged az első merevség a lányban és KÉPERNYŐ ELŐTT A Gyerekjáték egyik jelenete gyerekes ötletekkel meg is alapozza a barátságot, fel— nőttesen isznak is, nem esik szó arról, hogy a lány miért él az apjával, hogyan és miért ment szét az a terv, hogy a fiú anyja és a lány apja egybeköltözzenek, vagy netán meg is házasodjanak. A két fiatal — a film logikája szerint — kap ugyan öt napot az élettől, ám ez a rövid találkozás is csak arra jó, hogy a fiú magányossága újabb fantomokkal népesedjék be. Mindaz, amit eddig elérhetetlennek érzett, most már riasztónak Szeptemberi levél Kedves Gyermekem! Talán nem is kellene hangoztatnom, hogy levelemben a legnagyobb szeretet hangján szólok hozzád, és írásommal javadat akarom. Az idősebbek, így én is, szüleid és nevelőid is sok tapasztalatot gyűjtöttek és kijárták az élet iskoláját. Lépten-nyomon azt tapasztaltuk, hogy a lelkiismeretes, becsületes munka meghozza a gyümölcsét, lelki megnyugvást ad. és ezt boldogulás követi az életben. Erre az életvitelre már most, az iskolás korodban fel kell készülni. Hogyan, azt kérded? Mint ahogy a szövet kis sejtekből, az anyag kis molekulákból épül fel, ugyanúgy az emberi jellem is finom, aprólékos nevelési mozzanatokból tevődik össze, amit az iskola, a szülök, az iskolai közösség (úttörőcsapat, KISZ) nyújt részetekre. Mindezek a diákok életére kivetítve azt jelentik, hogy az iskolai munkában, a tanulásban legyél lelkiismeretes, becsületes, kötelességteljesítő és szorgalmas, mindjárt a szeptemberi első tanítási naptól kezdve. Tanulásod legyen folyamatos, tehát minden tantárgyból minden leckét, meg kell tanulni, hogy egyetlen láncszem sem maradjon ki. Különösen fontos ez a matematika, fizika, de — ismétlem —, a többi tantárgyaknál is. Ha így teszel, a2 ösz- szefoglalás, az átismétlés sokkal könnyebb lesz, és az ismeretek, a fogalmak mélyebben elraktározódnak a tudatodban. Az újabb ismereteket, a frissen tanultakat tudod mihez kapcsolni, és így egyre bővül az ismeretköröd, illetve gyarapszik az általános műveltséged. A politechnikai oktatásnak nagyon nagy a jelentősége, hisz a „csak”' szellemi munkás egyoldalú ember, aki a háztartásában semmiféle barkácsolást nem tud elvégezni Ne ilyen legyél. Fejleszd a manuális, kézügyességi készségedet, hogy több mindenhez értsél! Levelemből kitűnik, hogy az első és legfontosabb kötelességed a tanulás. Ezzel párhuzamosan ügyelj a magatartásodra. mert ebben a magaviselet is benne foglaltatik. Ne légy önző, ne csak magadra gondolj, hanem tanulótársaid közösségében végezd a dolgodat. Ha kell, közös összefogással. egymást segítve, mert hisz’ ez egyik jellemzője a szocialista embertípusnak. Vállalkozz, és végezzél közösségi munkát, vagy egyedül, vagy ha úgy adódik, diákbrigádokban. Ha valamelyik tantárgyban kitűnsz, segítsél a gyengébb tanulótársadnak. Az udvariasságra és tiszteletadásra is felhívom a figyelmedet. Ezzel saját magadról állítasz ki jó bizonyítványt mind szüleid, mind tanáraid, ismerőseid előtt. Ha te figyelmes vagy másokkal szemben, ugyanezt elvárhatod és meg is kapod másoktól. Egy neveletlen viselkedésű diák ezt ne is várja! Legyél bizalommal szüléidhez, ök legyenek első számú barátaid, hisz’ nekik mindent elmondhatsz, örömet, bánatot. Megértik problémáidat, és biztosra veszem, hogy segítségedre sietnek. Ennél a kapcsolatnál igen fontos az őszinteség Ha végeztél a tanulással, segíts otthon a házi munkában. Örömet szerzel vele szüleidnek. Kedves Gyermekem! Nagyon örülnék, ha