Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-30 / 229. szám

A ludak Galibája Ludas Matyi csodadoktor álruhában készül Döbrögi újabb megverésére (Fotó: Szántó György) Az ütemes taps, a harsány kiáltozás: Éljen Lúdas Ma­tyi, sokáig zúgott az egri Gárdonyi Géza Színház évadnyitó előadásán, ame­lyen is a nemzetközi gyer­mekév tiszteletére a Faze­kas Mihály elbeszélő költe­ménye alapján Schwajda György írta darabot mutat­ták be. Őszintén szólva, kicsit cso­dálkoztam a gyerekeken, miért pont Matyit kívánják vissza. Hiszen ugyanilyen alapon újrázhatnák függöny elé a kedves Díszletlibát, akit állandóan ok nélkül megvernek, vagy még in­kább a főlúdat. Galibát, aki az egész cselekmény elindí­tója, mozgatója, szervezője, irányítója, a maga igazság­érzetével, csalafintaságával, jópofaságával, kalandéhsé­gével, okosságával egyetem­ben. De lássuk csak, ki is ez a két utóbbi figura? Schwajda György talán olyanféle meg­gondolásból, hogy a többek által kimondott igazságok jobban megérthetők, átérez- hetők a gyerekek számára (???), talán olyan megfon­tolásból, hogy a 6—14 éve­sek leküzdhetetlen szimpáti­át éreznek mindenféle állat iránt (!!!), a darabot liba­szemszögből állította szín­padra. így a keretjáték sze­rint a' vásárra vitt madarak föllázadnak eladásuk miatt, s hogy a gazdit se érje kár, egy színjáték bevételéből akarják kárpótolni. A mesét természetesen, ők játsszák, saját szájízüknek megfelelő­en. Ha arra gondolunk, hogy az ötödik osztályos kötelező tananyag mennyire felfris­sülhet ilyeténképpen, az írói ötletet csak dicsérni lehet. A nézőt — legalábbis a felnőttet — sürgősen eltölti a várakozás. Lássuk hát az újszerű libadarabot, amely­nek értelemszerűen lúd lesz a főhőse, feltehetően öt akar­ják állandóan pecsenyévé sütni, csak ezért történik Matyi megveretése, csak ezért Döbrögi háromszoros elpüfölése, melynek során a legény valószínűleg csakis eszköz lesz az ütlegelésben! Persze, a gyereknézőt is eltöltené a várakozás, ha a programadó kinyilatkoztatás­ig — mert volt ilyen — oda tudna figyelni a kavargó színpadkép elterülő hadmű­veletei ellenére. Mindenesetre a nézőtér lelkesen felsóhajt, amikor végre megjelenik a tan­könyvből már jól ismert Lúdas Matyi. A kritikus ettől a ponttól kezdve azonban egyre bi­zonytalanabb. Az írónak, vagy talán a rendezőnek ugyanis nem volt elég ereje ahhoz, hogy szükségképpen, a szándéknak megfelelően, elszakadjon az eredetitől. A hangsúly a veréseken ma­rad, a főlúd, Galiba figurája ennek következtében nem 1979. szeptember 30., vasárnap tud kellően megerősödni. Talán ezért állítják mellé — mintegy megkettőzésképpen — a díszletlibát. A díszlet­libának azonban semmilyen funkciót nem adnak. Nem lendít a cselekményen, nem ő az, aki tagolja a darabot, nem hangsúlyozza az arra érdemes részeket, nem iga­zán ellenpólusa, nem igazán árnyéka Galibának. Hogy mégis a színpadon marad­hasson, önálló életre kél. S ezzel végképp összezavaro­dik minden. Van Matyi, aki bár főhős, nem az igazi, mert a lúd folyton súg neki. Van Gali­bánk, aki igyekszik minde­nen rajtatartani a kezét, mégsem tud kibontakozni. S itt ez a szegény díszletliba, aki jobb híján eljátssza a színészélet sanyarúságát. Magánszámokba bonyoló­dik a gyerekekkel, egyszer például levonul a színpadról, mondván, nem vállalja to­vább a komédiás sorsát (ter­mészetesen a nézőtérről za­josan visszakönyörgik). Tény­leg. most a három közül melyiket is szeressem a leg­jobban? Mert muszáj vá­lasztani, hiszen alakjaik nem forrnak szorosan eggyé. Nos, marad a régről 1 ismert Lú- das Matyi. A kissé talán zavarosnak tűnő felépítéshez ellenállha­tatlanul ide kívánkozik az eredeti tanulság újrafogal­mazott változata, amely ta­lán magyarázza is egy ki­csit az eddigieket. A liba­igazság — Döbrögivel ki­mondatván (!) — így hang­zik: Nem az a fontos, ki megy elől, ki hátul