Népújság, 1979. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-30 / 229. szám
I ’-J r' t Mércénk-e a világszínvonal? Jó rajt a cukorgyárakban Aligha akad valaki, aki a címben szereplő kérdésre ne határozott igennel válaszolna. Hiszen manapság már nem csupán a vállalati vezetők, a közgazdászok és a külkereskedők tudják, hanem az utca embere is, hogy a hazai, de különösen a külföldi piacokon csak azt lehet jól eladni, ami kiváló minőségű, tetszetős és tartós. Ma is így van ez, de még inkább így lesz holnap és holnapután. Ha pedig valamilyen termékünk, legyen bár az gép, háztartási cikk, vagy élelmiszer, nem felel meg a világpiac diktálta követelményeknek, az vagy nem talál vevőre, vagy pedig csak áron alul lehet értékesíteni. Dr. Trethon Ferenc munkaügyi miniszter véleménye szerint népgazdaságunk, de a vállalatok sincsenek olyan helyzetben, hogy megengedhessük magunknak azt a luxust, hogy termékeinket — főként a tőkés országok piacain — ne eladjuk, hanem kiárusítsuk. Tehát egy száz forintba kerülő termékért legalább száz- egy forintot kell kapnunk, nem pedig hatvanat, hetvenet. Nem is lehet tehát azon vitatkozni, hogy vállalatainknak, termelő üzemeinknek egyre inkább meg kell teremteniük a lehetőséget ahhoz, hogy a termékek egyre nagyobb százaléka legyen kiváló minőségű, kiállja a piac értékítéletét, és gazdaságosan értékesíthető legyen. A mérce tehát ismeretes minden termelő üzem vezetői előtt. Az is tény, hogy a legtöbb helyen valóban törekszenek arra, hogy jobb termékeket állítsanak elő. Furcsa viszont az, hogy míg egyrészt a vállalati vezetők ismerik az elvi követelményeket, addig konkrétan alig, vagy egyáltalán nem ismerik a külföldi piacokon a konkurrensek termékeit. És ez főként azért van, mert az általuk előállított ten éket többnyire nem ők adják el — a piaccal tehát többnyire csak közvetett és nem közvétlen formában találkoznak. Mondhatja erre persze bárki, hogy a külkereskedelmi vállalatoknál kitűnően képzett emberek dolgoznak, akik jól tudják közvetíteni a piaci hatásokat, másrészt vannak kiadványok, prospektusok, amelyek révén lehet tájékozódni arról, hogy hol, ki milyen terméket állít elő. Mindez azonban csak részben igaz. Egészen más mondjuk a földrajzkönyvből megismerni egy országot, mint személyes élményekre is szert tenni. A közelmúltban egy tájékoztatón dr. Kovács Imre mezőgazdasági és élelmezés- ügyi miniszterhelyettes szólt arról, hogy a méltán híres magyar élelmiszercikkeket is egyre nehezebben lehet eladni a nyugati piacokon. Ez részben abból is adódik, hogy a hazai vállalatok ugyanazokkal a termékekkel — téliszalámi, gyulai kolbász, stb. — jelentkeznek, amíg a konkurrencia újabb és újabb ízesítésű kolbászféléket, egyéb termékeket dob piacra. És nem csupán a nyugati országok cégei jelentenek nekünk ma már konkurrenciát, hanem egyre inkább a szocialista országok vállalatai is. És kiderült az is a beszámolóból, hogy hazai húsipari vállalataink vezetői alig-alig jutnak ki a nyugati országokba személyes tapasztalatszerzés céljából, mert az üzleteket vagy a külkereskedelmi vállalatok kötik, vagy pedig a tröszt szakemberei tárják fel az értékesítési lehetőségeket. Természetesen ez nem csupán a húsiparra, hanem az élelmiszeripar többi ágazatára is jellemző. A piac konkrét ismerete nélkül — csak áttételeken keresztül — aztán nehéz dolog kitalálni valami olyan új terméket, amely valószínűleg kelendő lesz. A kialakult gyakorlat — amely nem csupán az élelmiszeriparra jellemző — lassítja a termékszerkezet váltását, gátolja az élénkebb piaci tevékenységet, a piachoz való gyors igazodást. És Kinek nincsen kocsija... 