levelemet ugyanolyan szeretettel fogadnád, mint amilyen szeretettel írtam, és szeptemberben, az új tanév kezdetén, levelem tartalma iránytű, lenne az iskolai és iskolán kívüli munkádban! Korsós Nándor, nyugalmazott tanár tetszik előtte és ettől a riadalomtól indíttatva vissza- búvik abba a szorító kuckóba, amit addig elviselhetetlennek tartott? Csak azért adja fel a harcot, amit látott vagy amit megérzétt? Kevés az indok. Ez a film nem a gyerekek játéka, hanem a felnőtteké. A filmbéli srácok és a pedagógusok jó jellemzése és sanyarú világa mellett feltűnik a nagyvárosi élet forgataga, amelyben az emberek élik a maguk által választott életet, a züllés belső omlásait kendőzve, hazudozással fedve azt a hibát, amit korábban elkövettek. De hogy ez a hazu- dozás miből áll, hol van a gyökere, azt az író nem mondatja el egyik hősével sem. És ez a hiányérzet megmarad bennünk. A kép így nem teljes, a felnőttek hitványságát úgy kell körüljárni, hogy a nézőnek ne kelljen bosszankodnia a hiányzó lélektani okok miatt. A tévéfilm főszerepeit Fazekas István, Kolosy Judit. Gombos Katalin. Sin- kovits Imre és Végvári Tamás alakította. Farkas András „Hát ilyen jó a mai magyar képzőművészet?“ ’U Szombat déli nyüzsgés a parádi Kakukkban. Végre sikerül asztalhoz jutnom, s kikérem a szokásos bogrács- gulyásomat. A pincér kerül- fordul, majd udvariasan elém rakja az illatos étket. A nyál összefut a számban, de kanálhoz sem jutok, leb- ben -a vászonfüggöny, hogy régi, kedves festőbarátomat lássam viszont. Jó ötvenes, őszülő hajjal, sok gesztussal, fanyar iróniával. — Hát te hogyan vetődsz ide? — Lóránt Jancsi eladta magát az ördögnek. Megnősült! A függönyön túl lagzi- zunk. — Éppen Párádon? — Az ara mátraalmási. Apró falu Galya alatt. Különben ott telepszenek meg, csak előbb Jancsi csinál magának egy műtermet. Czinke Ferenc fordul egyet, hogy söröspohár is legyen a keze ügyében, aztán mellém telepszik, s beszélgetünk. Van miről! Nemrégen tüntették ki Heves megye művészeti díjával. — Munkácsy-díj érdemes művészi cím. Most pedig egy újabb. Szereted, ha ünnepelnek? Elhúzza a szájét. — Inkább az esik jól, amikor munkáimon vitatkoznak, Értik, nem értik? Mindegy. Fontos a közeledés, a kapcsolat. Persze az elismerésnek minden ember örül. Különben Egerben, Hatvanban elég sokat állítottam ki, s igencsak vigyáztam a színvonalra. Mert saját képessége alatt sose szerepeljen a művész. Inkább hagyjon ki néhány szereplési alkalmat. — Hallom, van azért „kü- lönbejáratú” véleményed a díjazásokról. — Túl sok a különböző kitüntetés, ami szerintem káros. Cím, rang, jutalom akkor ér valamit, ha csak az igazán kiemelkedő műnek, a nagyon példás tisztességnek szól. Minden egyéb a díjat, az elismerő diplomát devalválja. Persze, magamat sem vonom ki ez alól. Lassan többen viselünk valamilyen rangot, titulust, mint akinek még nem osztottak. Hát ilyen jó a mai magyar képzőművészet... Kortyol a sörből, aztán témát váltunk. — Hívtak Egerbe. Ott tudnád hagyni Salgótarjánt? .Kapásból felel. — Valóban invitáltak a tanárképző főiskolára. Tanítani kellene, amit szeretek. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Lakást is biztosítanának, továbbá vonz a megye élénk képzőművészeti élete. Az új művésztelepen jó néhány fiatal tehetség érlelődik, a kiállítók arculata sokszínű. Viszont Salgótarjánnak is tartozom. Ott futottam be, kellő iskolák után bányászfiatalból ott váltam festővé, grafikussá. Mint egykori Szőnyi-nö- vendék különben is életformám a hűség, a ragaszkodás. Mindenhez. A választott téma hiteléhez, az emberi igazságok kimondásához, vállalásához éppen úgy, mint a néphez, ahonnan kiszakadtam. — Ezt művészi hitvallásnak fogjam fel? — Természetesen. S bár néha eltávolodom ideáljaimtól, egy időben erősen izgatott a nonfiguratív, azért mindig volt bátorságom, erőm visszatérni a magam választotta, szinte eleve elrendelt irányvonalhoz, a tágan értelmezett vagy éppen magamhoz igazított terrrté- szetelvűségnek tartalmi,1 formai világához. Óhatatlan, hogy a mégleJ pő találkozás során tervek, készülő művek szóba ne kerüljenek. — Most mit csinálsz? — Amikor megláttalak; tulajdonképpen azért igyekeztem ide, hogy erről beszéljek. Nagy fába vágtat» a fejszét. A költő Sinká rajzolgatom, festem. Ügy érzem, ha valaki hitel ábrázolhatja, az én vágyó] A nagyrozványi zsellériva-? dék, aki ugyanúgy küzdötte-! végig az életét, mint Sinka István. Kajánkodom.' — Reprezentatív portrőtí. lesz? — isten őrizz! Nem is na- gyón veszek kézbe róla hátramaradt fényképeket, rajz-L kísérleteket. Ismerem azon-M bán a költő munkásságát^-, életművét, ami kimeríthetett! len bánya, ha az arc mögött ti rétegeket, a szellem felt szín alatti vonulatait akarja összefogni, kivetíteni st művész. Vagyis • feladat, munka ez a javából! S igen örülnék, ha a II. országos portrébiennálé bemutatóján ott lehetne. Ezzel az igénynyel dolgozom... Moldvay Győző 3. Nem értette. A kocsi zökkenők nélkül, mintha tükörsima úton járna, úgy suhant. Már majdnem a végére ért a Börzsönyviczey utcának, a rettegett lyukakkal tarkított útszakasznak, amikor megállította a kocsit. Az engedelmesen, simán megállt, minden zökkenő nélkül. A motor halkan, egy- neműen zümmögött, elzárta és kiszállt. A motortető párállott a ráesett nedvességtől, s a kocsikerék tengelyig, tárcsaközépig benne volt egy latyakkal, sáros vízzel telt lyukban. Hosszan, gondterhelten. elmerülten nézte a kereket és a lyukat, majd visszaült a kocsiba, rükverc- be kapcsolt, és nagy gázzal, hogy ki tudjon mászni a lyukból, hátravitte az autót. De a nagy gáztól az hirtelen ugrott meg, simán, zökkenő nélkül megint úgy, mintha tükörsima úton túladagolta volna a gázt. Futott a kocsi hátra, vagy húsz métert a lámpával hiányosan megvilágított utcában, de azt újra csak teljesen simán, lyukat jelző zökkenő nélkül. Miután éber volt és világosfejű, tisztán látta, hogy itt most valami szokatlan dologgal találkozott, amit tisztáznia kell. Ezért most is kiszállt, megint csak a volán melletti bal első kereket vet. te szemügyre, az most is egy lyuk fölött állt, de most a gumi barázdált bevágásai pontosan egyvonalban voltak a víztükör felületével. Elővette a zseblámpáját, leguggolt és precízen körbevilágított, úgy nézte. Semmi kétség, a gumi a vízen állt. Ahogy ott guggolt, világosan látta a tócsában a kerék tükörképét, látta magát a víztükörben, torzan megnyúlt arcát, a világító lámpa mozgását. Hogy meggyőződjön a teljesen lehetetlen helyzetről, bal kezébe vette a lámpát, odavilágított, ahol a víz és a gumi összeért, s jobb kezével belenyúlt a latyakba. Hófehér kézelője, szürke ka- bátujja mélyen eltűnt a lyuk vizében a gumi alatt, s érez. te, amint ujjal, a gumi túloldalán kiérnek a vízből, kaparásszák a levegőt. Semmi kétség, a gumi a kifeszített víztükrön állt Felállt, nézte sáros jobbkezét, majd óvatosan jobblábát is beletette a latyakba, boka fölött jó három centiig elöntötte a víz a lábát, hogy a szutykos, ragadós nedvesség belefolyik a