a liba­sorban, úgyis ugyanarra a legelőre járunk. ■. A rendezés jobb annál, mint ahogy a fentebbiekből következtetni lehetne. Szűcs János keze munkáján azért mindenütt érezni, mennyire szívvel igyekezett az apró­ságokat nem gügyögő mó­don, hanem okosan elszóra­koztatni. Jól épített a fia­tal közönség fantáziájára, a kislányoknak, kisfiúknak ar­ra a tulajdonságára, hogy teljesen átélik a színpadon történteket, nem állják meg, hogy bele ne szóljanak. A kellőképpen tagolt előadás­ban erre több alkalommal lehetőséget is kapnak. A fi­gyelmet természetesen hálá­ban és lelkesen viszonozzák. Kétségkívül az is erénye a produkciónak, hogy a szi­rupos díszletezés helyett az amatőr színjátszásból oly jól ismert vidám, színes és sár­ga létrákat alkalmazzák . a különböző helyszínek meg­jelenítésére. Alkalmat adva ezzel a mellékszereplők ál­landó tevékeny mozgására is — Székely László munkája. Jól illeszkednek ehhez Sza­kács Györgyi jelmezei, ame­lyek jelzéseikkel érthetővé teszik a nehézkes alakvál- toztatásokat. Együttesen 'jó, vásári a hangulat. Az viszont már kevésbé érthető, miért kellett a ren­dezőnek a népmese ihlette darabhoz operettes, népszín- műves elemeket is kompo-' nálnia. Sok volt a Lúdas 1 Matyi rajzfilmes feldolgo-1 zásából jól-rosszul átvett, I nem mindig erre a pódium­ra való ötlet is. mint példá­ul a libák „magaslat-üldör gélése”. Az eddig elmondottak el­lenére a végeredményt mé­gis úgy lehet summázni, a gyerekközönség kellemesen szórakozik. Ez pedig minde­nekelőtt a színészek friss, szellemes játékát dicséri. Elsősorban is a Galibát megjelenítő Somló Istvánét, aki kellemesen, nagy komé- diázó kedvvel, tökéletesen kihasználja a számára meg­adatott lehetőségeket. Nem­csak a színpadi figurákat igyekszik a tőle telhető mó­don egységbe kovácsolni, de ő a legfontosabb összekötő­kapocs a pódium és a néző­tér között is. Máhr Ági, mint díszletliba, szintén üdí­tő színfoltja a délutánnak. Temperamentumosságával minden jelenetében felpör­geti az előadást. Erényeit remélhetőleg egy másik da­rabban még jobban tudja kamatoztatni. Galkó Balázs Matyiként hármójuk közül ugyan a leghalványabb, de lelkes igyekvése — mely he­lyenként felcsillanó megol­dásokat eredményez, szintén kétségbevonhatatlan. Döb- rögit korrekt módon for­málja meg Somló Ferenc. Németi Zsuzsa Muzsika- koszonto A hagyományokhoz j híven, október 1-én ismét í > a dallamokat, hangokat,J ritmusokat: a zenét ünnep- j li a világ. Azt a különle- ■ ' ges művészetet, amelynek ; titkait máig hiába próbál- i ' ják akár komputerekkel is i ! feltárni, mindig újabb és , újabb meglepetésekkel ] szolgál. Hiszen azt, hogy j mennyire jelen van min-1 \ dennapjóinkban. fölösle- > ges magyarázni. Dallam kél \ szomorúságban, vígságban. ( a műnké kezdetén, a dolog) végén, a legidősebbek, a > legfiatalabbak ajkán is. 4 ! zene azonban nemcsak az i embereké, hanem az egész j élő világé, az állatok, sőt ( a növények is érzékelik. Beszélnek gyógyító zené- í ről. ritkán még ártóról is. Titkok, csodák. De ugyan kit is foglalkoztatnak a ] rejtélyek, amikor késő dél­után valahol fölcsendül egy! Beethoven-hegedűszóló, es-> te kigyúlnak a fények az i operában, vagy a discoi hangjaira összesimul egy j fiatal pár. Elegendő hall­gatni, érteni, érezni, s el- • fogadni mindazt a szépsé­> get, örömet, amelyet a mu- < ! zsika birodalma kínál, sí | amelyért így esztendőnként í tán kevés is a koncertekkel, > hangversenyekkel egy na- ■ i pig reá irányított ünnepi i ! sugárnyaláb. i f-n.) Kamerák előtt az Egri Néptáncegyütic­A Falujárás a megyében A tv Falujárás című műsorának szerkesztői, Gerhardt Zsu­zsa vezetésével, Heves megyébe látogattak az elmúlt hetek­ben. Kameráikkal bepillantottak e táj őszi mezőgazdasági mun­káiba, így többek között részt vettek a történelmi borvidék egyik legjelentősebb eseményén, a szüreten. Ellátogattak