11; az bizony valamikor — ahogyan a szólás is tartja — gyalog ment fel Pestre. Természetesen mindez ma már a múlté, hiszen aki nem vett még „járgányt”, az rendelhet taxit, utazhat vonattal, busszal, sőt ha kedve van hozzá, akár stoppolhat is. Egyszóval csak azért, hogy gyorsabban, s főleg kényelmesebben utazhassunk, nem kell már kocsit vásárolni. Sőt! Ez év augusztus 19- nek délelőtti óráiban tizennégy vállalati pénzen üzemeltetett gépkocsit számoltam meg a szilvásvára- di lovaspálya előtti téren. „Verseny lesz, vagy nemzetközi tanácskozás?” — kérdeztem az egyik helybéli ismerőstől. „Á, nincs itt semmi rendkívüli esemény, csak, tudja Szilvásváradot és környékét egyre többen ismerik és szeretik az országban” — kaptam a gyors és a lényeget summázó választ. A történtek után egy héttel Parádfürdön volt újból alkalmam megszámolni az A és B-s rendszámú autókat. Ha jól emlékszem, 17 sorakozott — volt közöttük Mercedes, Polski Fiat, 1500-as Zsiguli — a szanatórium melletti utcákban. Mivel a település a már jól ismert szépségein kívül itt sem kínált semmi friss újdonságot, érdekességet, ezért a rövid barátkozás után újból útnak indultam — qz OTP- részletre vásárolt 1200-as Ladámmal — és a legközelebbi „kikötésre” Galyatetőn, a nagyszálló előtt került sor. Bevallom őszintén: itt már több mint kíváncsiságból kezdtem számolgatni az állami, a szövetkezeti és a vállalati személy- gépkocsikat. Eszembe jutott ugyanis, hogy gazdasági életünkben mennyire szükség van ezekben a napokban az okos, az értelmes takarékosságra, valamint az is, hogy rendeletek, törvények is szabályozzák, hogy kik, mikor és miért kocsikázhatnak az állam pénzén. De hagyjuk az elmélkedést, lássuk inkább, hogyan sikerült a gályái „helyszínelés”. A pompásabbnál pompásabb üdülők között nem kevesebb, mint 34 nem „úrvezető", vagyis nem az utas által vásárolt és üzemeltetett gépkocsival volt szerencsém (?) találkozni. Hogy ez sok-e, vagy kevés, azt nem tudom, illetve nem is az én feladatom eldönteni. Ezenkívül tisztában vagyok azzal is, hogy az élet Szilvásváradon, Pa- rádfürdőn, Galyatetőn, de különböző felsőbb és alsóbb szerveknél sem áll meg a szabad szombatokon és vasárnapokon sem. Tudom azt is, hogy nagyon sok embernek — címre és rangra vflló tekintet nélkül — akkor is gyakran kell vállalati gépkocsin utaznia, ha a többiek pihennek, vagy éppen üdülnek, és ismerek olyanokat is, akik akkor is a saját kocsijukat használják, amikor a cégét is jogosan igénybe vehetnék. Vagyis ha munka van, akkor bizony menni és tenni kell hétköznap, ünnepnap egyaránt. Ám mégis olyan érzésekkel fejezem be említett „portyázásaimat”, hogy talán ismét túl sok vállalati gépkocsi járja a hétvégeken közútjainkat, és par- kírozik n különböző „objektumok” előtt. De az is lehet, hogy tévedek, csak a puszta irigység szól belőlem... Koós József ez érthető is, Mintahogy az ellenpéldák azt bizonyítják, hogy a konkrét ismeretek előbbre viszik a fejlődést. A Csepel autógyár egri gyárából például több szakember utazott ki Nyugat-Németor- szágba, hogy a helyszínen ismerkedjen meg a ZF sebességváltó gyártásával. Ugyanis licenc alapján itthon is elkezdődött e típus gyártása. A gyári szakembereknek tehát alkalmuk volt a helyszínen ellesni a gyártási „titkokat”, s hazatérve természetesen azt is tudták, hogy milyen színvonalú terméket kell nekik előállítani. E kiragadott kis példa is jól bizonyítja, hogy mennyire más valamit konkrétan, mint „hallásból” ismerni. Éppen ezért nagyon hasznos lenne, ha a termelő vállalatok — természetesen, akik exportra is gyártanak — szakemberei, vezetői, különösen pedig értékesítéssel foglalkozó dolgozói a jövőben konkrét gyakorlati tapasztalatokra is szert tehetnének. Mindenki előtt ismert, hogy népgazdaságunk jelenlegi helyzetében „bevásárló körutakra”, „nézelődésre” — állami és vállalati pénzen nincs lehetőség. Arra viszont igenis szükség lenne, hogy a külföldi utakra valóban azok menjenek, akik profitálnak is az ügyből. Megyénk számtalan vállalata, termelőszövetkezete, állami gazdasága jelentős exporttevékenységet bonyolít le. Nem ártana, ha a vezetők, szakemberek közelebbi ismereteket szereznének a piacokról. Mert az „eszi, nem eszi, nem kap mást” — mondás, különösen az exporttermékeknél, nem érvényesülhet. Kaposi Levente Az idei esztendőben kisebb területről szállítják a répát a Mátravidéki Cukorgyárak két Heves megyei gyárába- Hatvanba és Selypre. A Hajdúság, amely egyik jelentős nyersanyagellátója volt a két gyárnak, ezentúl az új kábái cukorgyárnak adja majd a feldolgozásira szánt répát. A hatvani és a selypi cukorgyáraik termelési hátterét az idei esztendőtől főleg a Duna —Tisza közén elhelyezkedő nagy cukorrépa termő terület jelenti, kiegészítve a bajad körzettel. Az idei cuko-rkampáiny — amely várhatóan hét-tíz nappal lesz rövidebb az előző esztendeinél — jól indult mindkét gyárban. E hét közepéig Hatvanban 24 ezer tonna répát dolgoztak fel. s több mint kétezer-kétszáz tonna cukor kerül ki a feldolgozó rendszerből. A répa cukortartalma 15,43 százalékos volt, amely nagyjából megfelel az elmúlt évi szintnek. A szomszéd „várban”, Selypen is jól hadad a — szaknyelven szólva — kampány. A hét közepéig a selypiek több mint huszonhat és fél ezer tonna répát dolgoztak fel, s kétezer-hatszázharminc tonna cukrot gyártottak. A répa cukortartalma hasonló az elmúlt évihez, 15 százalék körüli értéket mutat. Selypen úgy tervezik, hogy az idei cukorszezon mintegy két héttel lesz rövidebb a tavalyinál. Farkas János, Csörnök József, Király Lajos, Dobó Árpád (Fotó: Perl M.) Miért alkotók? Tanácstalanul állnak elém, mintha csak azt akarnák kérdezni: miért zavarják őket, hiszen nem csináltak semmi rosszat? Nem baj, majd elmúlik ez a tanácstalanság, ha beszélgetésünk témáját megismerik — gondolom. Nem egészen így történik. Hát az természetes — mondják —, ők csak jól akarnak dolgozni, ezért újítanak, s mert még fiatalok, szerepelnek hát az alkotó ifjúság pályázaton is. Hogy tavaly seregnyi újításukkal élen voltak ’ a versenyben, s oklevelet kaptak, mint fiatal alkotók? — hát akkor valóban ráhajtottunk — ez a válasz ... ★ Négyen az egri Finomsze- relvénygyár tmk-s gépjavító brigádjából. Lakatosok, nagy szakmai tapasztalattal, fiatalok, akik azért már súrolják az úgynevezett KISZ-es korhatárt. Együtt dolgoznak minden munkán, kis sejt a brigádban. — Azt mondják, ez egy erős csoport — kezdi a beszélgetést Farkas János, a vezető lakatos. — Éppen tegnap vették ki közülünk a Dobó Árpit, ő is vezető lakatos lett, a brigád másik csoportjába került. A mi dolgunk a nagyjavítás, felújítás. A gépeket lehozzák a műhelybe, azokat kell nekünk gyorsan, jól újra munkaképessé tenni. Tavaly ez is ösz- szejött egy kicsit, több köl- csöngép is volt, amit felújítva kellett visszaadni a társ- vállalatnak. Meg hát az újítások. Nem sokat voltunk otthon, a műszak után gyakran maradtunk benn a műhelyben. Az újításokat ugyanis magunk készítettük, nemcsak megterveztük, de elvállaltuk a kivitelezést is. Gyorsabban valósul meg így az ötlet, meg aztán menet közben is formálódik még a papíron kitalált szerkezet. No