cipőjébe. Hirtelen nagyon megijedt. Mintha valami forróból kellene kirántania a lábát, kirántotta, eloltotta a lámpát és beült az ülésre. Az ajtót nem csukta be. Gondolkozott. Rövid elmélkedés után letette a lámpát maga mellett az ülésre, kiszállt, megnézte újfent a kereket. Az úgy állt moccanatlanul, ahogy az előbb. Felgyűrte kicsit a kabátja ujját, rátámaszkodott a kocsi bal elejére, tiszta erővel átadta súlyát a forró lemeznek, az rögtön horpadt is a keze alatt, de hiába erőlködött, a kereket nem tudta belenyomni a vizes lyukba. Megállt, rövid erőlködés után, újra elővette a zseblámpát, világított és újra belenyúlt a vízbe a kerék alá. Az eredmény ugyanaz volt. Keze akadálytalanul tudott a gumi alatt átjutni a másik oldalra, semmi kemény, szilárd, a kereket fenntartó tárgyat a vízben nem talált. Újra eloltotta a lámpát, energikusan visszaült a volánhoz, becsukta az ajtót, rükverc, gáz, hátrafelé simán visszasöpört az utca elejéig. Ott felgyújtotta or- szógúti reflektorát, s nagy gázzal „gavallér-rajttal” nekivágott az utcának. Egyre fokozódó sebességgel rohant a lyukak felett a tükörsima úton. mígnem a végére ért. Ott kiszállt, visszament az első komolyabb latyakhoz, beledugta a lábát, a víz majd sípcsontközépig ért. Elégedetten bólintott, visszament a kocsihoz, elzárta a motort, lecsavarta az ablakot, azzal nekiállt és visz- szatolta az autót egészen a lyukig. A kocsi bal hátsó kereke szépen, engedelmesen döccent bele a sárosvizes horpadásba. s ott megállt. A latyak elérte a hátsó tengelyt. Zseblámpa előtt, letérdelt, most már nem törődve a sárral, otthonosan nyúlt bele a koszos vízbe, s tapogatta közben a vízben álló kereket. Elégedetten konstatálta, hogy a gumija a horpadás alján nyugszik, és a víz a kocsi alját veri. Visszaült, begyújtotta a motort, s már indulni akart, amikor valami megállította. Egy röpke suhanó érzés volt, kiszállt a kocsiból és még- egyszer megnézte a kereket. A kocsi bal hátsó radiálja a víztükör felületén állt a tükörsima, fényszegény, de abszolút gúnyosan vigyorgo, nedves víz felületén. Szinte bukva esett térdre, és úgy kapott bele a vízbe, hogy körmei beleakadtak a talaj aljába, de aztán könyé. kig, vállig belébújva a tócsalyukba akadálytalanul ment át keze a gumi alatt. A gumi a víz felületén állt olyan szilárdan, mint a többi a szürke aszfalton. Felállt, kiguvadt szemekkel nézte autókerekének szörnyű képét, majd visszaült, nagy gázzal megint rük- vercezett, de a kocsi csak megint simán ment hátra, hogy a tócsák, latyakok, lyukak sűrűjébe érjen. Az utca közepén megállt, megint leállította a motort, kipattant. A kerekek vízben álltak lyukmélyedésig. Elindította a motort, a kerék újra felkerült, felkerülhetett a kifeszített víztükörre, mert simán, zökkenés nélkül suhant a kocsi. A hajnali rendőrjárőr ott talált rá dr. Kámfort Lajosra, amint könyékig-vállig vájkált autója mellett, az autókeréktől olyan lépésnyi távolságra, egy vízzel teli aszfaltlyukban. A kocsi ajtaja nyitva volt, a motor járt, Horváth 13. János törzsőrmester megpróbált a sárral, vízzel lócitrommal teljesen átitatott egyénnel beszédbe elegyedni, de amikor az minden felvilágosítás-kérésre eszelősen csak azt hajtogatta: „Nincs.. nincs itt semmi, ami fenntartaná..., ennek utána kell nézni. .. Nincs, nincs itt semmi..— és közben változatlanul vájkált a lyukban, akkor, miután a kesztyűtartóban levő forgalmi engedélyből mégtudták, hogy dr. Kámfort Lajos főosztályvezetőé a kocsi, kihívták a mentőket, (VÉGE)