He­vesre és Visontára is. A falujárók emellett felvételeket ké­szítettek a csak három esztendeje alakult, de már neves Egri Néptáncegyüttesröl is. Felvételeink ekkor készültek. (Fotó: Szántó György) — Szóval ez most lelkesítő beszéd, amit így támadás előtt intézett hozzánk? Stammler megtorpant, megállt; ránézett Andrásra: — Na, mi van az asszonya kával? — kérdezte egészen megváltozott hangon. — Megkezdődtek a fájá­sok. Ott a bába is. — Aztán kissé kínosan-szemérmesen még ennyit mondott: — Se­hogy sem akart elengedni. — Visszamégy? — Hát... ha lehet. — Pedig azt akartam, hogy gyere ki velem. — Ha parancs... vagyis, ha úgy gondolod .., — Ugyan, menj csak! Hátha meg is lesz a gyerek, mire odaérsz. Barátom, mi­re ez a klapec felnő, már az egész világon kommu­nizmus lesz ... Mi ugyan le­het. hogy holnap megdög- lünk, de ... hol sírjaink domborulnak. .. Gúnyosan költői mozdula­tot tett a levegőbe, de a szája széle remegett. — Frici! — Na. — Szedd már qssze ma­gad! Hozzálépett, egy pillanatra átfogta a vállát, megszorí­totta. — Jó — mondta Stamm­ler. Zavarban volt egy ki­csit; be is gombolta a nyi­tott zubbonynyakát. — Bs ne haragudj, hogy most elmegyek! — Ugyan — mondta, ugyanúgy, mint az előbb. — Menj csak! — Értem küldesz? — Hát, ha nem jössz vissza magadtól. .. — Jövök majd én. Csak ha közben mégis... szóval, ha hamarabb lenne valami. — Jó. Ha mégis. Akkor küldök — nyújtotta a kezét. András megszorította. Ke­zet fogott Czaunerral is. — Milyen ünnepélyes vagy — mondta Czauner. — Add ide inkább a pus­kád, hadd hozom rendbe addig! Szükség lehet rá. Jó, odaadta a puskát, s ledobta a tölténytáskáját is. Úgy indult el, sima derék­szíjjal. Kint az iskolaudvaron, a termek előtti hosszú tornác lépcsőjén néhányan fegy­vert tisztogattak. — Szervusz, András! Apa vagy-e már? — Még éppen nem. Va­gyis azóta talán már... le­het. ■ — Üdvözöljük a kisma­mát! Az egyik fel is állt, oda­jött hozzá. — Te, nesze csak, ezt meg éppen erre a célra tarto­gatom! — S egy szelet cso­koládét nyomott a kezébe. — Vidd él neki, erősít! Hát ezt nem lehetett nem elfogadni. Vajon mióta ku- porgatta ez a fiú ezt a fa­lat csokoládét? S vajon mi­ért? — Lőjünk-e neki galam­bot? — kérdezte a komor Kovács, a rozsdás bajúszú. — Ilyenkor finom, gyenge galamblevest kell enni. Ránézett, mosolygott. Te mondtad neki, nyavalyás, hogy nem fogok- örülni. Odalépett, hátba verte: — De nem előtte, te okos! Majd másnap. Hiszen még nincs is meg a gyerek. Kiabáltak még neki, de nem is volt képes rájuk figyelni. Csak széttárta a karját, mutatva, hogy nem­igen tud ő már mit mon­dani. — Azért csak ne csüg­gedj! — engedték el. — Mással is megtörtént már, hogy apa lett... Mikor a kaput kinyitotta, éppen két tiszt ért oda ló­háton. Az egyiket, ahogy nyeregből szállt, hátulról is megismerte, Hammer. volt, egy idősebb, volt tartalékos hadnagy a dandártól; a má­sik idegen, bár abban is volt valahogy valami. isme­rős, de nem jött rá. rögtön, hogy kicsoda. — Nyissa már ki a kaput, Kis elvtárs — szólt rá könnyedén visszatisztelegve Hammer. Kinyitotta a kaput, az egyik szárnyat, s tartotta is, amíg bevezetik a lovukat az iskolaudvarra. — Hova indult, vöröska­tona? — kérdezte az idegen tiszt. — Jelentem, a faluba — Némi rossz érzéssel vála­szolt, mert sejtette, hogy a tiszt, ha már megkérdezi, nem elégszik majd meg ennyivel. — Hm a faluba? Fegyver nélkül? , Na most aztán mi az ör­dögöt mondjon erre? — Nem vagyok szolgálat­ban. — Márminthogy szóval nincs szolgálatban ... pilla­natnyilag — fürkészte vé­gig gúnyosan., — Furcsa. Maguk talán nem szereztek tudomást arról, hogy táma­dást indítottunk a szemben álló ántánterők ellen? „S hogy állítólag maguk is részt vesznek ebben a tá­madásban? Elkerülte a fi­gyelmüket? (Folytatjuk.) / A Ludas JMatyi az egri Gárdonyi Géza Színházban

Next

/
Oldalképek
Tartalom