persze, így mi kapjuk meg a kivitelezés díját is. Azt -hiszem megérte, hiszen tavaly fejenként legalább tizenötezer forinttal többet vittünk haza, az újítások révén. ★ A brigád, ahová ez a kis csoport is tartozik, éppen hússzor nyerte el a szocialista címet. S persze nemcsak azt; háromszor már a vállalat kiváló brigádja kitüntetést is átvehették a gépjavítók. Tavaly öt újításra A gépek működését ellenőrzi Molnár László diszpécser 1 (Szabó Sándor képriportja) ’ tett felajánlást ez a brigád, beadtak harmincat, s ebből ez a csoport tizennyolcat produkált. Az idén is pályáztak az „alkotó ifjúság” kitüntető címére, s ha számban nem is lesz annyi az újítás, de a jelek szerint, nem jelentéktelen ez a munkájuk ebben az évben sem. — Nem akarunk kimaradni a tanulásból és vállaltunk társadalmi munkát is. A másik tmk-s brigádban a forgácsolókkal szerződést kötöttünk, a műhely gépeinek karbantartására, javítására — sorolja Dobó Árpád. — Elég széles körben tevékenykedünk, így aztán egy-kettőre elmegy a munkaidő. De ez a gárda szeret együttdolgozni, és tud is. ★ — Persze az elismerés. A pénz jól jön mindegyikünknek — mondja Csörnök József. — A Farkas Jani felesége is, meg az enyém is gyesen van otthon, s míg az asszonyok vigyáznak a gyerekekre, nem kell értük óvodába, bölcsődébe menni, délutánonként mi is jobban maradhatunk munkában. Később már ezeket szintén be kell számítani, hiszen nemcsak a lelkesedés, az újítókedv -a fontos, hanem a körülmények is. Minket itt ösztönöznek arra, hogy jól dolgozzunk, figyelik az újításainkat, két-három hét alatt megkapjuk az értékeléseket, látjuk is az értelmét a munkánknak. — Azelőtt Özdon voltam, három éve dolgozom ebben a brigádban. Lakás miatt jöttem Egerbe, ígérték, itt hamarabb lesz. Talán most már nemsokára megkapom. Ez a csoport valóban alkotó gárda, innen nem kívánkozik el az ember. Az egyik ötletét kiegészíti a másik, együtt végezzük el a munkát, mindenki ad hozzá valamit a maga tudásából. Egyébként mellettük dolgoztam egy évig, mert amikor jelentkeztem a brigádba, azt mondták, az nem olyan egyszerű. Bizonyítani kellett. Egy év múlva viszont ők szóltak: akarok-e a csoport tagja lenni... ★ A/csoport negyedik tagja Király Lajos, a legfiatalabb, az igazán „fiatal alkotó”. 1973-ban kezdte a tanulóéveket, ipari tanulóként is brigádtag volt, onnan került a gépjavítókhoz három éve. — Jövőre megyek katonának, utána szeretnék tanulni tovább. Amíg a pálya elején van az ember, addig kell hajtani a tanulással is, itt a gyakorlatot, a szakismeretet munka közben meg lehet szerezni, és a tanuláshoz jó ösztönző. Én eddig sem tétlenkedtem, elvégeztem már az MHSZ-mél a hivatásos gépkocsivezetői tanfolyamot. — Most különben egy festőkocsi ötletét adtuk be a pályázatra. Eddig is használtak már ilyeneket, de azok nehézkesek, magasak, köny- nyen lebillenhet a ráhelyezett gép. A mienk az elforgatható, egészen alacsony és mégis könnyebben mozog. A tervet leadtuk, a kivitelezést mi magunk nem igen tudjuk elvégezni, de mondták a főnökök, hogyha az elbírálásnál látnak benne fantáziát, hivatalos megbízást kap rá valamelyik brigád. A mosó- berendezés, amit tavaly csináltunk, nálunk bevált, igen érdeklődik utána a többi műhely is. ★ Menni készülnek, sok a dolguk. Megvan az elfoglaltság műhelyen belül is, de az üzemekben járva, ha van egy kis lazítás, följegyeznek néhány ötletet, hol mit lenne érdemes újítani. Hogy ők alkotók lennének? Mindenesetre — mint mondják —, igyekeznek elvégezni a munkájukat legjobb tudásuk szerint ... Hekeli Sándor | üü© 1979. szeptember 30., vasárnap
